Játsszunk háziasszonyost.....

A 148-as busz ablakán a fák levei között beszűrődik az őszi napfény. Meleget ad, és a levelek összevisszasága miatt néha elvakít. Becsukom hát a szemem, és élvezem az érzést. A buszon nincsenek sokan, csend ugyan nincs, de nem is beszél - milyen meglepő - senki a telefonján, vagy a mellette ülőnek. Vásárolni megyek, előttem a banyatank, mert bár sokaknak megemelkedik a szemöldöke, de én igenis gurulós kocsival járok vásárolni. Majd hülye leszek cipelni... aki meg nevet, hát az meg csak cipekedjen, én nem bánom.
Így ülök a buszon, behunyt szemmel, a gondolataimba merülve, amikor az egyik megállónál
kislány csacsogást hallok. Elmosolyodom, mert emlékszem Lili mennyit karattyolt régebben. Most már komoly dolgokról beszélgetünk; klímaválság, osztálytársak ivási és cigizési szokásai meg hasonlók. A buszra felszállt kislány apukájával velem szemben telepedik le. Lustán kinyitom a szemem, kicsit morcos vagyok, hogy miért pont ide, de tényleg, hisz én most őszi napfürdőt veszek a buszon.
Szőke haja loknikban végződik, rózsaszín melegítő felsője kiemeli gyönyörű szép kék szemeit. Hajában hajráf, amit cuki kezével igazgat. 7 év körüli lehet, cérna vékony hangon magyaráz az apjának, aki mellé ül le. Az apja kedves arcú. Kezében egy Dreher és egy kis ajándék zacskó, amiből egy Barbi feje lóg ki. Figyel a kislányra, akinek egy kék-rózsaszín pillangó van az arcára pingálva. Hallgatom a csevegést. A kislány nem akar hazamenni, ahogy mesél, ezen a bulin, ahonnan jöttek iszonyú jól érezte magát, és inkább menne most máshová, mint haza. Az apja, a kedves arcú győzködni kezdi, hogy jobb lenne ha a máshova menés helyett inkább haza vennék az irány. Közben vágyakozva néz a Dreherre… A kislány komolyan maga elé mered, bámul ki az ablakon. Hallgatja apja érvelését.
- Drágaságom, mégiscsak haza kéne menni. Apa fáradt.
- Nem apa, nem mehetünk haza.
- De miért nem?- kérdi a kedves arcú.
- Mert nem vagyok még kész arra, hogy hazamenjünk.
Az apja összehúzza a szemöldökét, most már nem kedves arcú.
A kislány összefonja a karját, dackirálylány megérkezett. Magamban már nem mosolygok, hanem vigyorgok. Nesze neked, apa, most mit lépsz?
A busz csak zötyög, a banyatank a lábam mellett, a kislány lába néha nekiütődik. Rám néz. Nem szól semmit, én sem.
Aztán jön az ő megállójuk, bemondja a robot hang.
És ekkor az apa azon a szenvtelen hangon, amit eddigi életemben már annyiszor, és annyi férfi szájából hallottam úton-útfélen..azon a hangon mondja a kb. hét évesének:
- Kicsim, tudod mit? Menjünk haza. Apa fáradt. Csináljuk azt, hogy apa megnézi a meccset , Te meg háziasszonyost játszol.
A pillangóarc félrebillen az őszi napfényben, és komoly hangon kérdezi apját:
- Az milyen játék, hogy háziasszonyos?
Az apja, aki sosem volt talán kedves arcú felhorkant - vajon nevetni akart?
- Hát az olyan, hogy mosol, főzöl, takarítasz.
A pillangó figyel, nem rebben a szeme sem. Komolyan néz az apjára:
- Tudod mit apa? Szerintem csináljuk azt, hogy ha hazamegyünk, akkor adsz nekem ebédet, utána meg lemegyünk a játszóra. Szerintem háziasszonyosat játszani nem jó, de ha szeretnéd, elmosom a tányérod ebéd után.
Az apa csendbe maradt. Megfogta a kislány kezét, és leszálltak. A rózsaszín melegítőből meg csak annyit láttam, ahogy ugrabugrál az apja kezét fogva.

Veled vagyunk!

Miklós megváltozott. Senki sem értette mi történt, de mindenki érezte, hogy valami más lett, mióta visszatért a  júniusi nyaralásból. Szótlanná, mogorvává vált és a mindig vidám és kiegyensúlyozott férfit mintha kicserélték volna. Két héttel az elutazás előtt még azon viccelődtek, hogy Miki hogy tud majd a kerekesszékével túrázni, mert lányai és felesége minden nyaraláskor elviszik őt egy hegymászós túrára.

Juli, az asztalszomszédja a szeme sarkából figyelte kollégáját, fürkészte, megpróbált minden egyes mozdulatából, egy - egy elkapott telefonbeszélgetésből rájönni, mi történt vele.

Miklós reggel 7-re már bent volt az irodában, beletemetkezett a reggeli jelentés megírásába, és észre sem vette az asztalára csempészett kávét. Juli pont úgy készítette el neki, ahogy szereti. A nő mindig figyelmes volt, ma sem marad el a kis keksz a kávé mellől. Mikit azonban ez most hidegen hagyta. Nem tudott másra gondolni, csak, hogy minél hamarabb haza tudjon menni…

Erre a gondolatra mintha egy méretes kősziklát gurítottak volna le a torkán, ami a gyomrában landolt. A végzetes nyaralás után nem maradt más kapaszkodója, mint a munkahelye, legalábbis azt hitte, könnyebb lesz így, ha bejön dolgozni és senkinek sem mond semmit. Azt hitte, de nem így lett. Érezte, hogy mindenki fürkészi, mindenki róla pusmog, de senki sem mer kérdezni semmit. Ez a legrosszabb az egészben.

Minden reggel, mikor beteg édesanyját otthon hagyta a három félárva gyermekével, mázsás súlyként cipelte magával, hogy mi lesz ezután. Hogy fogja felnevelni kislányait az anyjuk nélkül?

Akár hányszor becsukta a szemét, újra és újra lejátszódott előtte a baleset: Éva a vizibiciklin mosolyogva, viccesen kapálózva ugrik a Balatonba.

Azon a nyaraláson, amelyet a cégtől kaptak, mert nagycsaládosok, és vagy 20 éve itt dolgoznak.

Azon a nyaraláson, amelynek első négy napján zuhogott az eső, de a gyerekek rendületlenül építették a homokvárat - ami sártengerré dagadt estére.

Azon a nyaraláson, ahol 30 éve szeretett felesége örökre elhagyta őket, mert a fejesugrás halálos volt.

A gyerekei nem is értették, anyjuk miért lebeg a vízen, és apjuk miért üvölt magából kikelve, mint egy állat. Aztán jöttek emberek, kivitték őket, Miklós pedig a parton nézte tehetetlenül az eseményeket. Azóta a napok kusza összevisszaságban teltek, a férfi alig várta már, hogy hétfő legyen. Reggel felöltözött és elindult a munkába, mert lejárt a szabadsága. Gondolta, hogy jobb lesz így.

Juli ebédnél megkereste közös főnöküket, Zolit. Mindenképp beszélnie kellett vele,mert érezte, hogy valami nagy baj lehet. Miklós viselkedésére semmi magyarázat nem volt. A nő próbálta Zolit rávenni, hogy beszéljen Miklóssal, ám a férfi határozottan elzárkózott.

- Ez egy munkahely - mondta. Nem vagyok kíváncsi kinek mi a baja, amíg a munkája rendben van!

Julit mintha leforrázták volna, nem így ismerte főnökét. Nem tudott mit tenni, várt. Hátha Miklós elszólja magát. Folyamatosan kereste az alkalmat, hogy beszéljen kollégájával, akivel már több, mint 10 éve dolgoznak együtt. Ismeri feleségét, gyerekeit is. Mi lehet az oka ennek a fura viselkedésnek? Juli a kollégáit is próbálta bevonni, de nem járt sikerrel. Mindenki elhárította magától, mondván, hogy Miklós felnőtt ember, majd ha kell neki segítség, szól. Eltelt egy hét, és semmi sem változott. Miklós, mint egy robot dolgozott, és 3 órakor mormolva valamit az orra alatt sietősen távozott.  

Miklós érezte, hogy egyre nehezebben bírja, 5 nap múlva lesz a temetés, még szabadnapot sem íratott ki magának, mert fél magyarázkodni. Juli nem hagyja békén, a nő állandóan vizslatja, és a férfit rettentően bántja, hogy nem tud őszintén beszélni vele. Juli mindig segített neki, ha a munkában bármi gondja volt. Juli volt az, aki kifürkészte telefonon, hogy felesége milyen születésnapi ajándéknak örülne. Juli vagy 10 évvel volt idősebb Miklósnál, és a férjét kb. 5 éve vesztette el egy autóbalesetben.

Talán beszélni kéne vele, talán tudna segíteni.

Az első anya nélküli hét eltelt, a lányok üres tekintettel jöttek-mentek a házban, ki sem mozdultak otthonról. Édesanyja állapota is  romlásnak indult, Miklós helyzete kilátástalanabbá kezdett válni, és a férfi szinte csak kapkodta a levegőt. Nem hitte, hogy felesége ekkora űrt hagy maga után. Kedden beütött a következő baj, a banktól levél jött.

Házuk jelzálog hitele felesége nevén volt. Úgy tervezték, hogy még ebben az évben előtörlesztik, és az utolsó év részleteit egyben fizetik ki. Annyira várták már hogy megszabaduljanak ettől a tehertől, erre most a bank lezárta a hitelt, és felszólította Miklóst, hogy fizessen 15 napon belül ki félmillió forintot. A férfi tanácstalanul forgatta a kezében a papírost. Miből is fizethetné ki, hisz a félretett pénzüket a temetés az utolsó fillérig felemészti. Csak ült az asztalnál, rázta a néma zokogás, és úgy érezte, az életének itt most vége kell, hogy szakadjon, mert ekkora terhet már nem bír elviselni
Juli egész hétvégén morfondírozott, hogy felhívja-e kollégája feleségét. Úgy érezte, hogy ez egy olyan határ, amit ha átlép, lehet, hogy ő üti meg a bokáját.

Szombat este végül is, miután megivott egy jó hideg meggysört, bátorságot vett, és tárcsázta a noteszébe felírt számot.

Kicsöngött. Egy idős, megtört női hang szólt bele.

- Igen?

- ÖÖ….jó estét, én Évát keresem.  A férje kollégája vagyok…

A vonal végén dermedt csend.

- Halló, ott van, kérem? Én csak Évával szeretnék….a férje, Miklós…. hogy valami baj van esetleg... hogy tudnék-e segíteni... mert a Miki nem szokott ilyen lenni….

Semmi válasz….

- Elnézést, jó számot hívtam?

- Igen! - szólt a válasz. - Igen., jó számot hívott, a fiam Miklós. A menyem…..és zokogásban tört ki. Juli ereiben megfagyott a vér.

- Mi van Évával?

- Éva meghalt a múlt héten. Fejest ugrott a Balatonba. A fiamat, Miklóst most vitte el a mentő, mert megpróbált öngyilkos lenni…. Akar még tudni valamit?

Juli csak állt, kezéből kiesett a telefon.

Zoli idegesen nézett a mobiljára, már megint Juli keresi. Nem is érti, hogy gondolja a nő, szombat este, hogy hívogatja. Mióta meghalt a férje, annyira más lett. Mindig másokat elemez, figyel, segíteni akar mindenkinek.

Fél 10-kor Zoli ingerülten vette fel a telefont.

- Mégis hogy képzeled, hogy itthon hívogatsz??

Juli mindent elmondott neki, amit Miklós anyjától megtudott. Amikor elmondta, hogy Miklós épp kórházban van öngyilkossági kísérlet miatt, Zolit elöntötte a szégyen. Julinak igaza volt, Miklós tényleg eszméletlenül furán viselkedett. Neki, mint felettesnek észre kellett volna vennie, tennie kellett volna valamit... De nem tett.

Juli elmondta azt is, hogy félmillió forintos adósság miatt nyúlt Miklós a gyógyszerekhez. A lányok a keresztanyjuknál vannak, mert a beteg nagymama képtelen gondoskodni róluk.

Zoli, miután letette a telefont egyből összeírta, kiket kell értesíteni, és Julival közösen elkezdték kollégájuk megsegítésének szervezését.

Hogy Miklós ne érezze magát kiszolgáltatottnak, csakis névtelen adományokat gyűjtöttek egy bankszámlára. A cég hírlevelén már hétfőn reggel fent volt a felhívás.

Péntekre összegyűlt a félmillió forint.

Miklós ébren feküdt a kórházi ágyban alaposan benyugtatózva.  Ágya jobb oldalán kerekes széke várta, hogy a férfi újra használja. Fájó volt ránézni, mert a rajta lévő védőhuzatot Éva varrta még a nyaralás előtt.

Tudta, hogy mit tett, és azt is, hogy miért. Azzal pedig most kell szembesülnie, hogy nem járt sikerrel.

Nem halt meg, nem tudott ezen az úton megszabadulni a bánatától és a terhektől, amik rászakadtak. Csak foltokban emlékszik, hogy anyja rátalált a fürdőszobában. Szerencsére a lányok a keresztanyjuknál voltak, így nem láthatták apjuk gyengeségét. Szégyellte magát, hogy meg akart futamodni, hogy magára hagyta volna Évával közös gyerekeiket, és beteg anyját. Ezek a gondolatok marcangolták, mikor ismerős hangokat hallott a folyosóról. Juli volt az, megismerte a nő mély, határozott hangját.

- Én pedig azt mondom, hogy bemegyek hozzá! - és már hallatszottak léptei a folyosón.

Miklós alvást színlelt, mikor Juli leült az ágya mellé. A nő nem szólt semmit, csak ült ott egy darabig. Majd valami zörgött a kis asztalon, Juli felállt és szó nélkül kiment

Miklós óvatosan kinyitotta a szemét, oldalra nézett, és csak egy bankkivonatot látott, rajta egy összeggel és egy fehér papírt, melyen csak ennyi állt:

VELED VAGYUNK!

Miklós szíve megcsavarodott a meghatottságtól, becsukta a szemét és pihentető mély álomba zuhant.

Eltelt egy hét, a temetés is rendben lezajlott. Beköszöntöttek a hétköznapok, amikor Éva hiányát pótolni kellett.

Négy héttel Éva halála után Miklós reggel felöltözött. Munkába indult. Nem tudott tovább otthon maradni, mert a családban már csak ő volt kereső. A gyomra görcsben állt, tudta, hogy munkatársai már mindent tudnak róla. De felemelt fejjel indult a munkahelyére, hóna alatt egy képkerettel, melyet mikor beért, kitett az asztalára.

VELED VAGYUNK.

 

 

December 5 - Önkéntesség - nekem

Az önkéntesség nemzetközi napja van ma. Ezek a napok mindig jók arra, hogy felhívják a figyelmünket egy-egy ügyre.

Önkénteskedni jó. Ezt több, mint öt év önkéntes munkája után is tiszta szívvel mondom. Önkénteskedni kell. Ezt meg pont az öt év önkénteskedése után állítom. Naponta látom, hogy mennyire szükség van a civil összefogásra. Ez nem politikai nézet, vallási hovatartozás kérdése. Szimplán emberi, érzelmi alapon működő tevékenység.

Önkénteskedni muszáj. Anélkül, hogy ne lennének önzetlen emberek, akik segítenek másokon, ez a világ nem működne. Sehogy. Egyáltalán nem. Hiába a szuper politikai programok, bármilyen kormány van hatalmon a világ bármely részén, a civilek segítő hozzáállása nélkül esélytelen a fennmaradás.

Az önkéntesség nemzetközi napja van ma.

Ma nekem ez a nap arról is szól, hogy hogy ne égjek ki az önkéntes munkámban, hogy tudjak megújulni, hisz önkéntes segítőként csak úgy tud bárki jót tenni, hasznos munkát végezni, hogy ha van miből adnia. Üres, érzelmek és elhivatottság nélküli, önző, öntelt emberek nem képesek másokat előtérbe helyezni, és akár milyen módon segíteni.  

Az önkéntesség, az adakozás nem csak arról szól, hogy évente egyszer odatedd magad. Arról is szól, hogy folyamatosan állj rendelkezésre, és arról is, hogy el kell fogadni a kudarcokat.

Nem lehet mindenkin segíteni, nem lehet az egész világot megváltani, és legfőképp el kell tudni fogadni azt, hogy vannak olyan emberek, akik nem akarják, hogy segíts nekik.

Ez a legnehezebb ebben a munkában. A saját lelkesedésem, tenni akarásom nem terhelhetem másra. Figyelni kell a jelzésekre, arra, hogy aki velem szemben áll akar –e segítséget, vagy csak képtelen megfogalmazni, kérni.

Önkénteskedni egy fantasztikus önismereti út is. Felismerni a saját határainkat, azt, hogy mi mit kapunk az önkéntes munkánk során, és mennyit vesz ki belőlünk. Folyamatos libikóka, és muszáj figyelni, hogy ez a hinta sose boruljon fel.

Én már több mint öt éve részese vagyok a civil életnek, önkéntes segítőként remélem sokaknak tudtam segíteni. Próbálom mindig megtalálni az utam ebben a folyamatban, néha kicsit eltévedek, kicsit kedvszegett leszek, de nem adom fel, mert nagyon- nagyon fontosnak tartom.

Higgyétek el, ha csak egyszer odaálltok egy ügy mellé, ha csak egyszer részt vesztek egy segítő kampányban, akár a kóbor állatok befogadásáról akár a hajléktalanok megsegítéséről, vagy egyszerűen csak a szomszédban lakó idős embernek való bevásárlásról van szó, nem fogtok tudni szabadulni.

Vigyázat!!! Az önkénteskedés függőséget okoz!!

Egyszóval, hajrá!!

All love is Equal !!!

Nem vagyok leszbikus, sem transz nemű. Még mindig a férfiakat favorizálom, és bár sok szar ért az elmúlt években, mégsem fog ez változni. Szimplán ilyen vagyok, így születtem, én nőként a férfiakhoz vonzódom - mondjuk egyre kevesebb hím egyed van, akihez érdemes vonzódni :)

Vannak azonban barátaim, akik nem  heteroként élik az életüket. Lányok, fiuk, akik ismeretsége nélkül kevesebb lennék. A  lányom is ismeri őket, és láss csodát, nem akar leszbikus lenni, sőt a fiam is ismeri egy néhányukat, és basszus ő sem állt át a másik oldalra.

De ma sok minden eszembe jutott ezzel kapcsolatban, hisz ma lesz a PRIDE felvonulás.
Ilyenkor ömlik a sok nopride, le a pride-dal, pfuj, betegek, meg hasonló üzenetek.
Nem  értem , de komolyan nem értem az embereket. Mi a fenéért kell állandóan gyűlölködni, és kirekeszteni? Ki a fenét érdekel, hogy a pride keretein belül  félmeztelen pasik, vagy akárhogy is definiálják önmagukat, felvonulnak az utcán? Engem nem érdekel,  épp ezért nem is megyek oda. Biztos most sokan felhördülnek, hogy : mi van azzal aki ott él, ahol a felvonulás tart?
Ok. Megadom. Nálunk Kőbányán is sokszor van vircsaft, mikor a lakótelepen az enyhén ittas pasi épp üvöltve fenyegeti a feleségét, hogy kivágja az ablakon. Olyankor kénytelen vagyok becsukni az ablakom és elmagyarázni a gyerekemnek, hogy ilyen is van..basszus.
Ok. Értem, Ez azért nem ugyan az. Tényleg nem. Mert az ami a mi környékünkön történik heti rendszerességgel, az nem csak egy nap pár óráját teszi "tönkre" az ott lakóknak.
Ok. Értem. Tényleg nem ugyan az. És aki szívből utálja a buzikat - ugye, így hívja őket mindenki???? szóval azoknak tényleg vérlázító és undort keltő pár óráról van szó.
Nyilván ezek az emberek keresztény vagy bármilyen hitük mögé bújva, hirdetve az igét az erkölcsről, miután elment a gyomorforgató buzimenet, kimennek az aluljárókba, hogy az ott élő hajléktalanoknak meleg ételt vagy tiszta ruhát vigyenek, hisz a hit erős támasz.
Nyilván ezek az emberek egyébként hatalmas elfogadásban élnek minden hasonszőrű embertársukkal, és nem kövezik meg azokat a hetero szülőket, akik úgy kúrják szét a családjuk, hogy szeretőt tartanak.
Nyilván ezek az emberek egyébként toleránsak és elfogadóak azokkal a kevésbé "értékes" embertársaikkal szemben is, akik mondjuk cigánynak születtek ebbe az országba, vagy isten bocsá' romaként még tanultak is...
Tudom, egész más ez a felvonulás. Mert ez gyomorforgató, igaz? Mert a gyomrod forog attól, hogy az emberek másmilyenek mint te vagy. Borzasztóan sajnállak, hogy így éled az életed. Ebben a tagadásban és el nem fogadásban. Szánlak téged, hogy gyűlölsz és gyűlöletet keltesz, ha meglátsz egy szivárványos zászlót. Szomorú lehet neked ebben a korban élni. Bárcsak sok száz évvel ezelőtt születtél volna, amikor csak a férfiak voltak értékesek, a nőket úgy kezelték mint az állatokat - na jó, ilyen helyek most is vannak a világban. Tényleg, lehet, hogy oda kéne menned, mert ott nem csak a nőket, hanem a buzikat is gyűlölik. Ott simán gyűlölködhetnél, hogy: pfuj, buzik.
De kérlek, ha itt élsz Magyarországon, ahol MÉG demokrácia - vagy valami annak látszó dolog van, ne gyűlölj, ne uszíts!  Nem jó, nagyon nem.

Nem kell szeretned a mássággal élőket.

Nem kell barátkoznod velük, de azt el kell fogadnod, hogy ők is UGYAN OLYAN emberek mint Te vagy én. 

Semmivel sem érnek kevesebbet csak azért mert nem heteroként élik az életüket. 

Ezt az egy napot meg adjuk meg nekik! Vonuljanak, mutassák meg magukat úgy, ahogy a hétköznapi életben sosem fogják, mert - tudom ez lesz az igazi meglepetés számodra - vannak köztük orvosok, tanárok, óvónénik, ügyvédek, sportolók … Arra a pár órára csukd be az ablakod, vagy ha nem kényszerből vagy ott a pride-on, akkor ne menj oda, és főleg ne vidd oda a gyereke. De kérlek, ne jöjj azzal, hogy a gyerekek lelkére a pride milyen hatással van. Kérlek, nézz magadba, te is tudod, hogy ez a legnagyobb ferdítés ami ebben a témában érvként elhangozhat. A gyereked lelkére jobban hatnak a hétköznap tapasztalt borzalmak, hogy emberek élnek az utcán, hogy belőtt fiatalok vonaglanak a villamos megállókban, hogy gyerekek éheznek a kistelepüléseken, miközben halomra dobáljuk ki az élelmiszereket. A gyereked életét nem a pride pár órás nyilvános felvonulása fogja tönkre tenni, hanem az az életmód, ahogy az emberek kizsigerelik a földet, és az, hogy átlépünk egymáson, ha bajban van a másik.
Nem kell, hogy egyet értsünk, csak kérlek fogadjuk el már végre egymást, hisz mindannyian ezen a földön élünk, erre nyúlfarknyi időre. Azt pedig - saját tapasztalatból mondom -  egyetlen nem  hetero sem  fog rád nyomulni, ha nem érzi a kíváncsiságot, az érdeklődést felőled.

PEACE AND LOVE. Szép Pride napot mindenkinek . 
 

Egy péntek.......

Végre péntek. Iszonyú lassan indul a nap, aztán egyszer csak elkezdenek a szemem előtt összeállni a számok. Fülemben szól a zene, és én százmilliókat pörgetek az excell tábláimban.
Jól vagyok, igen, végre. Várom a hétvégét, mert nagy nyilvánosság előtt is kinyilatkoztattam - ez a hétvége a szilvalekvár főzésé. Ősz van, nyugalom jár át. Valamelyik reggel Lili az éjszakai álmát ömlesztette a nyakamba, miszerint álmában kipurcantam.. Mondtam neki, hogy hagyjon ezzel a hülyeséggel, itt vagyok, vagy mi a szösz. Ma ez sem érint meg. Jól vagyok.
Egyszer csak megszólal a telefonom, ránézek. Aztán kinyomom. Majd délután visszahívom, most nagyon fontos és pótolhatatlan munkát végzek, hát igazán láthatná. Különben is, mi a fenét akarhat, hisz jó rég nem beszéltünk.... Megvan az az érzés, mikor a pillanat tört része alatt hirtelen beléd nyilall, hogy valami történt? Ülök, és a tarkómon feláll a szőr.. megrázom magam, és tolom tovább a munkát. Fél óra sem telik, megint telefon, megint Ő. Megmerevedek, és nem veszem fel.
Gyors leltár, kivel mi lehet. Vele semmi sem, hisz külföldre készül, szigorú ellenőrzés alatt van, a többiekkel sem, hisz mindenki jól van. Berni nincs jól, de ő meg kezelést kap, és ő úgyis meg fog gyógyulni. Hülye vagyok, hogy csak arra tudok gondolni, valakivel baj van. 
Eltelik pár óra, végre szusszanok, úgy döntök, hogy ennyi volt mára.
És jól megérdemelt jutalmamként felkukkantok a facera... bár ne tenném. Akkor biztos meg sem történt volna, és Berni még élne. De nem, én ostoba megnyitottam az üzenetet: Berni ma délben elment... A kurva életbe... A jó kurva életbe.
Légüres tér, nem kapok levegőt. Tartani magam, hisz ez a munkahelyem... Jézus.. kapaszkodok a székembe. Berni nem mehetett el.. Nem beszéltünk vagy egy hónapja..
Elindulok haza. Legyalogolok a Népligettől a Kökiig. Csak folynak a könnyeim, nem is érzem, hogy esik az eső. Üresség tátong bennem. Azt hittem, hogy meg fogom szokni azt az érzést, hogy a körülöttem lévők közül mennek el nők, haverok, barátok. De ezt nem lehet megszokni.
Lilivel találkozunk, beszél, zsong, mesél. Jól ment az edzés, végre fejlődik, és élvezi. Kérlek hagyd abba... nem érdekel... LILI CSÖNDETTTTTTTTTTTTTTTTT .... de csak mondja, és kénytelen vagyok a buszon felfelé görbíteni a szájam sarkát. Rám néz, és tudja, hogy valami nagy gáz van.
A Joker mosolyomból egyből zokogó roham lesz. Beszél, nézem, de nem hallom. Legyünk már otthon, menekülnék ki a világból.
Otthon csak ülök, és rám csukják az ajtót. Szeretnek, és én szeretem őket. Velem vannak, érzem az ölelésükből, a suttogásukból, az óvatos lépéseik zajából. Hálás vagyok a figyelmességükért. Összeszedem magam.
Eltelik az este.  Egyfolytában Berni vöröskáposzta levese fut a fejemben lévő moziban. Amikor együtt főztük, és kiömlött az egész a vadiúj hófehér konyhájában, és mekkorát röhögtünk. Nem tudom kitörölni ezt a fejemből. Megkeresem a képeket, és ott vigyorog a borzalmas pink parókában bele az arcomba... Nem is láttam haj nélkül most, az utolsó meneténél. Féltem találkozni vele. Olyan beszari vagyok. Rettegtem, hogy meglátja a szememben a félelmet.. Most meg rohadtul elkéstem....
Mély, bódult álomba zuhanok, megmentőm az éjjel. Tengerpartost álmodok.. nincs baj.
Felkelek és hirtelen minden tökéletes, aztán belém ömlik a gyász... ránézek a telefonomra, vagy hat üzenet. Valami a gyomorszájamnál nagyon erősen elkezd feszülni. Kik ezek a nők, akik írtak?? Ezek nem tudnak Berniről.. vacillálok, rákattintsak-e vagy sem.... Aztán a kezem önkéntelenül lép helyettem.
Alíz is elment tegnap...
Fordul egyet a világ velem. Rezignáltan kipakolok a banyatankomból, és elindulok a piacra, mert ez a hétvége a szilvalekvár főzésé. Kurvára nem a halálé..
Húzom magam után az üres kocsit, mázsás súlya van, de tudom, hogy nem a kocsinak, hanem a lelkemnek..
Aztán belém villan.. azért mégiscsak meg kellett volna kérdezni Lilit, hogy purcantam ki az álmában.......

Az ELSŐ

A hangosbemondó élesen szólt a folyóson, a nevem hallom, botorkálok az ügyvédem után, valahol a hátam mögött a gyerekeim apja is megindult. Fiatal a bírónő, én ősöregnek érzem magam. Darálja a szokásos mondatokat, szófordulatokat. Neki ez csak egy ügy, amit jó lenne, ha hamar lezárhatna, hisz utánunk egy vagyonmegosztásos per következett, megnéztem a kiíráson.
- Hanyadik válása? - nézek rá bambán, hát az első bassza meg. 16 éves korom óta élek ezzel a férfival egy párban. Most 43 vagyok. Jézus Isten. 27 év. 
- Mikor romlott meg a házasság?
Na ja.. hát ha én azt tudnám. Nem tudtam olyan kérdésekre sem válaszolni, hogy mióta éltünk a házasságkötés előtt együtt, de még arra sem, hogy mikor vettem a lakást. Kezem lábam remegett, és csak szófoszlányok jutottak el a fülembe. Az ügyvédem háromszor hajolt a fülemhez: Gabi, fel kéne állni, mikor a bírónak válaszol ! Néztem rá kábán. Azt hiszem túltoltam a Valeriana Relaxot. A 3 db egyszerre tényleg ütős, most szétrobban az agyam.
Egyszer rég azt mondtuk, hogy mi soha de soha nem jutunk erre a szintre. Most meg annak a kedves,  fiatal és tuti férjtelen bírónőnek meg az ügyvédemnek kell arról beszélni, hogy mikor romlott meg az édes szerelem...Mindketten bemondjuk a rákos év tavaszát , 2012.
Persze tudom én, hogy voltak jelek, de akár hogy pörgetem az agyam, nem látom őket. Ok. Nem voltunk viharosan szerelmesek, de sosem volt ez jellemző a kapcsolatunkra. Úgy tekintettem magunkra, mint egy erős - bár megtépázott - bástyára. Vakon bíztam benne. Annyi de annyi mindenen mentünk együtt keresztül még jóval a rák előtt. A szex...nos tényleg nem volt már napi szintű. 22 év után ha egymásnak estünk, még mindig jókat szexeltünk, de nem napi szinten.
Veszekedések? Na ja. Mióta ismerjük egymást, szinte mindig. Vehemens vagyok, ő nem. De ez sem olyan ok, amit kiváltó oknak mondhatnék. Keresem magamban, biztos rengeteget hibáztam. Iszonyatosan fáj ez az egész, mert becsapva és elárulva érzem magam. Gyerekeim apja még a betegségem előtt úgy döntött, hogy máshol keresi az elveszett boldogságát. A betegségem sem volt elég ürügy számára, hogy inkább velem tisztázza a problémákat, inkább újabb és újabb vadakat terített le. Erre az utolsó kemoterápián napján jöttem rá, mikor 40 fokos lázzal nyomtam az ágyat, ő meg a facebook-on tolta a vakert egy régi szerelmének. Akkor vallott mindent, de mindent. És az egész addigi életem szétomlott.
Van a nappaliban egy hatalmas bagolyfej kirakós bekeretezve. Ezekben az időkben mindig úgy éreztem, minta én lennék az a bagoly, és csak a fakeret tartana össze. De a fakeretem széttört és én úgy pörögtem ki darabonként az éterbe.Ennek lassan négy éve. Bíztam mélyen magamban, hogy rá fog jönni, hogy mekkorát hibázott, hogy elárult, és minden szinten szétcseszte az életünket. Épp magam mögött hagytam a kemoterápiát , őrületes energiák munkálkodtak bennem a gyógyulásom folyamán. Ő egész végig engem hibáztatott mindenért.
Immár több, mint három éve kapcsolata van a lányom évfolyamtársának az anyjával. Idén értettem meg, hogy soha de soha nem fogja azt mondani, hogy ne haragudjak rá, mert elrontott ő is valamit. Januárban, mikor elkezdtem névtelen leveleket kapni , vált világossá számomra, hogy ha én nem teszem meg ezt a lépést,ő sosem fogja. Nem megy el, hisz neki tökéletesen kényelmes ez a felállás. Én meg örökre itt ragadok ebben a posványban, ami felőröl, elragad, és bedarál.
Így hát beadtam a válópert. Ő még most sem akar válni. Nem akar elengedni. De ez már nem hat meg. Ha ránézek egy idegent látok.
Néztem a bírónőre, ő meg rám: Elhidegülés? Hát ja. Meg a rák.
De ezt nem mondom ki. Majd jövőre megírom a Terézanyura :)

VÁDLOTT - az anyád...........

VÁDLOTT álljon fel! Az ítélet: RÁK!

......szégyenlem magam, hogy ilyen kampányfilmet készített az a szervezet, ahol el VOLTAM köteleződve... sajnálom mindazokat, akik ehhez a nevüket adták, és remélem, hogy hamar elfelejtik a betegek, hogy az őket képviselő szervezetet valójában mit is gondol róluk.....

El vagyok képedve....és bár dúl bennem az indulat, mégis a kegyetlen káromkodáson kívül alig találom a szavakat.
ELHATÁROLÓDOK a Rákligától.
Mikor beteg voltam,hozzájuk mentem és sok segítséget kaptam. Adtam is vissza nem keveset .
Saját klubot bíztak rám, amit önkéntes munkában csináltam, 2015-ben az én ötletem volt az alkotói pályázat, amit a Liga 25 éves évfordulója alkalmából meg is szerveztünk. Akkor is volt már sok dolog, amiben nem értettünk egyet, de ez így jó, hisz sok ember dolgozik ott, és ismerem őket, rengeteget tesznek / tettek értünk,  a betegekért....
De mától soha többé egy fűszálat nem teszek keresztbe a Ligáért. Hétfőn postára adom az önkéntes pólómat is, mert olyan szervezettel nincs dolgom,aki használ engem önkéntesként, a munkámat, az arcomat, az időmet, úgy, hogy volt betegként ismeri az elköteleződésem... és a pénztarháló kampányfilmében VÁDLOTTként állít a bíróság elé, és a betegségemet egyfajta ítéletként löki a pofámba...
Az, hogy ízléstelen, az nem is a jó szó rá...
A Ligánál jó emberek dolgoznak.....
Hiszem, hogy a rák nem ítélet, hiszem, hogy aki megbetegszik, az nem vádlott... Hiszem, hogy ez csak egy rossz álom, mert nem lehet, hogy a Magyar Rákellenes Liga így kommunikáljon... az nem lehet, mert a Liga elnöke egy országos hírű onkológus... hát ha valaki, akkor ő igazán tudja, hogy ez a fajta kommunikációja a rákbetegségnek nem előre visz, de vagy húsz lépést hátra.
Hiszem, hogy azok a "szakemberek" akik ezt a filmet készítették soha nem beszéltek még rákos emberrel, mert ha beszéltek volna mondjuk Németh Marcsival, akinek kurvára genetikai rákja volt, akkor neki hogy tolták volna le a torkán az ítéletét????? Bassza meg, hát Marcsi meghalt, szóval kb. sehogy. Bár Marcsi szerintem elküldte volna ezeket a MEKK-MESTEREKET egy melegebb éghajlatra.
Igen, ezek MEKK-MESTEREK, nem kommunikációs szakemberek, és vitatom, hogy normálisak lennének....
Az van, hogy ezekkel az emberekkel lépten-nyomon találkozom, mert hát a közös ügy összehoz minket... gondolom, hogy ezek után nem nagyon fognak nekem köszönni... de nem érdekel..
KIK VAGYTOK TI? HOGY ÍTÉLKEZTEK FELETTÜNK??????????????????????????
HOGY VESZITEK A BÁTORSÁGOT?????????????????????????
MIT KÉPZELTEK MAGATOKRÓL ??????????????????????????

Azt még el kell, hogy mondjam Nektek.... a filmben szereplő bírónő Tallós Rita....
Rita, akivel volt szerencsém együtt részt venni egy fotókampányban.
Rita, most komolyan.... Vádlott álljon fel.... a ítélet RÁK????
Rita... Te is így álltál anno a bíróságod előtt, a rákod ítélet volt a rossz életviteledért??
Vádlott voltál , vádoltál, vádoltak???????????????
Rita....... nem találok szavakat....

Egyszóval.... szégyenlem magam, hogy ilyen kampányfilmet készített az a szervezet, ahol el VOLTAM köteleződve... sajnálom mindazokat, akik ehhez a nevüket adták, és remélem, hogy hamar elfelejtik a betegek, hogy az őket képviselő szervezetet valójában mit is gondol róluk......