Ma megint évfordulót ülök.. Magamban, mélyen, legbelül, mert ez szerencsére már csak nekem fontos. És tudjátok.. jönnek az agymenések :D
Két éve volt az utolsó kemoterápiás kezelésem.
Huh.. és leírtam.
Sok minden jut eszembe erről. Az utolsó. Igen.
Eszembe jut az én utolsóm és az, hogy hány sorstársunkkal osztoztunk az utolsó kemojában, mikor odamentünk ünnepelni velük. Ez már kicsit a múltam része, hisz most nem megyünk "utolsó kemozni", mert az élet folyamatosan változik....
Eszembe jut az is, hogy az utolsó kemo után pár nappal mekkorát fordult velem a világ... de még mekkorát...
Nem szomorkodás van, hanem öröm, boldogság, de az élet, mint tudjuk nem mindig habostorta.
Tudom, hogy sokan az ismerőseim és családtagjaim közül szeretnék, ha nem foglalkoznék ezzel a rákbulival, de nem tehetem.
Nem azért mert betegnek lenni jó. Nem jó, sőt gyűlöletesen rossz. Nem is azért, hogy a figyelem rám irányuljon.
Magam miatt nem tehetem.Nem felejthetem el, hogy mekkora szerencsém van, hogy itt vagyok - még.
A legnagyobb ajándék ebben a két és fél évben, hogy rohadtul nem érdekel, hogy ki és mit mond rólam. Megtanultam elfogadni magam a hibáimmal együtt.
Megtanultam azt, hogy fontos vagyok !!!! Igen, fontos vagyok magamnak. Nem vagyok önző, nem vagyok egoista, bár sokan ezt mondják rám. Minden döntésemben magamat helyezem az első helyre. Mindenkinek így kéne tenni, és sokkal boldogabb világban élnénk. Nem lenne ennyi frusztrált, boldogtalan ember. Nem gázolok át másokon, sőt azáltal, hogy magammal jóban vagyok, sokkal jobban tudok másokra is figyelni.
A körülöttem élők hiányolják a régi Gabit...... én nem...
Amikor ezt hallom, akkor belém kúszik egy nagyon nem jó érzés. A régi Gabi nem volt jó. Hisz feszült volt, sokat idegeskedett, mindig meg akart felelni a saját maga által kreált elvárásoknak, és ha nem sikerült, nos.. akkor jobb volt távol lenni tőle.. A régi Gabi nem bírta, ha nem neki van igaza, a régi Gabinak minden fekete vagy fehér volt. A régi Gabival nem lehetett vitázni, mert a régi Gabinak mindig igaza volt. A régi Gabi nem volt jó, hisz a régi Gabi nem kellett......
Mégis, akkor hogy létezik, hogy hiányolják a régi Gabit ?? Arra jutottam, hogy inkább a megszokott Gabit hiányolják. Azt, aki minden nap megfőzte a vacsit, aki a suliban a megbízható, kötelességtudó szülő volt, akinek a gyerekének mindig pepec rendben volt a tolltartója.
Persze a régi Gabi nem ment el vasárnap reggel edzeni egy jót az új barátaival. A munka után nem ment el, jógázni.
Bezzeg ez az új.. aki beköltözött a Gabi testbe.. Hát hogy képzeli ez, hogy jön, megy, éli az életét ??? Annyira jó lenne, hogyha mi nők, függetlenül attól, hogy betegség vagy csak egy reggeli eszmélés után képesek lennénk a saját életünket élni. Nem betenni magunkat egy kis fiókba, és minden este hullafáradtan bezuhanni az ágyba, miközben agyalunk ezer dolgon...
A napok csak múlnak, és az eufória, amit két éve éreztem szép lassan csillapodik. Átalakul valami mássá.
Bölcsességgé ??? Jó, tudom, hogy ez nagyképűen hangzik, de egyre többször tudok kiállni egy -egy konfliktusból, és hátralépve két lépéssel nézni, hogy mi történik.
Annyira jelentéktelenné váltak az ítélkező emberek körülöttem.
Alapvetően az egész világ az ítélkezésen és a megítéltetésen alapszik.
Az emberek túlnyomó része attól teszi függővé a saját magáról alkotott képet, hogy mások mit gondolnak, mondanak róla.
Régen sem foglalkoztam túl sokat mások véleményével, viszont magamnak kitaláltam mindenféle szuper korlátot. Meg is kaptam érte mindig a negatív visszajelzést.A legtöbben azt mondták rólam, hogy fenn hordom az orrom, hogy többre tartom magam másoknál. Ez nem volt igaz akkor sem és most sem. Tele voltam gátakkal magamat illetően, de mindig is tisztában voltam azzal, hogy egyetlen dolog fontos : amikor a tükörbe nézzek, magam lássam. Olyan sokan érzik létfontosságúnak, hogy lépten- nyomon megítéljenek másokat. Nem arról van szó, hogy nekem nincs véleményem, és szuper flow-ban élek... Nem. Arról szól ez inkább, hogy látom, hogy kiben mi nem tetszik, vagy tetszik, és megpróbálom - néha igazán nehezemre esik - de elfogadni. Persze, hogy magamban én is megítélek másokat. Naná.. a véleményemhez jogom van, ugyan úgy mint másnak. De a vélemény és az ítélkezés az nem ugyan az. Szerintem.
Szóval.. magam miatt nem tehetem, hogy leállok. Nem állhatok le, mert a napok csak múlnak. És igen, van, hogy visszasüppedek a semmibe.. és elfelejtem, hogy mekkora hőse vagyok a saját életemnek. Elfelejtem, hogy az, hogy itt lehetek, nem a véletlenek egybeesése.. Dolgom van. Elfelejtem, hisz két év telt el, hogy milyen volt az utolsó kemo, hogy több mint hat órán keresztül folyt belém a gyógyszerméreg. Négyszer álltunk le, mert ott , a székben ülve is hánytam, elfelejtem, hogy Dóri hogy fogta a kezem, miközben mantrázta, hogy Gabi, kitartás, ez az utolsó. Örök hálám érte. Én a betegség alatt nem voltam tudatos. Nem fényképeztem magam, nem készültek kemos-selfiek. Nagyon sajnálom, hogy akkor csak sodródtam. Biztos volt egyfajta védekezés az agyamban, hogy ne tudatosuljon bennem a betegség. De sajnálom.
Ezért olyan fontos a Mellrákfórum. Ezért kell, hogy itt legyünk egymásnak, mi sorstársak. Egyik nap felvettem a pillangós karkötőim és a macskás fülbevalóm, és viccesen mondtam, hogy visszamentem hat éves szintre. Egy ismerősöm azt mondta, hogy nem kell sokat visszamennem erre a szintre. Nos én ezt bóknak veszem. Nem akarok fásult, megkeseredett felnőtté válni. Azokból túl sok van körülöttem.
Nem akarom elfelejteni, hogy ÉLJEK és NE FÉLJEK .......
