A rák elleni harc világnapja.. nekem így tetszik

Ma van 15 éve, hogy az okosok összeültek egy nagy fehér asztalnál, gondolom jó kis repi költségen bérlet légkondis szállodai szobákban - pihe puha ágyikóban töltött éjszaka után, hogy megbeszéljék még a büfé ebéd előtt, hogy mekkora a baj a rákkal. Megbeszélték, hogy egyre több a beteg, egyre többen halnak bele a rák bármely fajtájába. Egyre több a jómódban, civilizált körülmények között élő érintett száma.
Keresték a válaszokat. Persze a gyógyszeripar is képviseltette magát. .
Nos.. vajon ha akkor nem ülnek le, valami másképp alakult volna ???
Fogalmam sincs.

Azt gondolom, hogy ennek a napnak az átlag ember részére semmi de semmi mondani valója nincs. Aki érintett, annak igen. Akinek a családjában, ismerősei között van érintett, annak is..
Elvárható-e egy egészséges embertársunktól, hogy átérezze, mekkora dolog is volt, hogy világméretű mozgalommá nőtte ki magát a rák elleni küzdelem.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor azt mondatja velem az ÉN lelkiismeretem, hogy igen, ez elvárható!! Viszont ez csak egy hiú ábránd....
Tudomásul kell venni, hogy igenis, amíg egészségesek vagyunk, nem foglalkozunk ilyen dolgokkal. Kit érdekel a hajléktalan, amíg van fedél a feje fölött ?? Kit érdekel egy beteg gyerkőc, míg a sajátja egészséges ?? Kit érdekel egy betegség, míg ő vagy valaki, aki fontos neki, nem lesz érintett ??
Én senkit sem bírálok azért, hogy ha nem kapja fel a fejét egy - egy világnap kapcsán, hisz most már szinte mindennek van egy világnapja.. Jól néznénk ki, ha minden napunkat azzal kezdenénk, hogy aznap milyen ügyet kell képviselni ??
Abban azonban biztosnak érzem magam, hogy vannak ügyek, amiket a szívünkön kell viselni. Nyilván mindenkinek más és más a fontossági sorrend. Ez így van jól. Én a betegség előtt is folyamatosan foglalkoztam valamilyen közösségi üggyel, igaz közel sem voltam ennyire elkötelezett, mint most. Ezt is egyfajta ajándéknak tekintem, hogy végre teret tudok adni a bennem munkáló tevékeny dolgoknak. Úgy gondolom, hogy az az érzés, mikor őszintén adsz valamit magadból , önzetlenül.... nos annál nagyobb ajándék nincs.
Ez lehet, hogy nagyon furán hangzik, de idegen embernek adni, nos.. az aztán egész más szint. Amikor tudod, hogy soha nem láttad, nem ismered, mégis tudsz úgy nyílni, hogy segítesz valakinek.. Hát.. próbáljátok ki :D
Ma, a rák elleni harc világnapján ezek a dolgok jutottak eszembe. Rettegek attól, hogy amit csinálunk Andival és Mónival, az ne menjen át egy olyan tevékenységbe, aminek izzadságszaga van.
Nem akarok egy olyan önkéntes tevékenységben  részt vállalni, ami a leendő profit csilingeléséért beáll minden sorba...elvtelenül, pink lufikat puffogtatva.
Elszomorító, hogy ebben a viszonylag zárt közösségben, ahol a tevékeny emberek jó része érintett, akár közvetve akár személyesen is, milyen ádáz harcok dúlnak. Versengés, hogy ki melyik médiában, újságban, mikor, hány percet szerepel. Annyi, de annyi lehetőség van, nem értem, hogy miért kell a gáncsoskodás. De nyilván ez az én hibám. A világ így működik, csak nehéz elfogadni, hogy mennyi sorstársam akar hasznot húzni a sztorijából. Tőlem is mindig megkérdik, hogy mennyit kaptam a tévés szerepléseimért., és  mikor elmondom, hogy semmit.. hát körberöhögnek..
Nemrég  találkoztam egy kedves hölggyel, aki most lett beteg. Beszélgettünk, és mikor már búcsúztunk, megkérdezte, hogy az időmért mennyivel tartozik. Azt hittem rosszul hallok. Mélyen, a lelkemben az fájt, hogy ebben a mi világunkban ez egy teljesen természetes kérdés - sajnos.

Egy kedves ismerősünk ki szokott minket nevetni, amikor lelkesen mesélünk arról, hogy a Richter egészségnapokon 3-400 ember is odajön hozzánk, és meghallgatja amit az önvizsgálatról mondunk, mutatunk. Igen, valóban ahhoz képest, hogy egy tévében szerepléssel több tízezer emberhez lehet eljutni, ez a pár száz ember elenyésző. Mégis, mikor ott vagyunk és egymásra nézünk, akkor mindig fülig ér a szánk a boldogságtól, a személyes kapcsolattól.
Idén májusban is útra indul majd a Richter Egészségváros, és mi megyünk. Alig várom :D
Erre az évre is nagy terveink vannak. A mi szintünkhöz képest nagyok. A mi szintünk a miénk :D Amikor bármit eltervezünk az első szempont az, hogy MI jól érezzük magunkat abban, amit csinálunk. Az, hogy akikkel együttműködünk, azokkal az emberekkel maximálisan fel tudjuk vállalni egymást. Olyan helyzetbe ezentúl sem fogunk lépni, ami bármelyikőnk számára kellemetlen, vagy rossz élmény.
Mert akármennyire is szívünkön viseljük a társadalmi szerepvállalásunkat, azért a ranglista első helyén MI vagyunk :D
Szóval, a mai nap nekem a Rák Elleni Harc Világnapja... nekem így tetszik :D 2013-ban ezen a napon éltem meg a legmélyebb pontot a betegségem alatt. Emlékszem, hogy már hajnalban felébredtem, és láttam egy csodálatos dokumentum filmet a HBO-n, ami az eutanáziáról szólt. Egy rákos nőről.. Nos.. az a nap is beleégett az agyamba.. szinte egész nap zokogtam.. valami akkor bennem megváltozott.. mert ott olyan mélyre kerültem, hogy onnan már csak felfelé vitt az út. Akkor elhatároztam, hogy soha olyan szintre nem akarok kerülni. Soha. Ezért ma inkább elmentem futni a lányommal.. :D
Tehát mára ... az ÉLNI és Nem FÉLNI...
Élni, úgy, hogy csakis a  jó dolgokra szabad figyelni
Nem Félni elengedni a rossz dolgokat.. el.. messzire .