A 148-as busz ablakán a fák levei között beszűrődik az őszi napfény. Meleget ad, és a levelek összevisszasága miatt néha elvakít. Becsukom hát a szemem, és élvezem az érzést. A buszon nincsenek sokan, csend ugyan nincs, de nem is beszél - milyen meglepő - senki a telefonján, vagy a mellette ülőnek. Vásárolni megyek, előttem a banyatank, mert bár sokaknak megemelkedik a szemöldöke, de én igenis gurulós kocsival járok vásárolni. Majd hülye leszek cipelni... aki meg nevet, hát az meg csak cipekedjen, én nem bánom.
Így ülök a buszon, behunyt szemmel, a gondolataimba merülve, amikor az egyik megállónál
kislány csacsogást hallok. Elmosolyodom, mert emlékszem Lili mennyit karattyolt régebben. Most már komoly dolgokról beszélgetünk; klímaválság, osztálytársak ivási és cigizési szokásai meg hasonlók. A buszra felszállt kislány apukájával velem szemben telepedik le. Lustán kinyitom a szemem, kicsit morcos vagyok, hogy miért pont ide, de tényleg, hisz én most őszi napfürdőt veszek a buszon.
Szőke haja loknikban végződik, rózsaszín melegítő felsője kiemeli gyönyörű szép kék szemeit. Hajában hajráf, amit cuki kezével igazgat. 7 év körüli lehet, cérna vékony hangon magyaráz az apjának, aki mellé ül le. Az apja kedves arcú. Kezében egy Dreher és egy kis ajándék zacskó, amiből egy Barbi feje lóg ki. Figyel a kislányra, akinek egy kék-rózsaszín pillangó van az arcára pingálva. Hallgatom a csevegést. A kislány nem akar hazamenni, ahogy mesél, ezen a bulin, ahonnan jöttek iszonyú jól érezte magát, és inkább menne most máshová, mint haza. Az apja, a kedves arcú győzködni kezdi, hogy jobb lenne ha a máshova menés helyett inkább haza vennék az irány. Közben vágyakozva néz a Dreherre… A kislány komolyan maga elé mered, bámul ki az ablakon. Hallgatja apja érvelését.
- Drágaságom, mégiscsak haza kéne menni. Apa fáradt.
- Nem apa, nem mehetünk haza.
- De miért nem?- kérdi a kedves arcú.
- Mert nem vagyok még kész arra, hogy hazamenjünk.
Az apja összehúzza a szemöldökét, most már nem kedves arcú.
A kislány összefonja a karját, dackirálylány megérkezett. Magamban már nem mosolygok, hanem vigyorgok. Nesze neked, apa, most mit lépsz?
A busz csak zötyög, a banyatank a lábam mellett, a kislány lába néha nekiütődik. Rám néz. Nem szól semmit, én sem.
Aztán jön az ő megállójuk, bemondja a robot hang.
És ekkor az apa azon a szenvtelen hangon, amit eddigi életemben már annyiszor, és annyi férfi szájából hallottam úton-útfélen..azon a hangon mondja a kb. hét évesének:
- Kicsim, tudod mit? Menjünk haza. Apa fáradt. Csináljuk azt, hogy apa megnézi a meccset , Te meg háziasszonyost játszol.
A pillangóarc félrebillen az őszi napfényben, és komoly hangon kérdezi apját:
- Az milyen játék, hogy háziasszonyos?
Az apja, aki sosem volt talán kedves arcú felhorkant - vajon nevetni akart?
- Hát az olyan, hogy mosol, főzöl, takarítasz.
A pillangó figyel, nem rebben a szeme sem. Komolyan néz az apjára:
- Tudod mit apa? Szerintem csináljuk azt, hogy ha hazamegyünk, akkor adsz nekem ebédet, utána meg lemegyünk a játszóra. Szerintem háziasszonyosat játszani nem jó, de ha szeretnéd, elmosom a tányérod ebéd után.
Az apa csendbe maradt. Megfogta a kislány kezét, és leszálltak. A rózsaszín melegítőből meg csak annyit láttam, ahogy ugrabugrál az apja kezét fogva.
