Mit irigyelsz ebből?

Régen nem írtam már nyilvánosan, de most valahogy úgy érzem, amit elmondanék Nektek, az nem egy sima facebook bejegyzés.

Ismertek, sokan csak pár éve, van aki még csak pár hónapja, van, aki gyerekkorom óta.

Tudjátok, hogy mióta mellrákom volt, azóta önkénteskedem, és most már 8 éve, hogy hivatalosan is van egy alapítványunk Andival és Zsófival. Azért így írom, mert ugyan az alapítványt másokkal alapítottuk, mégis hárman maradtunk meg a középpontnak. Olyan ez a mi kis alapítványunk, mint egy hagyma. Andi, Zsófi és én vagyunk a közepe, de jönnek a rétegek, a lányaink, Eszti, Juli, Nóri és Lili. Aztán az önkénteseink, akik a barátaink is, aztán a különféle távolabbi segítők, támogatók.

8 éve toljuk együtt ezt a munkát, amit mindannyian a főállású munkánk és a családunk mellett csinálunk. 

Hogy miért írok erről most?

Holnap költözünk ki újra a SZIGET fesztiválra , a Civil szigetre. És megint megkaptam az egyik kedvenc mondtatom, hogy milyen jó nekem, hogy egész héten bulizok, jó ez az alapítványosdi. 

Nem háborodok már fel, csak egy pár sorban leírom most, hogy milyen jó is ez az alapítványosdi. 

Milyen jó is, mikor reggel munka előtt fél órával korábban indulok hónom alatt egy szívpárnával, hogy az aznap műtendő édesanya megkapja a csomagot. 

Milyen jó is az, amikor évente  8 hétvégén a Richter Egészségvárosban egész napos prevenciós munkát csinálunk úgy, hogy előtte egész héten lenyomtuk a teljes munkaidőnket. Hogy a hétvégi pihenő az rohadtul nem pihenő, mert hajnali 5kor kelünk, hogy elérjünk az ország másik végébe, ha kell.

Milyen jó is az, hogy Andi meg Zsófi, hogy példával is mutassuk azt amit hirdetünk, minden évben csapatokat szerveznek és körbe futják a Tisza tavat, meg a Balatont. És nem, nincs szponzorunk. 

Milyen jó is az, hogy mivel számunkra nem az az alapítványosdi, hogy pénzt tarhájunk, igyekszünk minden fillérhez tízszer annyit a saját zsebünkből hozzátenni.

Milyen jó is az, hogy egy több, mint 3000 fős facebook csoportot naponta legalább 1-2 órában adminisztrálok, hogy téves infók ne kapjanak szárnyra vagy, hogy normális keretek között tartsam a beszélgetéseket. Igen, én nem azért nyomogatom a facebookot, hogy másokat csekkoljak, hanem, hogy a Mellrákfórum csoport korrekten és segítően tudjon működni

Milyen jó is az, mikor naponta minimum 5 nő keres meg ilyen - olyan problémájával privát, és senkit nem küldhetek el, mert épp nincs kedvem beszélgetni, hisz ezért vállaltam ezt a munkát. 

Milyen jó is az, hogy mikor prevenciós napokon vagy előadásokon vagyunk, pőrére kell még mindig vetkőztetni a lelkünket, mert még mindig vannak olyan emberek, akik a szemembe mondják, hogy a rák halálos, a mammográfia rákot okoz, és az orvosok hülyék. És igen, ilyenkor meg kell mondani, hogy mi, akik ott ülünk átestünk ezen a betegségen, és ebből meg lehet gyógyulni. Hidd el, Te aki olvasol, hogy manapság még ez a tény sem győzi meg az embereket, mert az interneten sok marhaság kering. 

Milyen jó is az, hogy önkéntesként mindenki kb. hülyének néz minket, hogy ennyi időt adunk magunkból erre a munkára ingyen.

Milyen jó is a Szigeten, hogy kimegyünk reggel 10re, egész nap ott ülünk melegben, porban, esőben és mosolyogva okítjuk a hozzánk látogatókat....és igen, este elmegyünk bulizni.

És tudod mit, Te, aki ebből csak annyit látsz, hogy este bulizunk...

Igen, nagyon jó, amikor reggel hétkor a kisírt szemű lány boldogan ölel meg, hogy az anyukájának oda tudja adni délután a szívpárnát a műtét után.

Igen, nagyon jó, hogy egy olyan cég, mint a Richter, számít az önkéntes munkánkra, mert ez bizonyítja, hogy jó amit csinálunk.

Igen, nagyon jó, hogy Andi és Zsófi csapatokat tud szervezni, akár egészséges, akár mellrákkal érintett emberekből, hogy a prevencióra felhívják a figyelmet.

Igen, az is jó, hogy mi együtt határoztuk el, hogy nem fogunk pénzt tarhálni, mert mi nem azért alapítottuk ezt az alapítványt, hogy meggazdagodjunk belőle.

Igen, az is nagyon jó, hogy van egy csoport a facebookon, ahol érintettek beszélgethetnek tabuk nélkül segítve egymást át ezen a betegségen, és szerencsés vagyok, hogy ezt én tarthatom keretek között.

Igen, az is iszonyú jó érzés, mikor idegen nők, férfiak hívnak fel ilyen -olyan segítséget kérni, vagy csak azért, hogy beszélgessenek valakivel, aki már túl van a mellrákon. 

Igen, az is menő, hogy ezt a munkát mi NEM MUNKÁNAK érezzük, ezért mi is hülyének nézzük, aki azt veti a szemünkre, hogy ingyen minek ezt csinálni. 

És igen, a legjobb az egészben, hogy a SZIGET utolsó napjaira már csúszunk-mászunk, olyan fáradtak vagyunk, mert nappal több száz emberrel beszélgetünk, ami hidd el , Te aki olvasol, pokoli fárasztó, és este igen, este BULIZUNK. Mert megérdemeljük. Mert számunkra ez a fizetség...és hidd el, ez nem irigylendő tőlünk. Elég sok év és elég sok önkéntes óra, elég sok kilométer van bennünk, és mi úgy kezeljük ezt a hetet, ahogy a Sziget régi szlogenje is szól: Kell egy hét együttlét. 

És igen, a legboldogabbak vagyunk ilyenkor, amikor együtt lehetünk, mert inspiráljuk és támogatjuk egymást, és legfőképp szeretjük a mi kis csapatunkat. Szóval ha zavar, hogy a következő héten minden nap ki fogjuk tenni, hogy mennnnnyit bulizunk, hát gondolkozz el kérlek a fentieken. És inkább örülj  velünk, hogy 7 éve kint vagyunk Szigeten, és megmutatjuk, hogy egy ilyen kis alapítvány mekkora munkát tud végezni csupán elhivatottságból. Csupán az emberi tényező, az önkéntes segítőink miatt. És ha ezt átgondolod, egyből érezni fogod, hogy az esti bulik mit is jelentenek nekünk. 

Szóval kedves olvasó. Ne vedd magadra, ha nem inged. De irigynek lenni rám, mert igyekszem
boldogan élni az életem és azt mondani, hogy nekem könnyű, hát szóval az elég nagy baromság. 

zene mell rák zene mellrák zene mell zene rák zene zene

vérvétel ájulás zene varratszedés kemo zene zene zene csönd csönd zene 

fájdalom hiány zene hiány csupaszság zene sugár barát egyedül zene trolibusz zene

csalás csalódás zene magány magány magány zene

zene válás zene szerelem remény zene öröm szerelem zene bánat zene összetörve zene 

mozgás barát zene vágy vágyakozás zene beteljesülés öröm szépség zene negyedéves kontroll zene

féléves kontroll zene zene önkéntesség új barátok zene nők mellrák zene évek zene 

éves kontroll zene dokumentum film barátok nők férfiak zene alapítvány zene koncert sziget civil zene

 tökéletesség teljesség zene díjak zene írás öröm boldogság évek zene gyerekeim boldogság boldogság 

Tíz éve nem  hittem, hogy itt leszek még. Most egy új tízest nyitok.  

Gyávaságom története

Szia Judit, hogy vagy? Nagyon aggódom érted. Mikor utoljára beszéltünk azt mondtad, hogy nemsokára találkozunk! 
Ezt kellett volna kérdeznem, de nem tettem. Írtam Neked, láttad, olvastad, vagy lehet, hogy nem is te voltál már az üzenet másik oldalán.... mondtam magamban, ok, felhívlak a héten, úgyis karanténban vagyunk, itthon vagyunk, RÁÉREK egy telefonhívásra, hisz itt jársz a gondolataimban.
De nem hívtalak. Elodáztam magamban.. most meg itt a hír, hogy már nem vagy itt.... hiába is írok neked, vagy hívnálak, már nem fogom tudni elmondani, hogy mennyire jó volt veled beszélgetni, hogy mennyire felnéztem Rád, mert olyan nagyon bátran és bizakodóan néztél a jövőbe, ami nagyon borús volt...

Mindegy már, azt hiszem, érezted, hogy nagyon megszerettelek. Írok Neked, mert az írás miatt ismerhettelek meg, meg persze a köcsög rák miatt. Ez valahogy már igy van az utóbbi éveimben, hogy akik hatalmas jelenléttel csöppennek az életembe, azok mind a rák miatt vagy az írás miatt kerülnek közel hozzám. Ó, de jó lett volna, hogy Téged csak az írás miatt ismerlek és szeretlek meg, mert akkor még itt lennél és jót nevetnénk ezen a karantén őrületen.
Mérges vagyok, elkeseredett és borzasztóan kiégett.

Nem hívtalak fel, mert ezt most leírni merem csak, kimondani nem, féltem. Féltem, hogy meghallod a hangomban a bizonytalanságot, azt, hogy én nem tudok úgy hinni és bízni ahogy Te.... És ezért iszonyúan dühös vagyok magamra. Mert ez a legönzőbb dolog, amit csak tehettem... Mert miből állt volna eljátszani egy kis optimizmust? Aztán arra gondolok, hogy Te megérezted volna a hangomból, és akkor ott álltam volna a telefon végén lemeztelenedve...rajtakapva az olcsó hazugságon. Önző ember vagyok, ez most bebizonyosodott...mert magam védtem ezzel is. Aztán arra is rájövök, hogy talán ez csak egy természetes önvédelem, de persze egyből képzeletben lekeverek egy rohadt nagy pofont is magamnak...A nagy lószart önvédelem. Gyávaság.
Istenem, miért nem vettem fel azt a rohadt telefont. Miért éreztem ezt a gyengeséget, hisz olyan erős vagyok, nem?
Féltem szembenézni az elmúlásoddal, rettegtem attól a naptól, ami ma eljött, hogy valaki üzenjen: Judit már nincs itt.
Judit, hogy vagy? Nagyon aggódom érted. Mikor utoljára beszéltünk olyan elfogyott voltál, de a szemedben égett a tűz, a remény tüze.....

Légy hálás, de nagyon!

Nem értem. Nem és nem értem, hogy mi történik.

Ha globálisan, kicsit elvonatkoztatva gondolkozom az elmúlt kb. két év történésein a világban, akkor hatalmas vörös betűkkel omlik az agyamba, hogy az emberiség tényleg rohan a végzete felé, és bár ez szinte közhely, mégis mennyire igaz.

A klímaválság kapcsán tett (látszat)intézkedések semmit nem jelentettek . Hogy honnan tudom? Hát mert azok az intézkedések senkinek nem okoztak akkora törést, mit amik most zajlanak. Most egy komoly (nagyon komoly) influenza vírus miatti, kb. egy hete tartó szigorú - és várhatóan még szigorúbb intézkedések, kezdve a pénteken kihírdetett iskola bezárásoktól, a ma már valóssá vált otthon tanulásig mennyire kettétörték az emberek jelentős részét. És itt nem arról van szó, hogy van -e liszt a közértben. Megjegyzem, én teljesen értem, hogy valaki 10 kg lisztet bespájzol. Nálam 6 kg van. És basszus, ha nem tudok, vagy nem akarok kimenni a közértbe, ez a hat kiló liszt nekünk hármunknak kb. két hétre elengendő zsömle elkészítésére elég.... Azért ez így nem hangzik annyira nagy felhalmozásnak. És tökre megértem azt is, hogy a 32-es csomag wc papírból nem kettőt, hanem hármat vesznek pl. vagy tejből 2 karton... mert otthon van a család, mert az a cél, hogy ne, vagy a lehető legritkábban menjünk vásárolni....Hirtelen tök más vásárlási szokásokat kellett magunkévá tenni, és igen, néhány embernél ez átlőtt a másik oldalra, de tudjátok mit? Inkább legyen otthon 4 kg liszt feleslegesen, mintsem, hogy ne tudjak a gyerekeimnek enni adni... Mert, hogy ezek alap dolgok.
De visszatérve a gyerek otthon tanul, szülő otthon dolozik projektre.
Olvastam ma egy nő (számomra csak nő...nem akarom minősíteni) postját arról, hogy nem tudja mit főzzön, máris kifogyott az ötletekből.. Meg láttam teljesen elvadult excell táblát, ami úgy fejeződött be, hogy az a gyerek fekhet le 9-kor, akinek VÁLLALHATÓ volt a viselkedése nap közben, mert ha nem, akkor már nyolckor az ágyban a helye... Mi a jó fene van ezekben a családokban???
Mi akkora kihívás otthon lenni a gyerekeddel/gyerekeiddel és baszki, foglalkozni velük???? De tényleg? Ja, persze, tudom, én könnyen beszélek, ezt már olyan sokszor megkaptam. De nekem is voltak kisebbek a gyerekek, és miközben a Lilit szoptattam, aközben a Máténak segítettem a matek lecóban... Sőt még olyan is volt, hogy miközben a kemo miatt két hányás között voltam, a Lili fogalmazását néztük át együtt... Ja tudom, az nem pandémiás helyzet volt.
Nem értem, komolyan nem értem azt amit látok, hallok, olvasok magam körül. Hogy az emberek mennyire el vannak szakadva a való élet valós problémáitól.

Aki azon nyekeg, hogy otthonról kell dolgoznia, miközben a gyerek kémia leckét csinál, az nézzen nagyon mélyen magába és mocskosul szégyellje el magát.

Légy hálás, hogy olyan a munkahelyed, hogy tudsz otthonról dolgozni!
Légy hálás, hogy van gyereked, akivel tudszt tanulni!
Légy hálás, hogy van lehetősége a gyerekednek otthon tanulni, és nem kell nyáron bepótolni az elmaradt heteket, és mert a tanárok , akikről igazán most derül ki, hogy mekkora elhivatott pedagógusok, megteremtik a lehetőséget a tudás átadására, miközben ők is anyák és apák, akik otthon dolgoznak!
Légy hálás, hogy bár rettentő rossz itthon az egészségügy, Te mégis még egészséges vagy, és ha képes leszel otthon, a fenekeden maradni, jó eséllyel az is maradsz!
Légy hálás, hogy van pénzed úgy bevásárolni, hogy nem azon kell aggódnod, hogy ha most elköltöd a fizetésed maradékát, mert amúgy hónapról hónapra élsz, akkor mit fogtok tenni két hét múlva, ha pénzre lesz szükséged!
Légy hálás, hogy ez nem egy ebola vírus járvány!
Légy hálás, hogy van fedél a fejed felett, és nem az utcán élsz, ott ugyanis nincs kézmosás öt percenként!
Légy hálás, hogy autót vezethetsz, és nem a tömegközlekedést kell használnod, amikor kénytelen vagy bemenni dolgozni, mert mondjuk nővér vagy, vagy kukás, vagy bolti eladó, mert nekik nincs homeoffice!
Légy hálás, hogy élsz, és épp nem egy halálos korral küzdesz úgy, hogy várod, mikor csap le rád a korona, mert amúgy az immunrendszered a nulla mert pl. kemot kapsz!
Légy hálás úgy kb. mindenért!
És gondolj bele, hogy milyen példát mutatsz a gyerekednek, az ő generációjuknak.

Játsszunk háziasszonyost.....

A 148-as busz ablakán a fák levei között beszűrődik az őszi napfény. Meleget ad, és a levelek összevisszasága miatt néha elvakít. Becsukom hát a szemem, és élvezem az érzést. A buszon nincsenek sokan, csend ugyan nincs, de nem is beszél - milyen meglepő - senki a telefonján, vagy a mellette ülőnek. Vásárolni megyek, előttem a banyatank, mert bár sokaknak megemelkedik a szemöldöke, de én igenis gurulós kocsival járok vásárolni. Majd hülye leszek cipelni... aki meg nevet, hát az meg csak cipekedjen, én nem bánom.
Így ülök a buszon, behunyt szemmel, a gondolataimba merülve, amikor az egyik megállónál
kislány csacsogást hallok. Elmosolyodom, mert emlékszem Lili mennyit karattyolt régebben. Most már komoly dolgokról beszélgetünk; klímaválság, osztálytársak ivási és cigizési szokásai meg hasonlók. A buszra felszállt kislány apukájával velem szemben telepedik le. Lustán kinyitom a szemem, kicsit morcos vagyok, hogy miért pont ide, de tényleg, hisz én most őszi napfürdőt veszek a buszon.
Szőke haja loknikban végződik, rózsaszín melegítő felsője kiemeli gyönyörű szép kék szemeit. Hajában hajráf, amit cuki kezével igazgat. 7 év körüli lehet, cérna vékony hangon magyaráz az apjának, aki mellé ül le. Az apja kedves arcú. Kezében egy Dreher és egy kis ajándék zacskó, amiből egy Barbi feje lóg ki. Figyel a kislányra, akinek egy kék-rózsaszín pillangó van az arcára pingálva. Hallgatom a csevegést. A kislány nem akar hazamenni, ahogy mesél, ezen a bulin, ahonnan jöttek iszonyú jól érezte magát, és inkább menne most máshová, mint haza. Az apja, a kedves arcú győzködni kezdi, hogy jobb lenne ha a máshova menés helyett inkább haza vennék az irány. Közben vágyakozva néz a Dreherre… A kislány komolyan maga elé mered, bámul ki az ablakon. Hallgatja apja érvelését.
- Drágaságom, mégiscsak haza kéne menni. Apa fáradt.
- Nem apa, nem mehetünk haza.
- De miért nem?- kérdi a kedves arcú.
- Mert nem vagyok még kész arra, hogy hazamenjünk.
Az apja összehúzza a szemöldökét, most már nem kedves arcú.
A kislány összefonja a karját, dackirálylány megérkezett. Magamban már nem mosolygok, hanem vigyorgok. Nesze neked, apa, most mit lépsz?
A busz csak zötyög, a banyatank a lábam mellett, a kislány lába néha nekiütődik. Rám néz. Nem szól semmit, én sem.
Aztán jön az ő megállójuk, bemondja a robot hang.
És ekkor az apa azon a szenvtelen hangon, amit eddigi életemben már annyiszor, és annyi férfi szájából hallottam úton-útfélen..azon a hangon mondja a kb. hét évesének:
- Kicsim, tudod mit? Menjünk haza. Apa fáradt. Csináljuk azt, hogy apa megnézi a meccset , Te meg háziasszonyost játszol.
A pillangóarc félrebillen az őszi napfényben, és komoly hangon kérdezi apját:
- Az milyen játék, hogy háziasszonyos?
Az apja, aki sosem volt talán kedves arcú felhorkant - vajon nevetni akart?
- Hát az olyan, hogy mosol, főzöl, takarítasz.
A pillangó figyel, nem rebben a szeme sem. Komolyan néz az apjára:
- Tudod mit apa? Szerintem csináljuk azt, hogy ha hazamegyünk, akkor adsz nekem ebédet, utána meg lemegyünk a játszóra. Szerintem háziasszonyosat játszani nem jó, de ha szeretnéd, elmosom a tányérod ebéd után.
Az apa csendbe maradt. Megfogta a kislány kezét, és leszálltak. A rózsaszín melegítőből meg csak annyit láttam, ahogy ugrabugrál az apja kezét fogva.

Veled vagyunk!

Miklós megváltozott. Senki sem értette mi történt, de mindenki érezte, hogy valami más lett, mióta visszatért a  júniusi nyaralásból. Szótlanná, mogorvává vált és a mindig vidám és kiegyensúlyozott férfit mintha kicserélték volna. Két héttel az elutazás előtt még azon viccelődtek, hogy Miki hogy tud majd a kerekesszékével túrázni, mert lányai és felesége minden nyaraláskor elviszik őt egy hegymászós túrára.

Juli, az asztalszomszédja a szeme sarkából figyelte kollégáját, fürkészte, megpróbált minden egyes mozdulatából, egy - egy elkapott telefonbeszélgetésből rájönni, mi történt vele.

Miklós reggel 7-re már bent volt az irodában, beletemetkezett a reggeli jelentés megírásába, és észre sem vette az asztalára csempészett kávét. Juli pont úgy készítette el neki, ahogy szereti. A nő mindig figyelmes volt, ma sem marad el a kis keksz a kávé mellől. Mikit azonban ez most hidegen hagyta. Nem tudott másra gondolni, csak, hogy minél hamarabb haza tudjon menni…

Erre a gondolatra mintha egy méretes kősziklát gurítottak volna le a torkán, ami a gyomrában landolt. A végzetes nyaralás után nem maradt más kapaszkodója, mint a munkahelye, legalábbis azt hitte, könnyebb lesz így, ha bejön dolgozni és senkinek sem mond semmit. Azt hitte, de nem így lett. Érezte, hogy mindenki fürkészi, mindenki róla pusmog, de senki sem mer kérdezni semmit. Ez a legrosszabb az egészben.

Minden reggel, mikor beteg édesanyját otthon hagyta a három félárva gyermekével, mázsás súlyként cipelte magával, hogy mi lesz ezután. Hogy fogja felnevelni kislányait az anyjuk nélkül?

Akár hányszor becsukta a szemét, újra és újra lejátszódott előtte a baleset: Éva a vizibiciklin mosolyogva, viccesen kapálózva ugrik a Balatonba.

Azon a nyaraláson, amelyet a cégtől kaptak, mert nagycsaládosok, és vagy 20 éve itt dolgoznak.

Azon a nyaraláson, amelynek első négy napján zuhogott az eső, de a gyerekek rendületlenül építették a homokvárat - ami sártengerré dagadt estére.

Azon a nyaraláson, ahol 30 éve szeretett felesége örökre elhagyta őket, mert a fejesugrás halálos volt.

A gyerekei nem is értették, anyjuk miért lebeg a vízen, és apjuk miért üvölt magából kikelve, mint egy állat. Aztán jöttek emberek, kivitték őket, Miklós pedig a parton nézte tehetetlenül az eseményeket. Azóta a napok kusza összevisszaságban teltek, a férfi alig várta már, hogy hétfő legyen. Reggel felöltözött és elindult a munkába, mert lejárt a szabadsága. Gondolta, hogy jobb lesz így.

Juli ebédnél megkereste közös főnöküket, Zolit. Mindenképp beszélnie kellett vele,mert érezte, hogy valami nagy baj lehet. Miklós viselkedésére semmi magyarázat nem volt. A nő próbálta Zolit rávenni, hogy beszéljen Miklóssal, ám a férfi határozottan elzárkózott.

- Ez egy munkahely - mondta. Nem vagyok kíváncsi kinek mi a baja, amíg a munkája rendben van!

Julit mintha leforrázták volna, nem így ismerte főnökét. Nem tudott mit tenni, várt. Hátha Miklós elszólja magát. Folyamatosan kereste az alkalmat, hogy beszéljen kollégájával, akivel már több, mint 10 éve dolgoznak együtt. Ismeri feleségét, gyerekeit is. Mi lehet az oka ennek a fura viselkedésnek? Juli a kollégáit is próbálta bevonni, de nem járt sikerrel. Mindenki elhárította magától, mondván, hogy Miklós felnőtt ember, majd ha kell neki segítség, szól. Eltelt egy hét, és semmi sem változott. Miklós, mint egy robot dolgozott, és 3 órakor mormolva valamit az orra alatt sietősen távozott.  

Miklós érezte, hogy egyre nehezebben bírja, 5 nap múlva lesz a temetés, még szabadnapot sem íratott ki magának, mert fél magyarázkodni. Juli nem hagyja békén, a nő állandóan vizslatja, és a férfit rettentően bántja, hogy nem tud őszintén beszélni vele. Juli mindig segített neki, ha a munkában bármi gondja volt. Juli volt az, aki kifürkészte telefonon, hogy felesége milyen születésnapi ajándéknak örülne. Juli vagy 10 évvel volt idősebb Miklósnál, és a férjét kb. 5 éve vesztette el egy autóbalesetben.

Talán beszélni kéne vele, talán tudna segíteni.

Az első anya nélküli hét eltelt, a lányok üres tekintettel jöttek-mentek a házban, ki sem mozdultak otthonról. Édesanyja állapota is  romlásnak indult, Miklós helyzete kilátástalanabbá kezdett válni, és a férfi szinte csak kapkodta a levegőt. Nem hitte, hogy felesége ekkora űrt hagy maga után. Kedden beütött a következő baj, a banktól levél jött.

Házuk jelzálog hitele felesége nevén volt. Úgy tervezték, hogy még ebben az évben előtörlesztik, és az utolsó év részleteit egyben fizetik ki. Annyira várták már hogy megszabaduljanak ettől a tehertől, erre most a bank lezárta a hitelt, és felszólította Miklóst, hogy fizessen 15 napon belül ki félmillió forintot. A férfi tanácstalanul forgatta a kezében a papírost. Miből is fizethetné ki, hisz a félretett pénzüket a temetés az utolsó fillérig felemészti. Csak ült az asztalnál, rázta a néma zokogás, és úgy érezte, az életének itt most vége kell, hogy szakadjon, mert ekkora terhet már nem bír elviselni
Juli egész hétvégén morfondírozott, hogy felhívja-e kollégája feleségét. Úgy érezte, hogy ez egy olyan határ, amit ha átlép, lehet, hogy ő üti meg a bokáját.

Szombat este végül is, miután megivott egy jó hideg meggysört, bátorságot vett, és tárcsázta a noteszébe felírt számot.

Kicsöngött. Egy idős, megtört női hang szólt bele.

- Igen?

- ÖÖ….jó estét, én Évát keresem.  A férje kollégája vagyok…

A vonal végén dermedt csend.

- Halló, ott van, kérem? Én csak Évával szeretnék….a férje, Miklós…. hogy valami baj van esetleg... hogy tudnék-e segíteni... mert a Miki nem szokott ilyen lenni….

Semmi válasz….

- Elnézést, jó számot hívtam?

- Igen! - szólt a válasz. - Igen., jó számot hívott, a fiam Miklós. A menyem…..és zokogásban tört ki. Juli ereiben megfagyott a vér.

- Mi van Évával?

- Éva meghalt a múlt héten. Fejest ugrott a Balatonba. A fiamat, Miklóst most vitte el a mentő, mert megpróbált öngyilkos lenni…. Akar még tudni valamit?

Juli csak állt, kezéből kiesett a telefon.

Zoli idegesen nézett a mobiljára, már megint Juli keresi. Nem is érti, hogy gondolja a nő, szombat este, hogy hívogatja. Mióta meghalt a férje, annyira más lett. Mindig másokat elemez, figyel, segíteni akar mindenkinek.

Fél 10-kor Zoli ingerülten vette fel a telefont.

- Mégis hogy képzeled, hogy itthon hívogatsz??

Juli mindent elmondott neki, amit Miklós anyjától megtudott. Amikor elmondta, hogy Miklós épp kórházban van öngyilkossági kísérlet miatt, Zolit elöntötte a szégyen. Julinak igaza volt, Miklós tényleg eszméletlenül furán viselkedett. Neki, mint felettesnek észre kellett volna vennie, tennie kellett volna valamit... De nem tett.

Juli elmondta azt is, hogy félmillió forintos adósság miatt nyúlt Miklós a gyógyszerekhez. A lányok a keresztanyjuknál vannak, mert a beteg nagymama képtelen gondoskodni róluk.

Zoli, miután letette a telefont egyből összeírta, kiket kell értesíteni, és Julival közösen elkezdték kollégájuk megsegítésének szervezését.

Hogy Miklós ne érezze magát kiszolgáltatottnak, csakis névtelen adományokat gyűjtöttek egy bankszámlára. A cég hírlevelén már hétfőn reggel fent volt a felhívás.

Péntekre összegyűlt a félmillió forint.

Miklós ébren feküdt a kórházi ágyban alaposan benyugtatózva.  Ágya jobb oldalán kerekes széke várta, hogy a férfi újra használja. Fájó volt ránézni, mert a rajta lévő védőhuzatot Éva varrta még a nyaralás előtt.

Tudta, hogy mit tett, és azt is, hogy miért. Azzal pedig most kell szembesülnie, hogy nem járt sikerrel.

Nem halt meg, nem tudott ezen az úton megszabadulni a bánatától és a terhektől, amik rászakadtak. Csak foltokban emlékszik, hogy anyja rátalált a fürdőszobában. Szerencsére a lányok a keresztanyjuknál voltak, így nem láthatták apjuk gyengeségét. Szégyellte magát, hogy meg akart futamodni, hogy magára hagyta volna Évával közös gyerekeiket, és beteg anyját. Ezek a gondolatok marcangolták, mikor ismerős hangokat hallott a folyosóról. Juli volt az, megismerte a nő mély, határozott hangját.

- Én pedig azt mondom, hogy bemegyek hozzá! - és már hallatszottak léptei a folyosón.

Miklós alvást színlelt, mikor Juli leült az ágya mellé. A nő nem szólt semmit, csak ült ott egy darabig. Majd valami zörgött a kis asztalon, Juli felállt és szó nélkül kiment

Miklós óvatosan kinyitotta a szemét, oldalra nézett, és csak egy bankkivonatot látott, rajta egy összeggel és egy fehér papírt, melyen csak ennyi állt:

VELED VAGYUNK!

Miklós szíve megcsavarodott a meghatottságtól, becsukta a szemét és pihentető mély álomba zuhant.

Eltelt egy hét, a temetés is rendben lezajlott. Beköszöntöttek a hétköznapok, amikor Éva hiányát pótolni kellett.

Négy héttel Éva halála után Miklós reggel felöltözött. Munkába indult. Nem tudott tovább otthon maradni, mert a családban már csak ő volt kereső. A gyomra görcsben állt, tudta, hogy munkatársai már mindent tudnak róla. De felemelt fejjel indult a munkahelyére, hóna alatt egy képkerettel, melyet mikor beért, kitett az asztalára.

VELED VAGYUNK.

 

 

December 5 - Önkéntesség - nekem

Az önkéntesség nemzetközi napja van ma. Ezek a napok mindig jók arra, hogy felhívják a figyelmünket egy-egy ügyre.

Önkénteskedni jó. Ezt több, mint öt év önkéntes munkája után is tiszta szívvel mondom. Önkénteskedni kell. Ezt meg pont az öt év önkénteskedése után állítom. Naponta látom, hogy mennyire szükség van a civil összefogásra. Ez nem politikai nézet, vallási hovatartozás kérdése. Szimplán emberi, érzelmi alapon működő tevékenység.

Önkénteskedni muszáj. Anélkül, hogy ne lennének önzetlen emberek, akik segítenek másokon, ez a világ nem működne. Sehogy. Egyáltalán nem. Hiába a szuper politikai programok, bármilyen kormány van hatalmon a világ bármely részén, a civilek segítő hozzáállása nélkül esélytelen a fennmaradás.

Az önkéntesség nemzetközi napja van ma.

Ma nekem ez a nap arról is szól, hogy hogy ne égjek ki az önkéntes munkámban, hogy tudjak megújulni, hisz önkéntes segítőként csak úgy tud bárki jót tenni, hasznos munkát végezni, hogy ha van miből adnia. Üres, érzelmek és elhivatottság nélküli, önző, öntelt emberek nem képesek másokat előtérbe helyezni, és akár milyen módon segíteni.  

Az önkéntesség, az adakozás nem csak arról szól, hogy évente egyszer odatedd magad. Arról is szól, hogy folyamatosan állj rendelkezésre, és arról is, hogy el kell fogadni a kudarcokat.

Nem lehet mindenkin segíteni, nem lehet az egész világot megváltani, és legfőképp el kell tudni fogadni azt, hogy vannak olyan emberek, akik nem akarják, hogy segíts nekik.

Ez a legnehezebb ebben a munkában. A saját lelkesedésem, tenni akarásom nem terhelhetem másra. Figyelni kell a jelzésekre, arra, hogy aki velem szemben áll akar –e segítséget, vagy csak képtelen megfogalmazni, kérni.

Önkénteskedni egy fantasztikus önismereti út is. Felismerni a saját határainkat, azt, hogy mi mit kapunk az önkéntes munkánk során, és mennyit vesz ki belőlünk. Folyamatos libikóka, és muszáj figyelni, hogy ez a hinta sose boruljon fel.

Én már több mint öt éve részese vagyok a civil életnek, önkéntes segítőként remélem sokaknak tudtam segíteni. Próbálom mindig megtalálni az utam ebben a folyamatban, néha kicsit eltévedek, kicsit kedvszegett leszek, de nem adom fel, mert nagyon- nagyon fontosnak tartom.

Higgyétek el, ha csak egyszer odaálltok egy ügy mellé, ha csak egyszer részt vesztek egy segítő kampányban, akár a kóbor állatok befogadásáról akár a hajléktalanok megsegítéséről, vagy egyszerűen csak a szomszédban lakó idős embernek való bevásárlásról van szó, nem fogtok tudni szabadulni.

Vigyázat!!! Az önkénteskedés függőséget okoz!!

Egyszóval, hajrá!!