Mit irigyelsz ebből?

Régen nem írtam már nyilvánosan, de most valahogy úgy érzem, amit elmondanék Nektek, az nem egy sima facebook bejegyzés.

Ismertek, sokan csak pár éve, van aki még csak pár hónapja, van, aki gyerekkorom óta.

Tudjátok, hogy mióta mellrákom volt, azóta önkénteskedem, és most már 8 éve, hogy hivatalosan is van egy alapítványunk Andival és Zsófival. Azért így írom, mert ugyan az alapítványt másokkal alapítottuk, mégis hárman maradtunk meg a középpontnak. Olyan ez a mi kis alapítványunk, mint egy hagyma. Andi, Zsófi és én vagyunk a közepe, de jönnek a rétegek, a lányaink, Eszti, Juli, Nóri és Lili. Aztán az önkénteseink, akik a barátaink is, aztán a különféle távolabbi segítők, támogatók.

8 éve toljuk együtt ezt a munkát, amit mindannyian a főállású munkánk és a családunk mellett csinálunk. 

Hogy miért írok erről most?

Holnap költözünk ki újra a SZIGET fesztiválra , a Civil szigetre. És megint megkaptam az egyik kedvenc mondtatom, hogy milyen jó nekem, hogy egész héten bulizok, jó ez az alapítványosdi. 

Nem háborodok már fel, csak egy pár sorban leírom most, hogy milyen jó is ez az alapítványosdi. 

Milyen jó is, mikor reggel munka előtt fél órával korábban indulok hónom alatt egy szívpárnával, hogy az aznap műtendő édesanya megkapja a csomagot. 

Milyen jó is az, amikor évente  8 hétvégén a Richter Egészségvárosban egész napos prevenciós munkát csinálunk úgy, hogy előtte egész héten lenyomtuk a teljes munkaidőnket. Hogy a hétvégi pihenő az rohadtul nem pihenő, mert hajnali 5kor kelünk, hogy elérjünk az ország másik végébe, ha kell.

Milyen jó is az, hogy Andi meg Zsófi, hogy példával is mutassuk azt amit hirdetünk, minden évben csapatokat szerveznek és körbe futják a Tisza tavat, meg a Balatont. És nem, nincs szponzorunk. 

Milyen jó is az, hogy mivel számunkra nem az az alapítványosdi, hogy pénzt tarhájunk, igyekszünk minden fillérhez tízszer annyit a saját zsebünkből hozzátenni.

Milyen jó is az, hogy egy több, mint 3000 fős facebook csoportot naponta legalább 1-2 órában adminisztrálok, hogy téves infók ne kapjanak szárnyra vagy, hogy normális keretek között tartsam a beszélgetéseket. Igen, én nem azért nyomogatom a facebookot, hogy másokat csekkoljak, hanem, hogy a Mellrákfórum csoport korrekten és segítően tudjon működni

Milyen jó is az, mikor naponta minimum 5 nő keres meg ilyen - olyan problémájával privát, és senkit nem küldhetek el, mert épp nincs kedvem beszélgetni, hisz ezért vállaltam ezt a munkát. 

Milyen jó is az, hogy mikor prevenciós napokon vagy előadásokon vagyunk, pőrére kell még mindig vetkőztetni a lelkünket, mert még mindig vannak olyan emberek, akik a szemembe mondják, hogy a rák halálos, a mammográfia rákot okoz, és az orvosok hülyék. És igen, ilyenkor meg kell mondani, hogy mi, akik ott ülünk átestünk ezen a betegségen, és ebből meg lehet gyógyulni. Hidd el, Te aki olvasol, hogy manapság még ez a tény sem győzi meg az embereket, mert az interneten sok marhaság kering. 

Milyen jó is az, hogy önkéntesként mindenki kb. hülyének néz minket, hogy ennyi időt adunk magunkból erre a munkára ingyen.

Milyen jó is a Szigeten, hogy kimegyünk reggel 10re, egész nap ott ülünk melegben, porban, esőben és mosolyogva okítjuk a hozzánk látogatókat....és igen, este elmegyünk bulizni.

És tudod mit, Te, aki ebből csak annyit látsz, hogy este bulizunk...

Igen, nagyon jó, amikor reggel hétkor a kisírt szemű lány boldogan ölel meg, hogy az anyukájának oda tudja adni délután a szívpárnát a műtét után.

Igen, nagyon jó, hogy egy olyan cég, mint a Richter, számít az önkéntes munkánkra, mert ez bizonyítja, hogy jó amit csinálunk.

Igen, nagyon jó, hogy Andi és Zsófi csapatokat tud szervezni, akár egészséges, akár mellrákkal érintett emberekből, hogy a prevencióra felhívják a figyelmet.

Igen, az is jó, hogy mi együtt határoztuk el, hogy nem fogunk pénzt tarhálni, mert mi nem azért alapítottuk ezt az alapítványt, hogy meggazdagodjunk belőle.

Igen, az is nagyon jó, hogy van egy csoport a facebookon, ahol érintettek beszélgethetnek tabuk nélkül segítve egymást át ezen a betegségen, és szerencsés vagyok, hogy ezt én tarthatom keretek között.

Igen, az is iszonyú jó érzés, mikor idegen nők, férfiak hívnak fel ilyen -olyan segítséget kérni, vagy csak azért, hogy beszélgessenek valakivel, aki már túl van a mellrákon. 

Igen, az is menő, hogy ezt a munkát mi NEM MUNKÁNAK érezzük, ezért mi is hülyének nézzük, aki azt veti a szemünkre, hogy ingyen minek ezt csinálni. 

És igen, a legjobb az egészben, hogy a SZIGET utolsó napjaira már csúszunk-mászunk, olyan fáradtak vagyunk, mert nappal több száz emberrel beszélgetünk, ami hidd el , Te aki olvasol, pokoli fárasztó, és este igen, este BULIZUNK. Mert megérdemeljük. Mert számunkra ez a fizetség...és hidd el, ez nem irigylendő tőlünk. Elég sok év és elég sok önkéntes óra, elég sok kilométer van bennünk, és mi úgy kezeljük ezt a hetet, ahogy a Sziget régi szlogenje is szól: Kell egy hét együttlét. 

És igen, a legboldogabbak vagyunk ilyenkor, amikor együtt lehetünk, mert inspiráljuk és támogatjuk egymást, és legfőképp szeretjük a mi kis csapatunkat. Szóval ha zavar, hogy a következő héten minden nap ki fogjuk tenni, hogy mennnnnyit bulizunk, hát gondolkozz el kérlek a fentieken. És inkább örülj  velünk, hogy 7 éve kint vagyunk Szigeten, és megmutatjuk, hogy egy ilyen kis alapítvány mekkora munkát tud végezni csupán elhivatottságból. Csupán az emberi tényező, az önkéntes segítőink miatt. És ha ezt átgondolod, egyből érezni fogod, hogy az esti bulik mit is jelentenek nekünk. 

Szóval kedves olvasó. Ne vedd magadra, ha nem inged. De irigynek lenni rám, mert igyekszem
boldogan élni az életem és azt mondani, hogy nekem könnyű, hát szóval az elég nagy baromság. 

zene mell rák zene mellrák zene mell zene rák zene zene

vérvétel ájulás zene varratszedés kemo zene zene zene csönd csönd zene 

fájdalom hiány zene hiány csupaszság zene sugár barát egyedül zene trolibusz zene

csalás csalódás zene magány magány magány zene

zene válás zene szerelem remény zene öröm szerelem zene bánat zene összetörve zene 

mozgás barát zene vágy vágyakozás zene beteljesülés öröm szépség zene negyedéves kontroll zene

féléves kontroll zene zene önkéntesség új barátok zene nők mellrák zene évek zene 

éves kontroll zene dokumentum film barátok nők férfiak zene alapítvány zene koncert sziget civil zene

 tökéletesség teljesség zene díjak zene írás öröm boldogság évek zene gyerekeim boldogság boldogság 

Tíz éve nem  hittem, hogy itt leszek még. Most egy új tízest nyitok.  

Gyávaságom története

Szia Judit, hogy vagy? Nagyon aggódom érted. Mikor utoljára beszéltünk azt mondtad, hogy nemsokára találkozunk! 
Ezt kellett volna kérdeznem, de nem tettem. Írtam Neked, láttad, olvastad, vagy lehet, hogy nem is te voltál már az üzenet másik oldalán.... mondtam magamban, ok, felhívlak a héten, úgyis karanténban vagyunk, itthon vagyunk, RÁÉREK egy telefonhívásra, hisz itt jársz a gondolataimban.
De nem hívtalak. Elodáztam magamban.. most meg itt a hír, hogy már nem vagy itt.... hiába is írok neked, vagy hívnálak, már nem fogom tudni elmondani, hogy mennyire jó volt veled beszélgetni, hogy mennyire felnéztem Rád, mert olyan nagyon bátran és bizakodóan néztél a jövőbe, ami nagyon borús volt...

Mindegy már, azt hiszem, érezted, hogy nagyon megszerettelek. Írok Neked, mert az írás miatt ismerhettelek meg, meg persze a köcsög rák miatt. Ez valahogy már igy van az utóbbi éveimben, hogy akik hatalmas jelenléttel csöppennek az életembe, azok mind a rák miatt vagy az írás miatt kerülnek közel hozzám. Ó, de jó lett volna, hogy Téged csak az írás miatt ismerlek és szeretlek meg, mert akkor még itt lennél és jót nevetnénk ezen a karantén őrületen.
Mérges vagyok, elkeseredett és borzasztóan kiégett.

Nem hívtalak fel, mert ezt most leírni merem csak, kimondani nem, féltem. Féltem, hogy meghallod a hangomban a bizonytalanságot, azt, hogy én nem tudok úgy hinni és bízni ahogy Te.... És ezért iszonyúan dühös vagyok magamra. Mert ez a legönzőbb dolog, amit csak tehettem... Mert miből állt volna eljátszani egy kis optimizmust? Aztán arra gondolok, hogy Te megérezted volna a hangomból, és akkor ott álltam volna a telefon végén lemeztelenedve...rajtakapva az olcsó hazugságon. Önző ember vagyok, ez most bebizonyosodott...mert magam védtem ezzel is. Aztán arra is rájövök, hogy talán ez csak egy természetes önvédelem, de persze egyből képzeletben lekeverek egy rohadt nagy pofont is magamnak...A nagy lószart önvédelem. Gyávaság.
Istenem, miért nem vettem fel azt a rohadt telefont. Miért éreztem ezt a gyengeséget, hisz olyan erős vagyok, nem?
Féltem szembenézni az elmúlásoddal, rettegtem attól a naptól, ami ma eljött, hogy valaki üzenjen: Judit már nincs itt.
Judit, hogy vagy? Nagyon aggódom érted. Mikor utoljára beszéltünk olyan elfogyott voltál, de a szemedben égett a tűz, a remény tüze.....

Légy hálás, de nagyon!

Nem értem. Nem és nem értem, hogy mi történik.

Ha globálisan, kicsit elvonatkoztatva gondolkozom az elmúlt kb. két év történésein a világban, akkor hatalmas vörös betűkkel omlik az agyamba, hogy az emberiség tényleg rohan a végzete felé, és bár ez szinte közhely, mégis mennyire igaz.

A klímaválság kapcsán tett (látszat)intézkedések semmit nem jelentettek . Hogy honnan tudom? Hát mert azok az intézkedések senkinek nem okoztak akkora törést, mit amik most zajlanak. Most egy komoly (nagyon komoly) influenza vírus miatti, kb. egy hete tartó szigorú - és várhatóan még szigorúbb intézkedések, kezdve a pénteken kihírdetett iskola bezárásoktól, a ma már valóssá vált otthon tanulásig mennyire kettétörték az emberek jelentős részét. És itt nem arról van szó, hogy van -e liszt a közértben. Megjegyzem, én teljesen értem, hogy valaki 10 kg lisztet bespájzol. Nálam 6 kg van. És basszus, ha nem tudok, vagy nem akarok kimenni a közértbe, ez a hat kiló liszt nekünk hármunknak kb. két hétre elengendő zsömle elkészítésére elég.... Azért ez így nem hangzik annyira nagy felhalmozásnak. És tökre megértem azt is, hogy a 32-es csomag wc papírból nem kettőt, hanem hármat vesznek pl. vagy tejből 2 karton... mert otthon van a család, mert az a cél, hogy ne, vagy a lehető legritkábban menjünk vásárolni....Hirtelen tök más vásárlási szokásokat kellett magunkévá tenni, és igen, néhány embernél ez átlőtt a másik oldalra, de tudjátok mit? Inkább legyen otthon 4 kg liszt feleslegesen, mintsem, hogy ne tudjak a gyerekeimnek enni adni... Mert, hogy ezek alap dolgok.
De visszatérve a gyerek otthon tanul, szülő otthon dolozik projektre.
Olvastam ma egy nő (számomra csak nő...nem akarom minősíteni) postját arról, hogy nem tudja mit főzzön, máris kifogyott az ötletekből.. Meg láttam teljesen elvadult excell táblát, ami úgy fejeződött be, hogy az a gyerek fekhet le 9-kor, akinek VÁLLALHATÓ volt a viselkedése nap közben, mert ha nem, akkor már nyolckor az ágyban a helye... Mi a jó fene van ezekben a családokban???
Mi akkora kihívás otthon lenni a gyerekeddel/gyerekeiddel és baszki, foglalkozni velük???? De tényleg? Ja, persze, tudom, én könnyen beszélek, ezt már olyan sokszor megkaptam. De nekem is voltak kisebbek a gyerekek, és miközben a Lilit szoptattam, aközben a Máténak segítettem a matek lecóban... Sőt még olyan is volt, hogy miközben a kemo miatt két hányás között voltam, a Lili fogalmazását néztük át együtt... Ja tudom, az nem pandémiás helyzet volt.
Nem értem, komolyan nem értem azt amit látok, hallok, olvasok magam körül. Hogy az emberek mennyire el vannak szakadva a való élet valós problémáitól.

Aki azon nyekeg, hogy otthonról kell dolgoznia, miközben a gyerek kémia leckét csinál, az nézzen nagyon mélyen magába és mocskosul szégyellje el magát.

Légy hálás, hogy olyan a munkahelyed, hogy tudsz otthonról dolgozni!
Légy hálás, hogy van gyereked, akivel tudszt tanulni!
Légy hálás, hogy van lehetősége a gyerekednek otthon tanulni, és nem kell nyáron bepótolni az elmaradt heteket, és mert a tanárok , akikről igazán most derül ki, hogy mekkora elhivatott pedagógusok, megteremtik a lehetőséget a tudás átadására, miközben ők is anyák és apák, akik otthon dolgoznak!
Légy hálás, hogy bár rettentő rossz itthon az egészségügy, Te mégis még egészséges vagy, és ha képes leszel otthon, a fenekeden maradni, jó eséllyel az is maradsz!
Légy hálás, hogy van pénzed úgy bevásárolni, hogy nem azon kell aggódnod, hogy ha most elköltöd a fizetésed maradékát, mert amúgy hónapról hónapra élsz, akkor mit fogtok tenni két hét múlva, ha pénzre lesz szükséged!
Légy hálás, hogy ez nem egy ebola vírus járvány!
Légy hálás, hogy van fedél a fejed felett, és nem az utcán élsz, ott ugyanis nincs kézmosás öt percenként!
Légy hálás, hogy autót vezethetsz, és nem a tömegközlekedést kell használnod, amikor kénytelen vagy bemenni dolgozni, mert mondjuk nővér vagy, vagy kukás, vagy bolti eladó, mert nekik nincs homeoffice!
Légy hálás, hogy élsz, és épp nem egy halálos korral küzdesz úgy, hogy várod, mikor csap le rád a korona, mert amúgy az immunrendszered a nulla mert pl. kemot kapsz!
Légy hálás úgy kb. mindenért!
És gondolj bele, hogy milyen példát mutatsz a gyerekednek, az ő generációjuknak.

Játsszunk háziasszonyost.....

A 148-as busz ablakán a fák levei között beszűrődik az őszi napfény. Meleget ad, és a levelek összevisszasága miatt néha elvakít. Becsukom hát a szemem, és élvezem az érzést. A buszon nincsenek sokan, csend ugyan nincs, de nem is beszél - milyen meglepő - senki a telefonján, vagy a mellette ülőnek. Vásárolni megyek, előttem a banyatank, mert bár sokaknak megemelkedik a szemöldöke, de én igenis gurulós kocsival járok vásárolni. Majd hülye leszek cipelni... aki meg nevet, hát az meg csak cipekedjen, én nem bánom.
Így ülök a buszon, behunyt szemmel, a gondolataimba merülve, amikor az egyik megállónál
kislány csacsogást hallok. Elmosolyodom, mert emlékszem Lili mennyit karattyolt régebben. Most már komoly dolgokról beszélgetünk; klímaválság, osztálytársak ivási és cigizési szokásai meg hasonlók. A buszra felszállt kislány apukájával velem szemben telepedik le. Lustán kinyitom a szemem, kicsit morcos vagyok, hogy miért pont ide, de tényleg, hisz én most őszi napfürdőt veszek a buszon.
Szőke haja loknikban végződik, rózsaszín melegítő felsője kiemeli gyönyörű szép kék szemeit. Hajában hajráf, amit cuki kezével igazgat. 7 év körüli lehet, cérna vékony hangon magyaráz az apjának, aki mellé ül le. Az apja kedves arcú. Kezében egy Dreher és egy kis ajándék zacskó, amiből egy Barbi feje lóg ki. Figyel a kislányra, akinek egy kék-rózsaszín pillangó van az arcára pingálva. Hallgatom a csevegést. A kislány nem akar hazamenni, ahogy mesél, ezen a bulin, ahonnan jöttek iszonyú jól érezte magát, és inkább menne most máshová, mint haza. Az apja, a kedves arcú győzködni kezdi, hogy jobb lenne ha a máshova menés helyett inkább haza vennék az irány. Közben vágyakozva néz a Dreherre… A kislány komolyan maga elé mered, bámul ki az ablakon. Hallgatja apja érvelését.
- Drágaságom, mégiscsak haza kéne menni. Apa fáradt.
- Nem apa, nem mehetünk haza.
- De miért nem?- kérdi a kedves arcú.
- Mert nem vagyok még kész arra, hogy hazamenjünk.
Az apja összehúzza a szemöldökét, most már nem kedves arcú.
A kislány összefonja a karját, dackirálylány megérkezett. Magamban már nem mosolygok, hanem vigyorgok. Nesze neked, apa, most mit lépsz?
A busz csak zötyög, a banyatank a lábam mellett, a kislány lába néha nekiütődik. Rám néz. Nem szól semmit, én sem.
Aztán jön az ő megállójuk, bemondja a robot hang.
És ekkor az apa azon a szenvtelen hangon, amit eddigi életemben már annyiszor, és annyi férfi szájából hallottam úton-útfélen..azon a hangon mondja a kb. hét évesének:
- Kicsim, tudod mit? Menjünk haza. Apa fáradt. Csináljuk azt, hogy apa megnézi a meccset , Te meg háziasszonyost játszol.
A pillangóarc félrebillen az őszi napfényben, és komoly hangon kérdezi apját:
- Az milyen játék, hogy háziasszonyos?
Az apja, aki sosem volt talán kedves arcú felhorkant - vajon nevetni akart?
- Hát az olyan, hogy mosol, főzöl, takarítasz.
A pillangó figyel, nem rebben a szeme sem. Komolyan néz az apjára:
- Tudod mit apa? Szerintem csináljuk azt, hogy ha hazamegyünk, akkor adsz nekem ebédet, utána meg lemegyünk a játszóra. Szerintem háziasszonyosat játszani nem jó, de ha szeretnéd, elmosom a tányérod ebéd után.
Az apa csendbe maradt. Megfogta a kislány kezét, és leszálltak. A rózsaszín melegítőből meg csak annyit láttam, ahogy ugrabugrál az apja kezét fogva.

Veled vagyunk!

Miklós megváltozott. Senki sem értette mi történt, de mindenki érezte, hogy valami más lett, mióta visszatért a  júniusi nyaralásból. Szótlanná, mogorvává vált és a mindig vidám és kiegyensúlyozott férfit mintha kicserélték volna. Két héttel az elutazás előtt még azon viccelődtek, hogy Miki hogy tud majd a kerekesszékével túrázni, mert lányai és felesége minden nyaraláskor elviszik őt egy hegymászós túrára.

Juli, az asztalszomszédja a szeme sarkából figyelte kollégáját, fürkészte, megpróbált minden egyes mozdulatából, egy - egy elkapott telefonbeszélgetésből rájönni, mi történt vele.

Miklós reggel 7-re már bent volt az irodában, beletemetkezett a reggeli jelentés megírásába, és észre sem vette az asztalára csempészett kávét. Juli pont úgy készítette el neki, ahogy szereti. A nő mindig figyelmes volt, ma sem marad el a kis keksz a kávé mellől. Mikit azonban ez most hidegen hagyta. Nem tudott másra gondolni, csak, hogy minél hamarabb haza tudjon menni…

Erre a gondolatra mintha egy méretes kősziklát gurítottak volna le a torkán, ami a gyomrában landolt. A végzetes nyaralás után nem maradt más kapaszkodója, mint a munkahelye, legalábbis azt hitte, könnyebb lesz így, ha bejön dolgozni és senkinek sem mond semmit. Azt hitte, de nem így lett. Érezte, hogy mindenki fürkészi, mindenki róla pusmog, de senki sem mer kérdezni semmit. Ez a legrosszabb az egészben.

Minden reggel, mikor beteg édesanyját otthon hagyta a három félárva gyermekével, mázsás súlyként cipelte magával, hogy mi lesz ezután. Hogy fogja felnevelni kislányait az anyjuk nélkül?

Akár hányszor becsukta a szemét, újra és újra lejátszódott előtte a baleset: Éva a vizibiciklin mosolyogva, viccesen kapálózva ugrik a Balatonba.

Azon a nyaraláson, amelyet a cégtől kaptak, mert nagycsaládosok, és vagy 20 éve itt dolgoznak.

Azon a nyaraláson, amelynek első négy napján zuhogott az eső, de a gyerekek rendületlenül építették a homokvárat - ami sártengerré dagadt estére.

Azon a nyaraláson, ahol 30 éve szeretett felesége örökre elhagyta őket, mert a fejesugrás halálos volt.

A gyerekei nem is értették, anyjuk miért lebeg a vízen, és apjuk miért üvölt magából kikelve, mint egy állat. Aztán jöttek emberek, kivitték őket, Miklós pedig a parton nézte tehetetlenül az eseményeket. Azóta a napok kusza összevisszaságban teltek, a férfi alig várta már, hogy hétfő legyen. Reggel felöltözött és elindult a munkába, mert lejárt a szabadsága. Gondolta, hogy jobb lesz így.

Juli ebédnél megkereste közös főnöküket, Zolit. Mindenképp beszélnie kellett vele,mert érezte, hogy valami nagy baj lehet. Miklós viselkedésére semmi magyarázat nem volt. A nő próbálta Zolit rávenni, hogy beszéljen Miklóssal, ám a férfi határozottan elzárkózott.

- Ez egy munkahely - mondta. Nem vagyok kíváncsi kinek mi a baja, amíg a munkája rendben van!

Julit mintha leforrázták volna, nem így ismerte főnökét. Nem tudott mit tenni, várt. Hátha Miklós elszólja magát. Folyamatosan kereste az alkalmat, hogy beszéljen kollégájával, akivel már több, mint 10 éve dolgoznak együtt. Ismeri feleségét, gyerekeit is. Mi lehet az oka ennek a fura viselkedésnek? Juli a kollégáit is próbálta bevonni, de nem járt sikerrel. Mindenki elhárította magától, mondván, hogy Miklós felnőtt ember, majd ha kell neki segítség, szól. Eltelt egy hét, és semmi sem változott. Miklós, mint egy robot dolgozott, és 3 órakor mormolva valamit az orra alatt sietősen távozott.  

Miklós érezte, hogy egyre nehezebben bírja, 5 nap múlva lesz a temetés, még szabadnapot sem íratott ki magának, mert fél magyarázkodni. Juli nem hagyja békén, a nő állandóan vizslatja, és a férfit rettentően bántja, hogy nem tud őszintén beszélni vele. Juli mindig segített neki, ha a munkában bármi gondja volt. Juli volt az, aki kifürkészte telefonon, hogy felesége milyen születésnapi ajándéknak örülne. Juli vagy 10 évvel volt idősebb Miklósnál, és a férjét kb. 5 éve vesztette el egy autóbalesetben.

Talán beszélni kéne vele, talán tudna segíteni.

Az első anya nélküli hét eltelt, a lányok üres tekintettel jöttek-mentek a házban, ki sem mozdultak otthonról. Édesanyja állapota is  romlásnak indult, Miklós helyzete kilátástalanabbá kezdett válni, és a férfi szinte csak kapkodta a levegőt. Nem hitte, hogy felesége ekkora űrt hagy maga után. Kedden beütött a következő baj, a banktól levél jött.

Házuk jelzálog hitele felesége nevén volt. Úgy tervezték, hogy még ebben az évben előtörlesztik, és az utolsó év részleteit egyben fizetik ki. Annyira várták már hogy megszabaduljanak ettől a tehertől, erre most a bank lezárta a hitelt, és felszólította Miklóst, hogy fizessen 15 napon belül ki félmillió forintot. A férfi tanácstalanul forgatta a kezében a papírost. Miből is fizethetné ki, hisz a félretett pénzüket a temetés az utolsó fillérig felemészti. Csak ült az asztalnál, rázta a néma zokogás, és úgy érezte, az életének itt most vége kell, hogy szakadjon, mert ekkora terhet már nem bír elviselni
Juli egész hétvégén morfondírozott, hogy felhívja-e kollégája feleségét. Úgy érezte, hogy ez egy olyan határ, amit ha átlép, lehet, hogy ő üti meg a bokáját.

Szombat este végül is, miután megivott egy jó hideg meggysört, bátorságot vett, és tárcsázta a noteszébe felírt számot.

Kicsöngött. Egy idős, megtört női hang szólt bele.

- Igen?

- ÖÖ….jó estét, én Évát keresem.  A férje kollégája vagyok…

A vonal végén dermedt csend.

- Halló, ott van, kérem? Én csak Évával szeretnék….a férje, Miklós…. hogy valami baj van esetleg... hogy tudnék-e segíteni... mert a Miki nem szokott ilyen lenni….

Semmi válasz….

- Elnézést, jó számot hívtam?

- Igen! - szólt a válasz. - Igen., jó számot hívott, a fiam Miklós. A menyem…..és zokogásban tört ki. Juli ereiben megfagyott a vér.

- Mi van Évával?

- Éva meghalt a múlt héten. Fejest ugrott a Balatonba. A fiamat, Miklóst most vitte el a mentő, mert megpróbált öngyilkos lenni…. Akar még tudni valamit?

Juli csak állt, kezéből kiesett a telefon.

Zoli idegesen nézett a mobiljára, már megint Juli keresi. Nem is érti, hogy gondolja a nő, szombat este, hogy hívogatja. Mióta meghalt a férje, annyira más lett. Mindig másokat elemez, figyel, segíteni akar mindenkinek.

Fél 10-kor Zoli ingerülten vette fel a telefont.

- Mégis hogy képzeled, hogy itthon hívogatsz??

Juli mindent elmondott neki, amit Miklós anyjától megtudott. Amikor elmondta, hogy Miklós épp kórházban van öngyilkossági kísérlet miatt, Zolit elöntötte a szégyen. Julinak igaza volt, Miklós tényleg eszméletlenül furán viselkedett. Neki, mint felettesnek észre kellett volna vennie, tennie kellett volna valamit... De nem tett.

Juli elmondta azt is, hogy félmillió forintos adósság miatt nyúlt Miklós a gyógyszerekhez. A lányok a keresztanyjuknál vannak, mert a beteg nagymama képtelen gondoskodni róluk.

Zoli, miután letette a telefont egyből összeírta, kiket kell értesíteni, és Julival közösen elkezdték kollégájuk megsegítésének szervezését.

Hogy Miklós ne érezze magát kiszolgáltatottnak, csakis névtelen adományokat gyűjtöttek egy bankszámlára. A cég hírlevelén már hétfőn reggel fent volt a felhívás.

Péntekre összegyűlt a félmillió forint.

Miklós ébren feküdt a kórházi ágyban alaposan benyugtatózva.  Ágya jobb oldalán kerekes széke várta, hogy a férfi újra használja. Fájó volt ránézni, mert a rajta lévő védőhuzatot Éva varrta még a nyaralás előtt.

Tudta, hogy mit tett, és azt is, hogy miért. Azzal pedig most kell szembesülnie, hogy nem járt sikerrel.

Nem halt meg, nem tudott ezen az úton megszabadulni a bánatától és a terhektől, amik rászakadtak. Csak foltokban emlékszik, hogy anyja rátalált a fürdőszobában. Szerencsére a lányok a keresztanyjuknál voltak, így nem láthatták apjuk gyengeségét. Szégyellte magát, hogy meg akart futamodni, hogy magára hagyta volna Évával közös gyerekeiket, és beteg anyját. Ezek a gondolatok marcangolták, mikor ismerős hangokat hallott a folyosóról. Juli volt az, megismerte a nő mély, határozott hangját.

- Én pedig azt mondom, hogy bemegyek hozzá! - és már hallatszottak léptei a folyosón.

Miklós alvást színlelt, mikor Juli leült az ágya mellé. A nő nem szólt semmit, csak ült ott egy darabig. Majd valami zörgött a kis asztalon, Juli felállt és szó nélkül kiment

Miklós óvatosan kinyitotta a szemét, oldalra nézett, és csak egy bankkivonatot látott, rajta egy összeggel és egy fehér papírt, melyen csak ennyi állt:

VELED VAGYUNK!

Miklós szíve megcsavarodott a meghatottságtól, becsukta a szemét és pihentető mély álomba zuhant.

Eltelt egy hét, a temetés is rendben lezajlott. Beköszöntöttek a hétköznapok, amikor Éva hiányát pótolni kellett.

Négy héttel Éva halála után Miklós reggel felöltözött. Munkába indult. Nem tudott tovább otthon maradni, mert a családban már csak ő volt kereső. A gyomra görcsben állt, tudta, hogy munkatársai már mindent tudnak róla. De felemelt fejjel indult a munkahelyére, hóna alatt egy képkerettel, melyet mikor beért, kitett az asztalára.

VELED VAGYUNK.

 

 

December 5 - Önkéntesség - nekem

Az önkéntesség nemzetközi napja van ma. Ezek a napok mindig jók arra, hogy felhívják a figyelmünket egy-egy ügyre.

Önkénteskedni jó. Ezt több, mint öt év önkéntes munkája után is tiszta szívvel mondom. Önkénteskedni kell. Ezt meg pont az öt év önkénteskedése után állítom. Naponta látom, hogy mennyire szükség van a civil összefogásra. Ez nem politikai nézet, vallási hovatartozás kérdése. Szimplán emberi, érzelmi alapon működő tevékenység.

Önkénteskedni muszáj. Anélkül, hogy ne lennének önzetlen emberek, akik segítenek másokon, ez a világ nem működne. Sehogy. Egyáltalán nem. Hiába a szuper politikai programok, bármilyen kormány van hatalmon a világ bármely részén, a civilek segítő hozzáállása nélkül esélytelen a fennmaradás.

Az önkéntesség nemzetközi napja van ma.

Ma nekem ez a nap arról is szól, hogy hogy ne égjek ki az önkéntes munkámban, hogy tudjak megújulni, hisz önkéntes segítőként csak úgy tud bárki jót tenni, hasznos munkát végezni, hogy ha van miből adnia. Üres, érzelmek és elhivatottság nélküli, önző, öntelt emberek nem képesek másokat előtérbe helyezni, és akár milyen módon segíteni.  

Az önkéntesség, az adakozás nem csak arról szól, hogy évente egyszer odatedd magad. Arról is szól, hogy folyamatosan állj rendelkezésre, és arról is, hogy el kell fogadni a kudarcokat.

Nem lehet mindenkin segíteni, nem lehet az egész világot megváltani, és legfőképp el kell tudni fogadni azt, hogy vannak olyan emberek, akik nem akarják, hogy segíts nekik.

Ez a legnehezebb ebben a munkában. A saját lelkesedésem, tenni akarásom nem terhelhetem másra. Figyelni kell a jelzésekre, arra, hogy aki velem szemben áll akar –e segítséget, vagy csak képtelen megfogalmazni, kérni.

Önkénteskedni egy fantasztikus önismereti út is. Felismerni a saját határainkat, azt, hogy mi mit kapunk az önkéntes munkánk során, és mennyit vesz ki belőlünk. Folyamatos libikóka, és muszáj figyelni, hogy ez a hinta sose boruljon fel.

Én már több mint öt éve részese vagyok a civil életnek, önkéntes segítőként remélem sokaknak tudtam segíteni. Próbálom mindig megtalálni az utam ebben a folyamatban, néha kicsit eltévedek, kicsit kedvszegett leszek, de nem adom fel, mert nagyon- nagyon fontosnak tartom.

Higgyétek el, ha csak egyszer odaálltok egy ügy mellé, ha csak egyszer részt vesztek egy segítő kampányban, akár a kóbor állatok befogadásáról akár a hajléktalanok megsegítéséről, vagy egyszerűen csak a szomszédban lakó idős embernek való bevásárlásról van szó, nem fogtok tudni szabadulni.

Vigyázat!!! Az önkénteskedés függőséget okoz!!

Egyszóval, hajrá!!

All love is Equal !!!

Nem vagyok leszbikus, sem transz nemű. Még mindig a férfiakat favorizálom, és bár sok szar ért az elmúlt években, mégsem fog ez változni. Szimplán ilyen vagyok, így születtem, én nőként a férfiakhoz vonzódom - mondjuk egyre kevesebb hím egyed van, akihez érdemes vonzódni :)

Vannak azonban barátaim, akik nem  heteroként élik az életüket. Lányok, fiuk, akik ismeretsége nélkül kevesebb lennék. A  lányom is ismeri őket, és láss csodát, nem akar leszbikus lenni, sőt a fiam is ismeri egy néhányukat, és basszus ő sem állt át a másik oldalra.

De ma sok minden eszembe jutott ezzel kapcsolatban, hisz ma lesz a PRIDE felvonulás.
Ilyenkor ömlik a sok nopride, le a pride-dal, pfuj, betegek, meg hasonló üzenetek.
Nem  értem , de komolyan nem értem az embereket. Mi a fenéért kell állandóan gyűlölködni, és kirekeszteni? Ki a fenét érdekel, hogy a pride keretein belül  félmeztelen pasik, vagy akárhogy is definiálják önmagukat, felvonulnak az utcán? Engem nem érdekel,  épp ezért nem is megyek oda. Biztos most sokan felhördülnek, hogy : mi van azzal aki ott él, ahol a felvonulás tart?
Ok. Megadom. Nálunk Kőbányán is sokszor van vircsaft, mikor a lakótelepen az enyhén ittas pasi épp üvöltve fenyegeti a feleségét, hogy kivágja az ablakon. Olyankor kénytelen vagyok becsukni az ablakom és elmagyarázni a gyerekemnek, hogy ilyen is van..basszus.
Ok. Értem, Ez azért nem ugyan az. Tényleg nem. Mert az ami a mi környékünkön történik heti rendszerességgel, az nem csak egy nap pár óráját teszi "tönkre" az ott lakóknak.
Ok. Értem. Tényleg nem ugyan az. És aki szívből utálja a buzikat - ugye, így hívja őket mindenki???? szóval azoknak tényleg vérlázító és undort keltő pár óráról van szó.
Nyilván ezek az emberek keresztény vagy bármilyen hitük mögé bújva, hirdetve az igét az erkölcsről, miután elment a gyomorforgató buzimenet, kimennek az aluljárókba, hogy az ott élő hajléktalanoknak meleg ételt vagy tiszta ruhát vigyenek, hisz a hit erős támasz.
Nyilván ezek az emberek egyébként hatalmas elfogadásban élnek minden hasonszőrű embertársukkal, és nem kövezik meg azokat a hetero szülőket, akik úgy kúrják szét a családjuk, hogy szeretőt tartanak.
Nyilván ezek az emberek egyébként toleránsak és elfogadóak azokkal a kevésbé "értékes" embertársaikkal szemben is, akik mondjuk cigánynak születtek ebbe az országba, vagy isten bocsá' romaként még tanultak is...
Tudom, egész más ez a felvonulás. Mert ez gyomorforgató, igaz? Mert a gyomrod forog attól, hogy az emberek másmilyenek mint te vagy. Borzasztóan sajnállak, hogy így éled az életed. Ebben a tagadásban és el nem fogadásban. Szánlak téged, hogy gyűlölsz és gyűlöletet keltesz, ha meglátsz egy szivárványos zászlót. Szomorú lehet neked ebben a korban élni. Bárcsak sok száz évvel ezelőtt születtél volna, amikor csak a férfiak voltak értékesek, a nőket úgy kezelték mint az állatokat - na jó, ilyen helyek most is vannak a világban. Tényleg, lehet, hogy oda kéne menned, mert ott nem csak a nőket, hanem a buzikat is gyűlölik. Ott simán gyűlölködhetnél, hogy: pfuj, buzik.
De kérlek, ha itt élsz Magyarországon, ahol MÉG demokrácia - vagy valami annak látszó dolog van, ne gyűlölj, ne uszíts!  Nem jó, nagyon nem.

Nem kell szeretned a mássággal élőket.

Nem kell barátkoznod velük, de azt el kell fogadnod, hogy ők is UGYAN OLYAN emberek mint Te vagy én. 

Semmivel sem érnek kevesebbet csak azért mert nem heteroként élik az életüket. 

Ezt az egy napot meg adjuk meg nekik! Vonuljanak, mutassák meg magukat úgy, ahogy a hétköznapi életben sosem fogják, mert - tudom ez lesz az igazi meglepetés számodra - vannak köztük orvosok, tanárok, óvónénik, ügyvédek, sportolók … Arra a pár órára csukd be az ablakod, vagy ha nem kényszerből vagy ott a pride-on, akkor ne menj oda, és főleg ne vidd oda a gyereke. De kérlek, ne jöjj azzal, hogy a gyerekek lelkére a pride milyen hatással van. Kérlek, nézz magadba, te is tudod, hogy ez a legnagyobb ferdítés ami ebben a témában érvként elhangozhat. A gyereked lelkére jobban hatnak a hétköznap tapasztalt borzalmak, hogy emberek élnek az utcán, hogy belőtt fiatalok vonaglanak a villamos megállókban, hogy gyerekek éheznek a kistelepüléseken, miközben halomra dobáljuk ki az élelmiszereket. A gyereked életét nem a pride pár órás nyilvános felvonulása fogja tönkre tenni, hanem az az életmód, ahogy az emberek kizsigerelik a földet, és az, hogy átlépünk egymáson, ha bajban van a másik.
Nem kell, hogy egyet értsünk, csak kérlek fogadjuk el már végre egymást, hisz mindannyian ezen a földön élünk, erre nyúlfarknyi időre. Azt pedig - saját tapasztalatból mondom -  egyetlen nem  hetero sem  fog rád nyomulni, ha nem érzi a kíváncsiságot, az érdeklődést felőled.

PEACE AND LOVE. Szép Pride napot mindenkinek . 
 

Egy péntek.......

Végre péntek. Iszonyú lassan indul a nap, aztán egyszer csak elkezdenek a szemem előtt összeállni a számok. Fülemben szól a zene, és én százmilliókat pörgetek az excell tábláimban.
Jól vagyok, igen, végre. Várom a hétvégét, mert nagy nyilvánosság előtt is kinyilatkoztattam - ez a hétvége a szilvalekvár főzésé. Ősz van, nyugalom jár át. Valamelyik reggel Lili az éjszakai álmát ömlesztette a nyakamba, miszerint álmában kipurcantam.. Mondtam neki, hogy hagyjon ezzel a hülyeséggel, itt vagyok, vagy mi a szösz. Ma ez sem érint meg. Jól vagyok.
Egyszer csak megszólal a telefonom, ránézek. Aztán kinyomom. Majd délután visszahívom, most nagyon fontos és pótolhatatlan munkát végzek, hát igazán láthatná. Különben is, mi a fenét akarhat, hisz jó rég nem beszéltünk.... Megvan az az érzés, mikor a pillanat tört része alatt hirtelen beléd nyilall, hogy valami történt? Ülök, és a tarkómon feláll a szőr.. megrázom magam, és tolom tovább a munkát. Fél óra sem telik, megint telefon, megint Ő. Megmerevedek, és nem veszem fel.
Gyors leltár, kivel mi lehet. Vele semmi sem, hisz külföldre készül, szigorú ellenőrzés alatt van, a többiekkel sem, hisz mindenki jól van. Berni nincs jól, de ő meg kezelést kap, és ő úgyis meg fog gyógyulni. Hülye vagyok, hogy csak arra tudok gondolni, valakivel baj van. 
Eltelik pár óra, végre szusszanok, úgy döntök, hogy ennyi volt mára.
És jól megérdemelt jutalmamként felkukkantok a facera... bár ne tenném. Akkor biztos meg sem történt volna, és Berni még élne. De nem, én ostoba megnyitottam az üzenetet: Berni ma délben elment... A kurva életbe... A jó kurva életbe.
Légüres tér, nem kapok levegőt. Tartani magam, hisz ez a munkahelyem... Jézus.. kapaszkodok a székembe. Berni nem mehetett el.. Nem beszéltünk vagy egy hónapja..
Elindulok haza. Legyalogolok a Népligettől a Kökiig. Csak folynak a könnyeim, nem is érzem, hogy esik az eső. Üresség tátong bennem. Azt hittem, hogy meg fogom szokni azt az érzést, hogy a körülöttem lévők közül mennek el nők, haverok, barátok. De ezt nem lehet megszokni.
Lilivel találkozunk, beszél, zsong, mesél. Jól ment az edzés, végre fejlődik, és élvezi. Kérlek hagyd abba... nem érdekel... LILI CSÖNDETTTTTTTTTTTTTTTTT .... de csak mondja, és kénytelen vagyok a buszon felfelé görbíteni a szájam sarkát. Rám néz, és tudja, hogy valami nagy gáz van.
A Joker mosolyomból egyből zokogó roham lesz. Beszél, nézem, de nem hallom. Legyünk már otthon, menekülnék ki a világból.
Otthon csak ülök, és rám csukják az ajtót. Szeretnek, és én szeretem őket. Velem vannak, érzem az ölelésükből, a suttogásukból, az óvatos lépéseik zajából. Hálás vagyok a figyelmességükért. Összeszedem magam.
Eltelik az este.  Egyfolytában Berni vöröskáposzta levese fut a fejemben lévő moziban. Amikor együtt főztük, és kiömlött az egész a vadiúj hófehér konyhájában, és mekkorát röhögtünk. Nem tudom kitörölni ezt a fejemből. Megkeresem a képeket, és ott vigyorog a borzalmas pink parókában bele az arcomba... Nem is láttam haj nélkül most, az utolsó meneténél. Féltem találkozni vele. Olyan beszari vagyok. Rettegtem, hogy meglátja a szememben a félelmet.. Most meg rohadtul elkéstem....
Mély, bódult álomba zuhanok, megmentőm az éjjel. Tengerpartost álmodok.. nincs baj.
Felkelek és hirtelen minden tökéletes, aztán belém ömlik a gyász... ránézek a telefonomra, vagy hat üzenet. Valami a gyomorszájamnál nagyon erősen elkezd feszülni. Kik ezek a nők, akik írtak?? Ezek nem tudnak Berniről.. vacillálok, rákattintsak-e vagy sem.... Aztán a kezem önkéntelenül lép helyettem.
Alíz is elment tegnap...
Fordul egyet a világ velem. Rezignáltan kipakolok a banyatankomból, és elindulok a piacra, mert ez a hétvége a szilvalekvár főzésé. Kurvára nem a halálé..
Húzom magam után az üres kocsit, mázsás súlya van, de tudom, hogy nem a kocsinak, hanem a lelkemnek..
Aztán belém villan.. azért mégiscsak meg kellett volna kérdezni Lilit, hogy purcantam ki az álmában.......

Az ELSŐ

A hangosbemondó élesen szólt a folyóson, a nevem hallom, botorkálok az ügyvédem után, valahol a hátam mögött a gyerekeim apja is megindult. Fiatal a bírónő, én ősöregnek érzem magam. Darálja a szokásos mondatokat, szófordulatokat. Neki ez csak egy ügy, amit jó lenne, ha hamar lezárhatna, hisz utánunk egy vagyonmegosztásos per következett, megnéztem a kiíráson.
- Hanyadik válása? - nézek rá bambán, hát az első bassza meg. 16 éves korom óta élek ezzel a férfival egy párban. Most 43 vagyok. Jézus Isten. 27 év. 
- Mikor romlott meg a házasság?
Na ja.. hát ha én azt tudnám. Nem tudtam olyan kérdésekre sem válaszolni, hogy mióta éltünk a házasságkötés előtt együtt, de még arra sem, hogy mikor vettem a lakást. Kezem lábam remegett, és csak szófoszlányok jutottak el a fülembe. Az ügyvédem háromszor hajolt a fülemhez: Gabi, fel kéne állni, mikor a bírónak válaszol ! Néztem rá kábán. Azt hiszem túltoltam a Valeriana Relaxot. A 3 db egyszerre tényleg ütős, most szétrobban az agyam.
Egyszer rég azt mondtuk, hogy mi soha de soha nem jutunk erre a szintre. Most meg annak a kedves,  fiatal és tuti férjtelen bírónőnek meg az ügyvédemnek kell arról beszélni, hogy mikor romlott meg az édes szerelem...Mindketten bemondjuk a rákos év tavaszát , 2012.
Persze tudom én, hogy voltak jelek, de akár hogy pörgetem az agyam, nem látom őket. Ok. Nem voltunk viharosan szerelmesek, de sosem volt ez jellemző a kapcsolatunkra. Úgy tekintettem magunkra, mint egy erős - bár megtépázott - bástyára. Vakon bíztam benne. Annyi de annyi mindenen mentünk együtt keresztül még jóval a rák előtt. A szex...nos tényleg nem volt már napi szintű. 22 év után ha egymásnak estünk, még mindig jókat szexeltünk, de nem napi szinten.
Veszekedések? Na ja. Mióta ismerjük egymást, szinte mindig. Vehemens vagyok, ő nem. De ez sem olyan ok, amit kiváltó oknak mondhatnék. Keresem magamban, biztos rengeteget hibáztam. Iszonyatosan fáj ez az egész, mert becsapva és elárulva érzem magam. Gyerekeim apja még a betegségem előtt úgy döntött, hogy máshol keresi az elveszett boldogságát. A betegségem sem volt elég ürügy számára, hogy inkább velem tisztázza a problémákat, inkább újabb és újabb vadakat terített le. Erre az utolsó kemoterápián napján jöttem rá, mikor 40 fokos lázzal nyomtam az ágyat, ő meg a facebook-on tolta a vakert egy régi szerelmének. Akkor vallott mindent, de mindent. És az egész addigi életem szétomlott.
Van a nappaliban egy hatalmas bagolyfej kirakós bekeretezve. Ezekben az időkben mindig úgy éreztem, minta én lennék az a bagoly, és csak a fakeret tartana össze. De a fakeretem széttört és én úgy pörögtem ki darabonként az éterbe.Ennek lassan négy éve. Bíztam mélyen magamban, hogy rá fog jönni, hogy mekkorát hibázott, hogy elárult, és minden szinten szétcseszte az életünket. Épp magam mögött hagytam a kemoterápiát , őrületes energiák munkálkodtak bennem a gyógyulásom folyamán. Ő egész végig engem hibáztatott mindenért.
Immár több, mint három éve kapcsolata van a lányom évfolyamtársának az anyjával. Idén értettem meg, hogy soha de soha nem fogja azt mondani, hogy ne haragudjak rá, mert elrontott ő is valamit. Januárban, mikor elkezdtem névtelen leveleket kapni , vált világossá számomra, hogy ha én nem teszem meg ezt a lépést,ő sosem fogja. Nem megy el, hisz neki tökéletesen kényelmes ez a felállás. Én meg örökre itt ragadok ebben a posványban, ami felőröl, elragad, és bedarál.
Így hát beadtam a válópert. Ő még most sem akar válni. Nem akar elengedni. De ez már nem hat meg. Ha ránézek egy idegent látok.
Néztem a bírónőre, ő meg rám: Elhidegülés? Hát ja. Meg a rák.
De ezt nem mondom ki. Majd jövőre megírom a Terézanyura :)

VÁDLOTT - az anyád...........

VÁDLOTT álljon fel! Az ítélet: RÁK!

......szégyenlem magam, hogy ilyen kampányfilmet készített az a szervezet, ahol el VOLTAM köteleződve... sajnálom mindazokat, akik ehhez a nevüket adták, és remélem, hogy hamar elfelejtik a betegek, hogy az őket képviselő szervezetet valójában mit is gondol róluk.....

El vagyok képedve....és bár dúl bennem az indulat, mégis a kegyetlen káromkodáson kívül alig találom a szavakat.
ELHATÁROLÓDOK a Rákligától.
Mikor beteg voltam,hozzájuk mentem és sok segítséget kaptam. Adtam is vissza nem keveset .
Saját klubot bíztak rám, amit önkéntes munkában csináltam, 2015-ben az én ötletem volt az alkotói pályázat, amit a Liga 25 éves évfordulója alkalmából meg is szerveztünk. Akkor is volt már sok dolog, amiben nem értettünk egyet, de ez így jó, hisz sok ember dolgozik ott, és ismerem őket, rengeteget tesznek / tettek értünk,  a betegekért....
De mától soha többé egy fűszálat nem teszek keresztbe a Ligáért. Hétfőn postára adom az önkéntes pólómat is, mert olyan szervezettel nincs dolgom,aki használ engem önkéntesként, a munkámat, az arcomat, az időmet, úgy, hogy volt betegként ismeri az elköteleződésem... és a pénztarháló kampányfilmében VÁDLOTTként állít a bíróság elé, és a betegségemet egyfajta ítéletként löki a pofámba...
Az, hogy ízléstelen, az nem is a jó szó rá...
A Ligánál jó emberek dolgoznak.....
Hiszem, hogy a rák nem ítélet, hiszem, hogy aki megbetegszik, az nem vádlott... Hiszem, hogy ez csak egy rossz álom, mert nem lehet, hogy a Magyar Rákellenes Liga így kommunikáljon... az nem lehet, mert a Liga elnöke egy országos hírű onkológus... hát ha valaki, akkor ő igazán tudja, hogy ez a fajta kommunikációja a rákbetegségnek nem előre visz, de vagy húsz lépést hátra.
Hiszem, hogy azok a "szakemberek" akik ezt a filmet készítették soha nem beszéltek még rákos emberrel, mert ha beszéltek volna mondjuk Németh Marcsival, akinek kurvára genetikai rákja volt, akkor neki hogy tolták volna le a torkán az ítéletét????? Bassza meg, hát Marcsi meghalt, szóval kb. sehogy. Bár Marcsi szerintem elküldte volna ezeket a MEKK-MESTEREKET egy melegebb éghajlatra.
Igen, ezek MEKK-MESTEREK, nem kommunikációs szakemberek, és vitatom, hogy normálisak lennének....
Az van, hogy ezekkel az emberekkel lépten-nyomon találkozom, mert hát a közös ügy összehoz minket... gondolom, hogy ezek után nem nagyon fognak nekem köszönni... de nem érdekel..
KIK VAGYTOK TI? HOGY ÍTÉLKEZTEK FELETTÜNK??????????????????????????
HOGY VESZITEK A BÁTORSÁGOT?????????????????????????
MIT KÉPZELTEK MAGATOKRÓL ??????????????????????????

Azt még el kell, hogy mondjam Nektek.... a filmben szereplő bírónő Tallós Rita....
Rita, akivel volt szerencsém együtt részt venni egy fotókampányban.
Rita, most komolyan.... Vádlott álljon fel.... a ítélet RÁK????
Rita... Te is így álltál anno a bíróságod előtt, a rákod ítélet volt a rossz életviteledért??
Vádlott voltál , vádoltál, vádoltak???????????????
Rita....... nem találok szavakat....

Egyszóval.... szégyenlem magam, hogy ilyen kampányfilmet készített az a szervezet, ahol el VOLTAM köteleződve... sajnálom mindazokat, akik ehhez a nevüket adták, és remélem, hogy hamar elfelejtik a betegek, hogy az őket képviselő szervezetet valójában mit is gondol róluk......

Emlékszem Rád

 

Emlékszem Rád... mást már nem tudok, mert elmentél.
Emlékszem Rád, a mosolyodra, mikor először találkoztunk. Emlékszel? Épp az utolsó kemód ünnepeltük...MEGÜNNEPELTÜK az utolsó kemód...
Emlékszem, hogy örültünk, műanyag pohárból pezsgőt ittunk és körbeálltunk Téged.. Vigyorogtunk a fényképeken, és boldogok voltunk, hogy vége...
Emlékszem Rád, a szemed csillogására, mikor a kedvesedre néztél...
Emlékszem Rád, hogy jobban lettél, és a parókád alatt már a hajad is kinőtt...
Emlékszem Rád, mikor ültem az ágyad szélén, míg kezeltek, és azon röhögtünk, hogy a szomszéd ágyon alvó mennyire horkolt....
Emlékszem a nevetésedre....
Emlékeszem Rád, hogy boldog képeket láttam rólad, jöttél, mentél, sportoltál, ÉLTÉL.....bassza meg...ÉLTÉL...
Emlékszem Rád, mikor kilószám cipelted haza a kutyakaját... és jól lecsesztünk, hogy ilyet ne..
Emlékszem Rád...
Emlékszel? Mikor beültünk a moziba? Emlékszem , hogy nálad volt papírzsepi, mert én arra sem gondoltam, és mikor mindketten  bőgünk az Amy Winehouse filmen a kezembe nyomtad...
Emlékszem Rád, hogy a fagyizóban, mikor toltuk az arcunkba a fagyit, milyen bölcsen elmélkedtünk, hogy de jó is nem celebnek lenni...
Emlékszem Rád, hogy boldog voltál...basszus ÉLTÉL............
Emlékszem Rád, mikor mondtad, hogy újra.. hogy megint, csak durvábban..
Emlékszem Rád, a szóra, hogy MEGSZÁMLÁLHATATLAN... azóta is belém szakadt.. a gyomromba....
Emlékszem Rád, hogy bíztál, hatott, bíztál, ÉLTÉL.....
Emlékszem Rád, hogy beszéltél a filmvásznon, szép voltál, őszinte, szép, őszinte, szép, és ÉLTÉL........
Emlékszem Rád, a csendedre...
Emlékszem Rád, a koncerten mókázó fejedre az őrült szelfiken...
Emlékszem Rád, ahogy az Ő kezét fogtad.....
Emlékszem Rád.
Emlékszem Rád, hogy tegnap megbeszéltük, hogy hétfőn találkozunk.......
EMLÉKSZEL?????????????

Bocs, ez kijött......

 

Ma megint egy olyan nap...
Nem akartam 40 évesen ekkora tapasztalatot szerezni az egészségügy rejtelmeiből, és mivel ma Ford Fairlane-t nézek, mert sugárzó egyéniség lettem egy napra, így Lilim nincs itt velem, így ma csúnyán is beszélhetek, nem csak szóban.....
és ma nem akarok sokat gondolkozni..... és nem akarok jó fej lenni, és bólogatni okosságokra... és ma kiírom magamból...úgy írom ki , ahogy utálom másoktól olvasni.
Pontokba és listába szedve.

Mit tégy ha egy rákos/volt rákos emberrel találkozol, beszélsz vagy csak látod... SZERINTEM

1. Rákos ember nem fertőz.
Ezért, ha kopasz, kendős, parókás, eszelősen vékony, torkán ragasztóval robot-hangon beszélő, hasán sztómát viselő, fürdőruhából hatalmas sebhelyeket takarni próbáló, ödémás kezű, szemöldök nélküli és még sorolhatnám nőt vagy férfit látsz, nyugi, nem kell arrébb állni tőle... tuti Te előbb fertőzöd meg őt a náthával, mint ő téged

2. Fenti rákos attól, hogy rákja van vagy volt még hall és lát ( feltéve, ha nem ezen szerveit támadta meg a kis izé ) Így kurvára hallani fogja, hogy ha összesúgsz mellette, utána, előtte.. Kurvára látni fogja, hogy ha úgy nézel rá mint egy halálraítéltre. Ez halmozottan igaz a családtagokra. Drága Ti, akik remegve azt sem tudjátok, hogy kihez és mihez kapjatok ijedtetekben.. Higyjétek el, hogy akiért izgultok ezerszer inkább meg van ijedve  mint ti...csak ő nem tud kihez futni rémületében, mert akihez futna - lást Ti - elfut előle..Ezért szerencsétlen megkeresi az összes klubot, közösséget, ahol hasonszőrűekkel beszélgethet épp a fenti témákról tabuk nélkül, így talán még jobban elszigetelődtök egymástól. Közben azt szeretné, hogy ha Veletek oszthatná meg az összes félelmét, ha épp a halálról, akkor arról, ha épp arról, hogy hányszor hányt a kemo miatt aznap akkor arról.Mi lenne, ha kézen fognátok egymást, és mondjuk együtt mennétek el egy betegklubba pl.... Persze tudom én, hogy rémületes szó a RÁK... de hát ha már bekerül a képbe, legalább próbálkozzunk igazán segíteni. De úgy igazán-igazán....

3. "Tuti meg fogsz gyógyulni / Én tudom / Bízz / Küzdj / Gondolkozz pozitívan / és a kedvencem NE ADD FEL!!!!..... Drága érintett Barátaim, ugye, hogy szeretjük ezeket a mondatokat?? Igen, én tudom, hogy néha az ember nem tud mást mondani... de attól, hogy a facen mindenki odaírja, hogy ne add fel és tuti minden rendben lesz, valóban így lesz? Szerintem csak magunkat nyugtatjuk.
Ok. odaírtam Neked, és akkor én megtettem, amit tudtam..pedig egy őszinte a "jó kurva anyja" sokkal inkább kikívánkozik az ember lányából, ha egy szívéhez közel állónál kiújul ez a rohadt kórság.

4. Te, ott az egészségügy berkeiben.. Mondjuk légy most Te a nővér, aki vért veszel vagy injekciót adsz... Tisztellek, és tudom, hogy az életem a kezedben volt/van.... de kérlek, hogy ne emlékeztess folyamatosan arra, hogy milyen cseszettül szar, hogy csak a bal kezemből tudsz/tudnál vénát varázsolni.. Hidd el, hogy minden egyes alkalom, mikor kontrollra kell mennem már - már kisebb idegösszeomlást jelent számomra, hisz tudom, hogy egy sima vérvétel is legalább négy próbálkozást fog jelenteni. Kérlek, tudd, hogy bár neked is borzasztó az én semmilyen vénáimat elővarázsolni, nekem azon jár az eszem, hogy vajon 10 év / hja...ha lesz szerencsém.../ múlva honnan a jó édes anyámból vesznek majd vért belőlem.... Kérlek Téged, hogy mikor az ötödik szúrásra már a lábfejem kínzod ne magad sajnáltasd, mert kérlek hidd el, nekem ez most tényleg nem csak fizikailag, hanem mentálisan is odavág......

5. Te, ott az egészségügy berkeiben..Mondjuk légy most Te az orvos...a bármilyen, akivel az elmúlt négy évemben találkoztam, és hidd el, volt jó pár. Te, aki néha szereted, ha Istent játszol .. hidd el, hogy ha valakivel közlik, hogy rákja van, eléggé tele lesz a gatyája, hogy még a saját nevét is elfelejtse...így kérlek, ne várd el, hogy a szűkös rendelési időben komplett kórtörténeti kérdéskörrel tiszteljen meg Téged... Te, aki naponta több 10 rákossal foglalkozol nézd el ennek az egynek, hogy ha sután-bután kérdez, és talán olyan - számodra evidens kérdéseket is fel tesz, hogy a kemoterápia után hazamehet-e vagy sem... Kérlek, hogy fogadd el.. ő nem orvos, neki nincs diplomája abból, amiből Neked van...épp ezért fordul Hozzád. Kérlek, hogy ha fájdalma vagy kétsége van, ne intézd el egy kézlegyintéssel, hisz ember ő is... még ha rákja is van.

6. És Te, aki rákkal küzdöttél vagy küzdesz... Te légy Önmagadért önmagad. Tedd meg azokat a dolgokat, amik számodra a legjobbak. Ne ahhoz igazítsd a mindennapjaid, hogy a férjed, feleséged , gyereked, anyád, apád mit vár el tőled. Beteg lettél, így hát ez most Rólad szól. Mondhanám : VÉGRE.... de ezt túl önző, igaz??? Bele is pirultál. Jaj, hát mi lesz ha a kemo után nem főzöl vacsit... hát majd a család megcsinálja.Mi lesz, hogy ha zavarnak a zajok, amiket drága pulyáid okoznak? Hát rájuk szólsz. Mi lesz, ha otthon paróka nélkül van kedved - mert valljuk be, így a kénylemes - mászkálni ??? Hát tudod mit? Akinek nem tetszik, az csukja be a szemét. Ha az orvosod nem mondd el mindent, akkor kérdezz... ha nem j ut eszedbe, csak otthon, hát írd fel, és addig ki ne jöjj tőle, míg mindent meg nem tudsz.. Informálódj, ..
EZ A TE TYÚKSZAROS ÉLETED:: hát vállalj érte felelősséget...


7 . És Te aki most olvasol és csóválod a fejed.. Igen, tudom, Nem szoktam ilyen durván fogalmazni - csak szóban :) mondjuk szóban még durvábbakat is szoktam mondani...kedvencem a KÖCSÖG RÁK... kérlek ne haragudj , de ma olyan napom volt, és mostanában olyan heteim vannak..... nagyonnagyonagyooooon elegem van, hogy sorra azt hallom a szívemnek közel állókról hogy kiújul ez a KÖCSÖGRÁK...és utálom azt, hogy az életem - hiába nem pörgök rajta, mégis - része maradt...így, ezzel az érzéssel.. utálom, hogy egy kis pár miliméteres- centiméteres izé ekkora változást tud hozni ...Szerencsés vagyok, mert szuper emberek,  nővérek, asszisztensek és orvosok állnak és álltak mellettem. Az a pár kivétel semmi ahhoz képest, amilyen jó emberek vesznek körül. Minden hálám és megbecsülésem az övék - azé a nővéré aki ma is kedvesen veregetve a vállam, nyugtatott meg, hogy nem, nem fogja összeroppantani a fejem a csontszkennes gép, mert nem jön olyan közel az arcomhoz... de ez a lényegen nem változtat.
Gyűlölöm teljes szívemből amikor azt mondják : NE ADD FEL....

Bocs, ez kijött.....





















 

Véleményszabadság ... vagy szabad vélemény.....

Sokszor és sokféleképp adok hangot az engem foglalkoztató, megmozgató, megérintő dolgoknak.
Van, hogy kevesebben és van, hogy többen is értenek, sőt van, hogy alig. Ilyen ez a nyilvánosság. Ha vállalom a gondolataim face to face, akkor vállalnom kell a kritikát, a "beszólásokat" is. Ez is vele jár. Ugyan akkor amit kimondok, leírok azt is mindig vállalom. Azt is, hogy igen, néha túl érzékeny vagyok, lehet, néha érzéketlen.
Egyet régen sem tűrtem, és mióta a betegség és egyéb tényezők gyökeresen megváltoztatták az életem ma sem tűröm. Nem tűröm, hogy bárki beleszóljon, hogy mikor és hogy adok teret a véleményemnek. Igen, ez  elég sok konfliktust tud okozni, hiszen mint egy kicsit több figyelmet kapó nő figyelnem kell, hogy a sok munkával életben tartott Alapítványunkat ne hozzam támadható helyzetbe.
Ez eleve halott ügy, hisz azzal, hogy vállalom a melleimmel kapcsolatos álláspontom már egy olyan  támadási felületet nyitok meg, amit sokan ki is használnak. De mivel őszinte a kommunikációm, így ezzel nem igazán lehet engem bántani ...Sok olyan helyzet van, amikor magán emberként állok ki a véleményem mellett. Ez is egy ilyen.

S hogy miért ez a felvezető?
Sokan dolgozunk civilként a társadalom javára. Ki így, ki úgy. Az én figyelmem központjában jelenleg a rákmegelőzés témakör igencsak fókuszálva van jelen. És mint ilyen talán jobban látom, és talán jobban át is látom a bennünket körülvevő hálót., annak előnyeivel és hibáival együtt. Az információ megléte és hiánya kulcsfontosságú a rák kommunikációjával kapcsolatban. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Kering mostanság egy promó film, amely már múlt héten kiverte nálam a biztosítékot, de próbáltam egy elegáns mozdulattal túllendülni rajta. Azonban ma egy szívemnek kedves, érintett barátnőm ugyan azokat az ellenérzéseket fogalmazta meg a kisfilmmel kapcsolatban,  amik bennem is felmerültek. Így kénytelen voltam hangot adni a véleményemnek, amiben nem volt bántás, csak egy jelzés az alkotók felé.
A kisfilm a méhnyakrák megelőzése céljából adandó oltásról , oltásért szól. Megszólal benne egy híresség, egy érintett hölgy és egy kislány. A történet több sebből is vérzik, de a több seb némelyike csupán személyeskedés lenne részemről, így csak arról  a két dologról írok, amiről nyilvánosan is írtam.
Az első egy ordas hiba, amitől mindenkinek meg kéne akadnia a torkán a nyári limonádénak.
Egy cuki kislány a filmen elmondja azt az okosságot, hogy idézem:
" Kapunk egy oltást, és akkor lehet gyerekünk" ......Nos, egy társadalmilag fontos, egészségmegőrző, figyelemfelkeltő és informatív - mint megtudtam szakértők által jegyzett kisfilmben hogy a fenében hangozhat el akkora baromság???????? Kérem, könyörgöm, hogy valaki ébresszen fel......
Azt gondolom, hogy a kislány mondandója össze lett ollózva, és a szerkesztők annyira sem vették a fáradságot, hogy szakmailag, vagy csak a józan eszüket használva meghallgatták volna, mi lett a munkájuk végeredménye. Az alapítvány részéről meg hihetetlen számomra, hogy senkinek nem tűnt fel ez a vállalhatatlan mondat. Hiteltelenné teszi őket .
A másik, hogy a kisfilmben többször is elhangzik, hogy a női lét kiteljesülése a gyermekszülésben foganatosodik meg.
Sértő? Igen. Bántó? Még inkább. Én szültem két csodát, de nem ettől lettem és vagyok nő , nem attól vagyok nő, hogy van méhem, petefészkem, és egy mellem.
A szóban forgó megállapítás önmagában nem is érdekelne, hisz mindenkinek joga van úgy megélni a nőiességét, ahogy akarja. Ha a riportban szereplő hölgy ebben, akkor ebben, ha valaki más a Föld körbehajózásában, hát abban élje meg a nőiességét.
Egy a lényeg,  hogy meg tudja élni azt! Azonban a szóban forgó megállapítás egy olyan promó filmben hangzik el, mely film egy,  a méhnyakrákos nőkért dolgozó alapítványhoz köthető.
Jelentem, hogy a méhnyakrákos nők jelentős részénél a méh megszűnik létezni, ugyanis kioperálják.
Kérdem én, miféle üzenet ez a megállapítás azoknak a nőknek akik a betegség vagy bármi más miatt elvesztették a méhüket? Vagy más betegség miatt nem tudnak, nem képesek szülni,  vagy egyszerűen csak nem érzik a szükségét?????? Ez a megállapítás egészen addig jogos magánvélemény, amíg nem egy alapítványi, egészség megőrzést szolgáló kampányfilmben hangzik fel, mely célközönsége a fiatal lányok és nők. 
Sajnos tudom, hogy ez az írásom sokaknál kiveri majd a biztosítékot,  sokan fognak támadni, mert az ellenvéleményt - pláne ha szókimondó - nem szeretik az emberek. Nyilván én is így vagyok ezzel... de! mint az írásom elején írtam...ha nyilvánosság elé viszem a gondolataim, az üzenetem, vele jár a kritika, az elllentmondás is...

És igen, be kell vallanom, hogy a közvetlen környezetemben is sokan nem vállalják fel a konfliktust. Minek szólni, majd elmúlik - mondják, vagy : ugyan már, ez a film úgysem kap akkora nyilvánosságot, minek foglalkozni vele?
Hát nem, nem fogom szó nélkül megállni. És hogy miért nem?????
Azért nem, mert az érintett alapítvány elnöke - akit mellesleg ismerek és tisztelem a munkásságát, mert tudom, hogy min ment keresztül és mi mindent tesz a méhnyakrákos nőkért..- privát megkeresett, és miután kitörölte a nyilvánosan írt kommentjeimet az alábbi levelet írta:

'Kedves Gabi! Szeretnénk megkérni, hogyha valami nem tetszik, vagy más a véleményed róla jelezd nekünk e-mailben. Lehet, hogy nem vagyunk napi kapcsolatban. de az egymás munkája iránti tisztelet azt gondolom megköveteli. Nagyon sokat dolgozunk, a jószándék vezérel, persze nem várjuk el, hogy mindenben egyet érts velünk, de azt igen, hogy olyan felületen jelezd, ami nem publikus. Ez neked és nekünk is jobbat tesz! A hozzászólásodat töröltük, köszönöm, a megértésedet a fentiekben! Minden jót kívánok!"

Szóval, a nyilvános oldalukon szereplő vélemény csakis akkor vállalható, hogy ha velük vagy és nem 'ellenük" fogalmazol meg kritikát. 
Felém elvárásként fogalmazza meg hogy ne alkossak ellenvéleményt nyilvánosan,  úgy, hogy nincs köztünk semmiféle kapcsolat.
Kérdem én, hol itt a hitelesség???? Hol itt az őszinte kommunikáció???? Fel sem merül bennük,  hogy esetleg igen, tényleg rosszul kommunikált filmet készítettek....
Nem, nem hagyom szó nélkül, mert az elmúlt három évben sajnos volt egy két olyan dolog, amit szó nélkül hagytam, és azóta is iszom a levét...
Nem, nem hagyom szó nélkül,  hogy ez a kis film vállalhatatlan, mert sok olyan nőhöz jut el aki nem meri kimondani, hogy rossz érzése van attól, ha valaki belemondja  a képébe, hogy a nő szülve nő igazán.....
Nem hagyhatom szó nélkül, hogy nem attól lesz valakinek gyereke ha beoltják....Jézus,  hát ezt még egy ovis is tudja már.... Nem hagyom szó nélkül sem itt sem máshol, és nem , nincs semmiféle személyeskedés bennem . Sem sértettség, érdek vagy érdekellentét.. Csupán tele a hócsukám a csúsztatott, fél igazságokat tartalmazó médiapuffogtatásokkal amelyek a rák körül lebegnek.
Nem, nem hagyom szó nélkül, mert ebben a mi mostani életünkben, a környezetünkben,  az országunkban túl sok mindent hagyunk szó nélkül..... túl sok mindent.......Szóval itt még nincs vége...

Tangószerelem első lépésre...

 
Lebegek hazafelé, mintha egy héliumos lufin ülnék...és azon gondolkozom, hogy mi a jó fenére vártam sok-sok évig.
Mindig imádtam táncolni, a zenére becsukott szemmel létezni, 12 éves koromtól szinte minden héten jártam dizsibe...Aztán felnőttem, és meg akartam tanulni társas táncolni, úgy  igazán táncolni. Úgy mintha elvarázsolt lábakon lebegnék.... és sosem tettem meg. Sok oka volt - sok okot tudnék felhozni, de az egyetlen ok én magam voltam.
Ma viszont csoda történt, és olyan tapasztalás, ami igazzá tett egy kb egy hónapja hallott mondatot. Vera mondta, miután Lacival eltáncoltak a Terézanyu klubban egy tangót. Mi csak ültünk és tátott szájjal néztük az intim csodát kettejük között. Vera akkor mondta, hogy a tangóval egy baj van : függővé lehet válni.
Nem értettem...mármint de, csak nem éreztem inkább.
Ma elmentem egy tangós élményre. Nem írhatom, hogy tangó óra, mert ez nem az volt.
Körben álltunk, négy nő és négy férfi. Nem mutatkoztunk be, nem meséltük el az életünk nagy történéseit. Féltem, hogy mi lesz.
Mikor a vezetőnk elmondta, hogy milyen gyakorlatok lesznek úgymond rávezetőként , kb ki akartam rohanni a helyiségből.
Komoly gondjaim vannak a bizalommal, azzal, hogy más emberben, főként férfiban megbízzak. És az első feladat , hogy csukott szemmel hagyjam vezetni magam....Mi van???????????
Előző nap a barátnőimnek épp azt ecseteltem, hogy ez a tangó téma nekem nem lesz a legjobb, mert az, hogy én hagyjam, hogy egy férfi vezessen....na ahhoz még legalább tízszer kell újjá születnem. Erre most pont ezt várják tőlem, pont tök idegen emberek, és pont nem tudnak semmit , de igazán semmit rólam.
Hálás vagyok ezért a tudatlanságért, azért hogy nem akként kezelnek, ahogy szokás , ha valaki megtudja mi történt velem. Hálás vagyok nekik, bár a nevüket sem tudom ( mea culpa )
Aztán megtörtént az, amit én sosem , de tényleg a legvadabb álmaimban sem hittem volna. Becsuktam a szemem és vártam, hogy valaki odalépjen, és megfogja a vállam, kezem és vezessen... a saját tempójával, úgy, hogy közben rám figyel.
Soha életemben nem éreztem ezt az érzést. Tudjátok milyen, hogyha egy férfi  megfog, és érzed, hogy igen, ez ott van. És ez nem szexszuális érzet. Ez a férfi - nő, jin és jang, energiaáramlás vagy mit tudom én. Bárminek hívhatom, csodás érzés volt számomra megtapasztalni .
A vezetőm derekára tettem a kezem, becsuktam a szemem, ő hozzám sem ért, csak ment, én meg éreztem - próbáltam érzeni a mozdulatait... ő figyelt rám, ha kiestem a ritmusból megállt, hagyta, hogy újra jelen legyek.
Aztán volt egy pillanat, amikor mi követők a vezetők mellkasára tettük a két kezünket, ők meg a vállunk fogták át, és "sétáltunk" zenére...Én táncoltam. Nekem ez már tánc volt. Vezetett és én mentem, és nem léptünk egymás lábára, és fordultunk, és ütemben voltunk.
Hogy mire emlékszem ? Arra, hogy végig vigyorogtam, ha épp koncentráltam és rágtam a szám, akkor belül a szívem mosolygott.
Aztán a  pillanat, mikor egy másik partnerrel már nem tudtuk ugyan ezt az egymásra hangolódást hozni. Akkor megállt egy pillanatra és azt mondta : Én vezetek ! És tudomásul vettem, megálltam és felvettem az ő ritmusát.
A tánc tényleg terápia.
És bár voltak nehéz pillanatok, de a tangó nekem szerelem lett első lépésre.
És tényleg ...mi a jó fenére vártam évekig?????????????

Colour Run - Na ne !!!!!!!!!!!!

Szétégett a tarkóm, de ez csak az én hibám.....

Nem pocskondiázok, nem azért írom ezt a szösszenetet, hogy jó magyar szokásként csak a negatívumot szűrjem le erről a rendezvényről.
Csupán tapasztalati tények...egy szülőtől.

Két, még nem 12 éves lánnyal elmenni egy futóversenyre...nos nem hittem, hogy kihívás lesz.
Remélem, Kira anyukája nem olvassa ezt az írást :) :) :)
Nagyon vártuk már a Colour Run rendezvényt, Lili imádja az ilyen színes festékport szórós izéket, már tavaly a SZIGETen is beálltam velük a tömeg kellős közepére ( igaz, ott azt hittem meghalok, mert olyan por volt, hogy szegény amúgy is zakkant tüdőm levegőért esdekelt :) )
De hát, elsők a gyerekek, hisz értük Élek vagy nem félek !...vagy mi a csuda

Szóval ....örültem, hogy nekik még ingyenes, hisz 12 éves kor alatt nem volt nevezési díj. De ősszel, ha futnának megint akkor 2.990 forintról indul az ár, ami a helyszínen már 5.990 !!!!! Ez azért fontos info, mert a KUTYA sem kérdezte, ellenőrizte , hogy a lányok hány évesek. A Colour Run oldalon igyekeztem utána olvasni a feltételeknek, de semmit nem találtam....Nem akadtam fenn ezen, bár kellett volna, de úgy gondoltam, hogy majd a helyszínen úgyis informálnak.
Mikor a Kincsem Parkba értünk kígyózó sorok voltak mindenütt. Ok, ez így van más versenyeken is, de hát más versenyeket nem a rekkenő kánikulai meleg nap kellős közepére, délután kettőre szerveznek....
Keresgéltünk, rendezőket kérdezgettünk, hogy a két lány hogy tudna futni....Én már ekkor teljesen lemondtam a lehetőséről, hogy beálljak a kavalkádba futni, mert a csomagmegőrzőhöz álló minimum 100 emberes sort nem volt szándékomban a tűző napon végigvárni...És mivel a lányok sem voltak még lerendezve, így tovább keresgéltünk..... Végre egy technikustól megtudtuk, hogy melyik sátornál kell lecsekkolni..
És láss csodát.....
Odamentünk, bemondtam, hogy a két lány még nincs 12 éves, futni szeretnének...
A választ teljesen egyszerű és egy nemzetközi futóversenyhez képest ésszerű is volt....hát álljanak be és fussanak...
Nem, kedves olvasó, nem kértek tőlük diákigazolványt. Nem , kedves olvasó, még egy szülői nyilatkozatot sem kellett kitöltenem, hogy igen, tudom, hogy milyen felelősségi szabályok vannak a versenyen, és hogy én, mint szülő beleegyezem, hogy fussanak a lányok.....semmit az égvilágon nem írattak alá, nem regisztráltak róluk, még a nevüket sem tudták. Kaptak két rajtszámot, amit magukra tenni már nem volt mód, mert elfogytak a biztosítótűk.... Jobb híján csináltunk egy fényképet kezükben a rajtszámmal.....
Aha!!!! Hát csak ennyi. Azért a kisördög beüvöltött az agyamba, hogy mi van, ha bármelyikkel történik valami, akár csak egy bokaficam....
Drága szülők, a Colour Run azért jó  verseny, mert ha nem fontos, hogy legyen egy minimum 3 maximum 6 ezer forintos polód, akkor a gyereknek nem kell nevezést fizetni, hisz nem ellenőrzik le, hogy hány éves....
Ok, viccet félretéve.
Elindultunk, hogy felvegyék a lányok a flowt....és akkor jött a következő meglepetés...az, hogy én mint kísérő bemehessek a két kiskorúval a kordon mögé, oda ahol a rekkenő hőségben több mint egy órát várakoztak a startra, ahhoz kellett vennem egy kísérő jegyet egy ezresért...
Hiába kiskorúak...hiába én csak álldogáltam..a zöld karszalagnak ára volt....
Start kettőkor. Igen, valóban volt, aki elstartolt 2 órakor, de az utolsó etap még majd egy órát várakozott.  Víz osztás??? Ugyan már. Hozz magaddal ! Frissítés a futás alatt???  Kizárt..  hisz a rendezők elnézést kértek, de a Kincsem park nem engedélyezte....
A befutó....hát hogy is mondjam. Keresgéltem, hogy a lányokról készíthessek célfotót, de NEM VOLT CÉL !!! A  Cél kb 10 toi-toi vécé melletti útszakasz volt...CÉL-kapura már nem futotta....nyilván sok gyerek futott nevezési díj nélkül, és elfogyott a pénzt...
Kérlek Téged, kedves olvasó, ne ítélj meg, és ne mondd rólam, hogy nyekergő vénasszony vagyok, aki csak kárál.
Imádtam látni a lányok arcán a vigyort, a színes port, ahogy az izzad fejükre ragadt. Imádtam hallgatni a cseverészésüket , ahogy mesélték milyen volt futni, ahogy szelfiztek magukról és vidultak.
De míg őket vártam nagyon sok elégedetlen felnőttet hallottam.
Azt gondolom, hogy egy nemzetközi esemény Magyarországi etapjához képest színvonaltalan, gagyi eseményt hoztak létre a szervezők. Nyilván ez az én véleményem. Voltunk már nem egy futórendezvényen, Lili is futott már úgy, hogy nem voltam vele a mezőnyben és sosem éreztem, hogy ne lenne biztonságban a gyerekem. Most így volt.
Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy mindkét gyerek beért a "célba", mert mikor egy mentő ment a futópályára igencsak megijedtünk mi szülők, akik ott álldogáltunk.
Hogy miért?
Mert fogalmunk sem volt, hogy a gyerekek mégis mikor rajtoltak el , hisz bent álltak a tömegben.
Mert tudtuk, hogy ha bármelyik gyerekkel baj lesz, nem tudják beazonosítani őket, hisz SEMMIFÉLE adat nem állt rendelkezésre róluk.....
Igen, ez egy olyan verseny - ami nem is verseny igazából, ezért nem is értem a rajtszám szerepét.
Ez egy örömfutás , és mi is annak éltük meg., mert a lányok még színesebb egyéniséggé váltak. 
De ettől függetlenül én, mint szülő nem hagyhatom szó nélkül, hogy felelőtlen és amatőr szervezés volt, pofátlan nevezési díjakkal. Az érték-szolgáltatás arány pedig....hát azt inkább nem is minősítem.

Tanulság???  Hála égnek, hogy nem kellett nevezési díjat fizetni, mert tuti gutaütést kaptam volna a napon :) :) :)