Egy elmaradt látogatás margójára....

Elment.. és már nem tudom elmondani neki, hogy kitartás.. Olyan mérhetetlenül ostobán hangzik..
Amikor 2012. őszén ott ültem az onkológián, azon pörögtem, hogy nehogy valaki ismerősbe fussak.. És ott volt Ő... Mosolygott, és megölelt... hogy nem lesz semmi baj, hogy ő már benne van.. és hogy kijövünk belőle.. Alig ismertem.. Unokája és az gyerekem voltak egy időben örökkön örökké barátok.. Aztán az évek teltek, gyerekek nőttek, életutak változtak. Mi szülők már nem jártunk össze, de Vele bármikor találkoztam, mindig beszélgettünk, mesélt imádott lányáról, és imádott unokáiról..
Bár mosolya töretlen volt, azért szeme mesélt..
Betegségem alatt sokat találkoztunk, hisz egy orvosunk volt. Én épp belelendültem a kemoterápiába, ő már kifelé lépegetett, én felvettem a sugarat, ő már a Herceptint kapta..
Töretlen jó kedve mindig erőt adott. Bizakodó volt, és ellentmondást nem tűrve közölte mindig, hogy meggyógyult ő is, hát én is meg fogok.
Aztán a kezeléseim abba maradtak.. Vele már csak a kontroll vizsgálatoknál futottunk össze.
Törékeny volt... mindig.. nagyon.. Féltettem... mert ez a kurva rák felzabálja a embert.. De ő mindig megnyugtatott, hogy jól van...
Nem ismertem.. csak a képet, amit egy pár év alatt festettem Róla.. A betegség más szintre hozta a kapcsolatunkat.. Nem ismertem... de láttam Őt.....
Aztán nem is olyan rég jött a hír... hogy már megint.. hogy több helyen.. hogy nem lehet már gyógyítani.. csak az életminőségét tartani.. Megoperálták.. nyert időt.. mennyit ? Ki tudja.. Milyet ?.... Sosem tudjuk meg..
A szomszéd házban lakott... ... Az ablakomból átlátok Hozzá...
Amikor megtudtam, hogy nem túl jó a helyzet, megkértem a lányát, hogy átmennék meglátogatni.. Örült volna biztos.. de az élet közbeszólt, és az egész testem ismeretlen kiütések vették birtokba..
Vaciláltam.. átmenjek ? Esetleg megfertőzöm a ráktól amúgy is lerombolt immunrendszerét.. Reméltem, hogy hamar túl leszek a vírusfertőzésen, és akkor átmegyek.... Aztán találkoztam a vejével.. Mosolygott ő is..Épp tápszert íratott fel.. igen, fáradt, de eszik... szereti az epres - igen, azt hiszem ezt mondta....- tápszert.. Örültem.. megnyugodtam.. nem késtem le....
És ma reggel az sms............
Tegnap szárnyalt a lelkem.. boldog voltam.. és ma minden megint átértékelődött...
Elment...
Nem mondhatom ,hogy mennyire megnyugtató volt, mikor megveregette a vállam, hogy minden rendben lesz... Mennyire jó volt megbeszélni vele, hogy milyen tablettákat szedünk vagy sem.. Milyen jó volt hallgatni, mikor vidáman mesélte, hogy jók a tumormarkerei....
Elment...
És már nem mondhatom el neki, hogy kitartás....
Örökké itt őrzöm......

Te miért dolgozol ? - Terézanyu pályázat

Te miért dolgozol?

Olvasom ezt a három szót, és elgondolkozom..

Erre a végtelen egyszerű kérdésre ma már másképp válaszolok, mit pár éve.

A munka, akár az amiért pénzt kapok, akár az, amit otthon végzek ma már teljesen mást ad nekem,

mint mikor először végeztem.

16 évesen öröm volt az iskola mellett dolgozni. A magam munkájával keresett forintjaim megszerzése és elköltése hatalmas erőt adott. Erősnek, függetlennek éreztem magam. Azt hittem én balga, hogy az élet ilyen egyszerű lesz.Reggel elmegyek, kedvemre dolgozom, aztán élem a kis világom, és a pénz majd csak úgy dől

hozzám.

Aztán felnőttem. Nagyon. Minden szempontból. Sokszor és sokféle módon.

A középiskola után rögtön elhelyezkedtem. Kedvemre való állást találtam és elkezdtem felnőtt

életem dolgos hétköznapjait.

Párommal összeköltöztünk. Húsz éves voltam, és akkor, ott, az első együtt töltött hétvégén zuhant

rám a pokoli felismerés. Miközben a mosógép kattogását hallgattam és kezemben forogtak a

pucolásra váró burgonyák, éreztem, hogy valami nagy összeesküvés készülődik ellenem.

Mert mi az, hogy én dolgozom egész héten, és a hétvégén itt állok a konyhában, miközben kint, a

melegen sütő nap sugarai párom hátát borzongatják, míg ő megpihen a fárasztó hete után?

Hát nekem nem volt fárasztó a hetem?

Vagy csak azért, mert én irodában ülve, csak az agyam használom, az nem olyan munka, mint amit ő, a férfiállat végez?

Nos igen. Az örök csapda. A női lét örök, önmaga spiráljába fulladó kőrforgása.

Dolgozz, mert anélkül csak a párod toldaléka vagy!

Dolgozz, mert ha egyedül maradsz – mert a mai társadalmi környezetben ez elég valószínű – nem

tudsz majd megélni!

Dolgozz, mert a XXI. században a munka és az általa megkeresett pénzen vett

életed a fokmérőd. Lehetsz bármilyen ember, a külvilág az alapján ítél meg, hogy milyen márkájú a

cipőd, ami persze színben illik a táskádhoz….

Így hát beálltam a láthatatlan sorba, ahol nők milliói menetelnek, elfogadva a társadalom által rájuk

osztott szerepet. A társadalom osztja ránk  ? Ma már úgy vélem, hogy mi ülünk bele a skatulyába,

ami a nők több műszakos életét jelenti.

Eltelt pár év, és a megszokott szerepek szépen belesimultak az életünkbe. Mivel én irodai

aktatologatóként előbb végeztem, hát persze, hogy elmentem bevásárolni és mire a drága hazaért kész vacsora várta a tiszta lakásban.

Persze ez számára a világ legtermészetesebb dolga volt.

Én szerelmes nőként fel sem fogtam, hogy saját magam szövőm láthatatlan pókhálóm a napi két

műszakos munka köré. Nekem is a világ legtermészetesebb dolga volt. Kár lenne ezt letagadni.

Szívesen tettem, örömet okozott, hogy mire este megpihentünk, rend volt az otthonunkban, tiszta,

vasalt ruhák sorakoztak, és tudtam, hogy minden számlát befizettem. Páromnak a saját munkáján

kívül semmi dolga nem volt a hétköznapi életünk vezénylésében.

Tovább teltek az évek. Megjöttek a gyerekek és egyértelmű volt, hogy feladom a munkám. Én

döntöttem. Senki nem ingatott meg a döntésemben. A munkám, amibe rengeteg energiát fektettem,

hirtelen tovalibbent, mintha nem is lett volna. Miért dolgoztam annyit? A gyerekszoba csöndjében

sokszor belém hasított ez a kérdés. Megérte annyit túlórázni, majd este, fáradtan robotolni a

konyhában?

A gyerkőcök érkezésével minden megváltozott. Az otthoni teendők hatalmasra nőttek. A bennem

rejlő erőbarlangok megnyíltak. Mázsás súlyként csüngött rajtam a megfelelni vágyás. Ne érhessen

kritika, hisz én egy modern, sikeres nő vagyok. Otthon meg csak a házimunka vár rám.

Igen, én is így beszéltem erről: " Ez csak házimunka!"

Ugyan, miért csodálkoztam, hogy senki nem ismerte el az otthonomért, a családomért tett

erőfeszítést, munkát, takarítást, szervezést, mikor én magam sem értékeltem ezt semmire?

Az évek csak teltek.

Teljes állásban dolgozó anya-feleség – ROBOTMAMI, azaz én.

Pár év őrült tempó, címszavakban elmondható: elsőként ébredés, reggeli készítés, gyerekek össze

cuccolása, iskola, ovi, munkahely, gyerekek edzés, lecke, vacsorafőzés, mosás, ember haza,

mosolygós feleség aki még kedves is, majd este a saját egom is megkapta a magáét, a levelező

képzésre tanulás minden éjjel.

Aztán jött a rák.

Minden átértékelődött.

Munka? Ma már örömet okoz. Nincs túlóra, csak ha én akarom. Nincs lelkiismeret-furdalás. Nem dől

össze a cég, hogyha kiveszek egy hétfőt, mert pihenni támad kedvem. Igen, szükséges, mert pénzt

keresek, ez pedig muszáj, hogy éljünk, hogy megéljünk, de minden nap elmondom: Ez csak a

munkahelyem. Nem az életem.

Otthoni munka? Igen, munka. Tetszik vagy sem. Munka. A mosogatásért, a főzésért, a

porszívózásért, a mosásért, a vasalásért, a takarításért, az ablakpucolásért, a gyerekkel tanulásért, ha

egy idegen végezné, fizetnék. Az, hogy itthon én végzem ezeket a munkákat, az nem von le az

értékéből, csak nekem ezért nem fizet senki.

Ma már magamért dolgozom. Azért, mert szeretem a munkám. Ma már nem azért vasalok, mert kell,

hanem mert kedvem lelem a fiam vasalt ingben látni.

A jelszavam ÉLNI ÉS NEM FÉLNI, jelen esetben nem félni örömmel dolgozni, magamért !