Felnőtt boldogságom

Amikor kiválasztottál, hogy én legyek, aki erre a világra hoz, Te mit tudhattál rólam ?

Vajon gondoltál rá, hogy dédelgetős vagy mindig rohanós, gondoskodó vagy veszekedős leszek ?
Én semmit sem tudtam Rólad, sőt még magamról sem. Vártalak. Néha rettegve, néha nem is eszmélve, néha siettetve, de október végére megnyugvást találva.....
Tudtam, hogy jössz, ez valahol elrendeltetett. Itt leszel, és én már sosem leszek magam.
Te mindig a részem leszel.
A jöttöd lassú és igazán félelmetes volt, de megérkeztél. És ott, mikor megfogtalak tényleg minden értelmet nyert. Minden a helyére került, a lényem értelmet nyert.
Azóta én sem Halottak napját, sem Halloween-t, sem Mindenszenteket nem ünneplek.

Nekem ez a nap Te vagy..........

Hihetetlen érzés először anyává válni. Senki nem mondta, hogy a felelősség, azzal, ahogy a kezembe fogtalak, mint egy láthatatlan burok, úgy ölelt és ölel át azóta is.

Annyiszor hallottam, hogy az igaz szeretet feltétel nélküli. Azt azonban akkor éreztem meg, hogy ez mit is jelent, mikor Rád néztem.
A kötelék, ami Hozzád köt soha, de soha nem szakad meg.
A kötelék - ma is emlékszem az érzésre.......amikor először tudtalak megetetni. Ha becsukom a szemem még az érzésre is emlékszem, a mély, legmélyebb intimitás örömére.
Az egy olyan meghatározó pillanat volt az életemben, amit nagyon sokszor hívok elő.
És másnap felkelt a nap, és Te már az életem része voltál. Mintha mindig is az lettél volna. Onnantól kezdve nem voltam, hanem voltunk.

Az esti szeánszok, a mesék, melyeket végeláthatatlan órákon keresztül meséltettél, Füles Mackó esti dalocskája, amit minden este elénekeltettél, és jókat nevettünk, amikor ahhoz a részhez értünk, ahol nevetősre csikiztelek közben.....
A kórházi éjszakák, mikor remegve ültem az ágyad mellett...
A fura kis dolgaid, amiket más nem értett, csak én.. és én nem értettem, hogy más miért nem tudja, hogy Te tökéletes vagy, és iszonyat okos.
Amikor magadtól megtanultál írni, és én hitetlenkedve szavakat követeltem tőled...
Amikor órákig olvastunk az ágyban fekve késő estig, mindketten a saját könyveinket bújva....
Amikor bedőltem Neked, és elvittelek kendo edzésre...
Amikor először néztél a húgodra ....
Ahogy Ti vagytok ketten együtt, és persze amikor a hátad közepére sem kívánod Őt, de mindig olyan szeretet van a szemedben, mikor elcsípem azt ahogy ránézel.....

Amikor azt mondtad, úgy érzed magad, mint egy brazil szappanoperában..................................

Az évek fénysebességgel telnek.
Ma 18 éves lettél. Tartottam magam, nem bőgtem. Elmentetek, és azóta nem tudom visszatartani a könnyeim.
Ma 18 éves lettél. Azt mondtad, miközben rám néztél, hogy érett felnőtt vagy, és mosolyogtál.
Ma 18 éves lettél. Azt mondtam, lehet , hogy érett felnőtt lettél, de nekem mindig a kisfiam maradsz.
Ma 18 éves lettél. És boldog morajlást érzek a lelkemben, mert látom, hogy boldog vagy.
Ennyit szerettem volna mindig, hogy boldog légy.
Szeretném, hogy mindig megtaláld azt aki boldoggá tesz, de legfőképp azt szeretném, hogy ha magadban találnád meg azt az embert, aki boldoggá tudja tenni önmagát és a szeretteit is.
Kívánom, hogy ha majd Te is apává válsz, megértsd, milyen a feltétel nélküli szeretet és elfogadás.
Kívánom, hogy azzal éld az életed, aki úgy szeret, ahogy vagy, és mindig kiáll majd kettőtökért.
Kívánom, hogy találd meg , és ha megtaláltad, ne ereszd !!!
Hiszek Benned, tudom, hogy jó ember vagy.
Hiszek Benned, tudom, hogy a helyeden vagy.
Hiszek Benned és köszönöm, hogy 18 éve az életem része vagy.

Köszönöm, hogy engem választottál és az anyud lehetek.

Istenségek kívül és belül

Beszélgettünk, viccelődve írogattunk arról, hogy van -e ott felettünk, és ha van, akkor mit is csinál..
Fogalmam sincs, de remélem nem haragszik meg.
A vallásokkal sosem foglalkoztam mélyebben, sőt sehogy sem. Valahogy vallási világpolgárnak érzem magam. Amely vallásokat ismerem, azok közül mindben van valami olyan mélység, ami megfog. Mindegyikből magaménak érzek egy - egy gondolatot, érzést, tudást.
Így a végső konklúzió mindig az, hogy az én Istenségem bennem van. Magamban hiszek, hiszek abban, hogy vannak erők, melyek terelgetnek, hiszek abban is hogy nincsenek véletlenek. Minden okkal történik, és minden tett és cselekedet része az egésznek.
Határozottan hiszek a pillangó - elvben.
Határozottan hiszek a szabadságban, és a szabad akaratban. Határozottan hiszek abban, hogy embernek születtem, és jogom van a szabad - mentálisan és fizikailag - élethez. Határozottan hiszek abban, hogy magam vagyok az egyetlen, akinek elszámolással tartozom az életemmel kapcsolatban. Hiszek a gyerekeimben, és soha nem tudnám feláldozni őket csak azért, hogy megmutassam, hogy mekkora jó fej vagyok.
Kis koromban megkereszteltek, gondolom azért, mert ez volt az elvárás, vagy mifene.. mert sosem jártunk templomba, de még csak imádkozni sem tanítottak meg. Drága nagyim a Miatyánkot és a Házi Áldást belém költöztette, de ennyi. A Bibliát felnőtt nőként vettem kezembe..- bevallom, nem sokra mentem vele.
Mindig morfondíroztam, hogy minek kereszteltek meg ? Elvették tőlem a választás szabadságát. Mert így felnőtt fejjel egész más dolgokban hiszek, mint amit a keresztségem megkívánna.. Most akkor mi lesz velem??
Jó, a Mennybe már biztos nem kerülhetek, hisz tettem olyan dolgokat, amivel kizártam magam az édeni paradicsomból ( jobb szeretném, hogy ha inkább édeni mazsola lenne, azt jobban el tudom képzelni a mindenség legjobb helyének ) .
Szóval, így a 40 + éveim elején komolyan számot kell vetnem ezzel az Isten dologgal.
Az van, hogy tele vagyok olyan kérdésekkel, amik nem hagynak nyugodni, így a kételyeimet erősítve eleve esélytelen, hogy higgyek egy olyan Istenben, aki bizonyságul, hogy létezése igenis valós, az egyetlen fiát feláldozza. Ha én emberként tennék ilyet, akkor gyilkosság száradna a lelkemen és húzhatnék a pokolba. A mérleg nyelve sosem lesz egyenlő.., hogy is képzelhetem én, hogy egyenlő mércével mérnek engem és Őt, de miért is nem???
Aztán ott van a másik, amitől sikítófrász kapok. Ezek a templom dolgok. Imádok templomban lenni. Beülni, és magamba mélyedni. Igen, a szó bizonyos értelmében szent helyek. Miért kellenek papok ahhoz, hogy megtanítsák nekünk, akik betévedünk a templomokba, hogy mit és hogyan kell hinnünk ? Miért nem bízik az Isten bennünk, hogy TUDJUK és érezzük őt?
És el is értem ahhoz a ponthoz, amit zsigerből elutasítok.
Ha van Isten, és fenn csücsül a mennyekben, biztos vagyok abban, hogy csapkodja a térdét, annyira jól szórakozik azon, hogy a papok mi mindent nyomnak le a hívők torkán Rá hivatkozva. Biztos vagyok abban, hogy ha Isten úgy létezik, ahogy a földi helytartói mondják, nem engedné, hogy ez a cirkusz, ez a jól jövedelmező cirkusz így üzemeljen.
Ahhoz, hogy Jézus élt kétség már nem férhet, hisz bebizonyosodott - élő ember volt. Ahhoz sem fér kétségem, hogy iszonyat bölcs és karizmatikus személyiség lehetett. Azt is biztosra veszem, hogy az ostoba ellenlábasai rettegtek az őszinteségétől és a nyíltságától. Biztos, ha abban a korban élek és is odacsapódtam volna mellé, mert bírom a sorból kilógó, őszinte és megmondó embereket.
Szóval így a 40+ éveim elején egyre inkább keresem az utam ebben a kérdésben is.
Hinni jó, hinni kell, hisz erőt ad.
De nem mindegy, hogy miben és hogy hiszek. Nekem nem mindegy.
Boldog vagyok, ha az angyalbázisomra nézek esténként, ahol vagy 20 angyal vigyáz rám . Köztük a kedvencem, amit Lilitől kaptam, és törött szárnnyal mosolyog rám mindig.
Boldog vagyok, hogy ha elmegyek jógázni, és az örök körforgásról meditálok.
Boldog vagyok, mikor tapasztalom az érzést, mintha már találkoztam volna valakivel - akivel ebben az életben elsőre látjuk egymást.
Boldog vagyok, mikor önzetlenül adok, mert tudom, hogy jót cselekedtem.
Boldog vagyok, mikor beülök egy templomba.
Boldog vagyok, mikor a polcon lévő Buddhám letörölgetem a portól.
Boldog vagyok, mikor  a gyerekeimet a feltétel nélküli elfogadásra és szeretetre tanítom.
Boldog vagyok, mikor Lili esténként a kis szertartásával engem is megvéd, mert burkot von körém,
Boldog vagyok, mikor esténként hálát adok az életemért.

Hiszek abban, hogy a hit a legmélyebb és legszemélyesebb ügy az ember életében. Tapasztaltam a betegségem alatt, hogy a hitem mekkora erőt adott. Hiszek abban is, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy kiben, hogy s miért hiszek, és azt is tudom, hogy a hitem mélységéről és mibenlétéről soha nem fogok a tükörképemen kívül senkinek sem beszélni. 

WMN - 2015. október

 http://wmn.hu/2015/10/19/a-mellem-es-a-helye-ezert-nem-plasztkaztattam-mellrak-utan/

Az első perctől, mikor felkeltem a műtét után – testemen a lelkemet is gúzsba kötő szorító kötéssel – EGÉSZnek éreztem magam. Mindent elsöprő érzés volt, még így három év távlatából is.

Három éve mellrákom volt.

Az én féloldalasan élt életem azzal a mondattal kezdődött, amit a műtőben tevékenykedő nővér lökött az arcomba, mikor meztelenül kiterítve, a rákos mellemmel feküdtem a műtőasztalon. Zokogtam, remegtem, sirattam magam, sirattam a mindenséget, amit tudtam, hogy már sosem fogok úgy megélni, mint a rák előtt.

– Most mit sír? Ez csak egy mell……

A szavai kegyetlen őszinteséggel csaptak az arcomba. Akkor még nem értettem. Azóta értem. Ez tényleg csak egy mell volt, ami történetesen beteg lett.

Gyermekeim apja egy héttel a jobb mellem eltávolítása után megjegyezte, hogy milyen szerencsés vagyok, hisz a mellrekonstrukció támogatott műtét, így végre ismét szuper melleim lehetnek – na, nem, mintha panaszra lett volna okom a maradékkal.

Ez volt az a momentum, ami végképp megerősített az addig bennem formálódó döntésben. Nem fogom rekonstruáltatni a mellem. Ugyan, miért tenném? Ez vagyok én. Átestem a mellrákon, és a jobb mellem volt az ára az életemnek. A beteg testrészem elengedtem. Köszönöm, nem kérem újra, más formában.

Tökéletes vagyok így. Így vagyok tökéletes. Magamnak. Csakis magamnak. Mert semmi más nem számít. Ha úgy lennék boldog, hogy szilikon mellem lenne, akkor az lennék én. Ahhoz sem lenne senkinek köze.

Ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre több nővel ismerkedtem meg, akik szintén átestek a mellrákon, vagy épp átélték a betegséget. Sokan közülük helyreállító műtétre vártak, sokan már túl vannak rajta. Sokan boldogok, elégedettek, de sokan nem. Erről nem szeretnek beszélni, mert nagyobb tabu, mint maga a mellrák. Igen, ki kell mondani. Sok nő csak azért fekszik kés alá, mert ez a társadalmi elvárás. A nő két mellel nő. Sok sorstársam elégedetlen az új mellével. Sok sorstársam boldogtalan, mert nem tetszik neki, amit a tükörben lát. Sok sorstársam haraggal beszél rólam, és ítélkezik felettem, lelki betegnek tart, mert én fél mellel is boldog nő vagyok. Én nem ítélkezem felettük. Néhányukat sajnálom, de nem ítélem meg a döntésüket.

Sajnos, amíg az orvosok is azt erősítik a nőkben, hogy rögtön helyre kell állítani a nőiességet, és ezért kell egyből rekonstruálni a rákkal érintett mellet, addig mi, akik nem fekszünk kés alá, mi leszünk a beteglelkű kisebbség.

Én hiszem, hogy a nőiesség nem attól függ, hány mell fickándozik a melltartóban. Amíg valaki a lelkében nem érzi a nőiességét, addig a legtökéletesebben helyreállított mell sem fogja elhitetni a vele, hogy ő igazi nő.

Nekem a rák kellett ahhoz, hogy elfogadjam magam. A betegség előtt kínlódtam a nőiesség megélésével. Nem lakkoztam a körmöm, évente egyszer mentem el fodrászhoz, hogy levágassam a hajam. A nőiesség jegyeit röhejesnek találtam. Ha láttam egy nőt, akinek a táskája illett a cipőjéhez, kinevettem. Mélyen magamban éreztem, hogy nem jó ez így, de a környezetem által mutatott tükör az én torz képemet tükrözte vissza. Nem kellett igazi nőként viselkednem, elég volt, hogy anya vagyok, jó munkaerő, dolgos ember. Olyan sok nőt látok így az utcán minden nap. Legszívesebben odamennék, és megráznám őket! Édes, ne állj be a sorba! A gyerekeid felnőnek, és ott maradsz majd egyedül a lestrapált életeddel, a lestrapált testeddel a kitérdelt melegítődben…

Én szerencsés vagyok. Bármilyen paradox is, fél mellel lettem igazán nő. Ez kellett ahhoz, hogy megértsem a testem, hogy elfogadjam és szeressem magam. Szeressem a megmaradt bal mellemet, szeressem a jobb mellem helyén húzódó majd 30 centis heget, szeressem a testem minden porcikáját, a hibáival együtt. Onnan kezdve, hogy el tudom fogadni – szeretem és tisztelem – önmagam, ezt kapom vissza másoktól. Igen, a férfiaktól is.

Itt vagyok, kell ennél több? Nekem nem. Élek, nő vagyok, jobban, mint valaha. 41 évesen, immár három éve rövid, tüsi, vörös hajam van. Régen hosszú volt, soha nem lesz már hosszú. Soha nem leszek már az, aki voltam. Régen két mellem volt, Soha nem lesz már két mellem. Nem azért, mert jó fél mellel élni, sem azért, mert utálom a műtéteket. Csakis azért, mert tökéletesen egyben vagyok, így, ahogy vagyok – végre.

Három éve mellrákom volt.

A reggeli fiú

http://wmn.hu/2015/10/26/a-reggeli-fiu/

Reggel volt, az az őszi , az esőtől nyálasan csöpögős , amikor ki sem akartam kelni az ágyból.

Magamra húztam a takaróm, csak még egy kis álomlufit, csak egy kedves lebbenést.. de az órám belecsörgött a vattapamacsba, amibe épp kezdtem belesüppedni. Így hát nem volt mit tenni, felkeltem.

Megittam a reggeli kávét, aminek szerintem már semmi jelentősége nincs a szervezetemre, de a lelkemnek kell. A reggeli tejeskávészeánsz a napindító ON .
Aztán felöltöztem és nyakamba vettem a tíz emeletnyi lépcsőházat. Ha már kávéval kezdtem a napom, legalább legyen a reggelemben valami egészséges, mert az olyan trendi, én meg jó lenne, ha trendi lehetnék. A nyolcadikon beszálltam a liftbe. Ennyi épp elég a fene nagy femintrendiségből. 

Fülemben dübörög fantasztikus Dave Gahan, és újra elénekli nekem, hogy próbáljak már végre az ő cipőjében mászkálni.. hát próbálnék én, de olyan rohadt esélytelen ez a felállás.. így csak énekelem vele, és remélem, hogy egy következő életben majd találkozunk. 

Miközben kókadt fejjel irányzékba veszem a buszmegállót már pörög az agyam. Az agyam állandóan pörög, van hogy képek, van , hogy párbeszédek folynak keresztül - kasul. Néha azon veszem észre magam, hogy hangosan válaszolgatok a képzeletbeli vitapartneremnek. Ma is elkezdtem volna, de valahogy éberré váltam, mikor a buszmegállóban álló nőt megláttam. Sötét ruhája volt, nagyon csinos, látszott rajta, hogy egyben-rendben van.. ellentétben velem. Rám nézett, de nem is látott engem, csak a pink esőkabátomon akadt meg a szeme. Néztem, és azon morfondíroztam, vajon ő is reggel tejeskávéval kapcsolja be magát ? A buszra mindketten ugyanannál az ajtónál szálltunk fel. Én leültem, lábaim keresztbe raktam, és az esőkabátomról minden felé csorgott az esővíz. Elmélázva néztem, hogy a busz padlóján merre folyik és örömmel állapítottam meg, hogy az egyben-rendben nő cipőjét eláztatja az én vizem. Nah.. végre, valami ami nem illik bele az ő tökéletes aurájába. Mosolyogtam. 

Megérkeztünk, az emberek özönlöttek lefelé a buszról, már az eső is elállt.Nem is hittem, hogy a reggelem életem egyik legszebb reggelévé válik hamarosan. 

A metrónál az embertömeg elviselhetetlen volt. Mindenki csak megy, leszegett fejjel. Nem mosolyognak, és ha végre valaki pillantását elkapom, és mosollyal nézek rá, az tuti, teljesen hülyének néz.. 

Aztán a metró fülledt emberszaga. Besodort  a tömeg és megálltam. Előttem ült Ő. Hihetetlen arca volt, a hihetetlen külsejéhez. A környezetében ülő és álló nők jégcsappá fagyva próbálták érezni a fiúból áradó energiát. Én álltam és néztem le rá. Ő is nézett, egyenesen rám. Igaz fura volt, hogy napszemüveg van rajta, de betudtam a különcségének, hisz imádom az ilyen figurákat. A ruhája, a táskája, az illata, a haja mind tökéletesen passzolt. És legalább 10 évvel volt fiatalabb nálam. És rám nézett, igen, biztos vagyok benne, hogy engem nézett. Egész elvörösödtem, elfordultam, és azon gondolkoztam, hogy vajon milyen párja lehet. Ekkor megmozdult, és jobb kezéből előkerült a fehér bot. 

Az a fehér bot. De hát rám nézett.. az nem lehet, hogy ez a fiú egy látássérült - nem lehet vak, hisz EGYENESEN rám nézett. 

Felállt, én is leszállni készültem, és hirtelen megkérdeztem, hogy kívánja-e a segítségem. 

Elmosolyodott mikor elfogadta, hogy kivezessem az aluljáróból.

Magabiztosan indult el a lépcső felé. Két perc sem telt el,  és azon kaptam magam, hogy kapaszkodom belé, ő vezet engem, férfi energiái elsöprik a tömeget előlünk és beszélgetünk. Édes Istenem, hogy én  mennyire szeretek beszélgetni. Kérdezett, és én mindent elmondtam. Közben az agyam vészesen jelzett, hogy valahogy fordítani kéne a beszélgetésen, de hát képtelen voltam. És amikor azt mondta, hogy tetszik neki a színem, akkor megálltam. Hogy mi van ?? A színem ?? Hát igen, vannak rajtam színek, vannak bennem, a lelkemben színek, meg az álmaiban, na azokban aztán rengeteg szín van, de Ő ezt honnan a fenéből látja ? Megkérdeztem, hogy ez a csajozós duma bejön -e és csak mosolygott a szája sarkában. Felértünk a lépcsőkön és elköszöntem. De új barátom úgy érezte tartozik nekem, és most ő kérdezte, hogy elkísérhet - e engem a munkahelyemig. Naná, hogy vigyorogva kérettem magam. Aztán, mikor karon fogott, mintha az egész életünket így éltük volna le, megkérdeztem, hogy mi a története. Annyit mondott csak, hogy két évvel ezelőtt vakult meg mindkét szemére, de ennél boldogabb soha életében nem volt. Igen, tudja, hogy milyen mikor megjelenik valahol, hisz modellként dolgozott egész fiatal korától, igen, tudja, hogy a nők mágnesként vonzódnak hozzá, és igen, bejön a csajozós duma. Párja elhagyta, de Ő az élte legboldogabb időszakát éli mióta megvakult. És ekkor feltettem azt a kérdést, ami már a metró óta pörgött az agyamban. Miért sodort össze minket ezen a reggelen a sorsunk.... Vajon mit tudunk mutatni egymásnak ? Nekem ő a bizalomnak azt a szintjét, ahova szeretnék eljutni. A bizalom más - akár egy idegen emberben - nekem mindig problémás volt. Hogy én mit mutattam neki ? Ő azt mondta hogy a színeimet, és azt, hogy a hangomon is hallotta azt, hogy mosolygok.

És hát tényleg nincsenek véletlenek. Soha ilyen találkozásom nem volt, de ez örökké belém ragadt. Még a nevét sem tudom. Csak azt, hogy puha volt a ruhája, magával ragadó a hangja. 

És rám nézett.... egész biztosan tudom, hogy ENGEM látott....úgy, ahogy csak nagyon kevesen.  

Csapongó Élni és nem félni

Tegnap este, mikor hazaértem nem ültem le a gép elé írni..

Nem akartam kiírni magamból sem az örömöm, sem a bánatom. Ízlelgetni akartam, akartam, hogy hassanak rám az érzéseim, hogy átjárják a porcikáimat és megéljem őket. Akartam hogy fájjon aminek fájni kell, és akartam élvezni az öröm gyönyörét is.Este, mikor az egész napos nyüzsinek vége lett, magamban pörgettem vissza a filmem ami a fejemben forog. 

Amikor reggel Lili - már megint igen, mondhatjátok.. szegény gyerek, hurcolom magammal ezekre a mellrákizékre... de, hát imádja....

szóval, mikor köszönt a klónhadsereg tagjainak, és keresztül néztek rajta, csak mert engem utálnak.. nos az is egyfajta mérföldkő volt. 

A fene nagy összefogás..aha.. ami csak akkor működik, amikor sokan látják.. 

Hogy is mondta Csaba ? 

"A mellrák elleni szervezetek nem a mellrák, hanem egymás ellen küzdenek." azt  hiszem, ez egy nagyon találó meglátás...ami talán változhat-na ...talán..

Szerencsés vagyok, mert láthatta a lányom, hogy mennyi de mennyi szuper ember vesz körül, mennyien vagyunk, akik bár nem egy közösségben tevékenykedünk, mégis őszinte szívvel tudunk beszélgetni, megölelni egymást, tanácsot adni, de legfőképp TISZTELNI egymást. 

Szerencsés vagyok, mert a lányom megtanulhatja egy - egy ilyen napon, hogy mi is a tisztelet. Megláthatja, hogy milyen, ha valakinek őszintén gratulálsz a sportteljesítményéért, és bár a mérleghinta két végén ültök, mégis oda tudsz állni elé.. az már más kérdés, hogy ő annyira sem méltat, hogy meghallgasson.. A lányom megtanulja, hogy az emberek hála az égnek rohadtul nem egyformák.. A lányom megtanulja hogy nem kell mindenkit szeretni, és nem kell, hogy mindenki szeressen. A lányom megtanulja, hogy ha nem is szeret valakit attól még tisztelheti.. A lányom szerencsés....

Az életem két legmeghatározóbb élménye a gyermekeim születése volt. 

A tegnapi napig. 

Soha, de soha nem hittem volna azt, hogy rólam, csakis az én történetemről készül egy film. 

Soha nem hittem volna, hogy valaki érdemesnek talál arra, hogy bemutassa a gondolataimat egy filmben. Soha nem hittem volna, hogy a filmem, ami én vagyok - érdekelni fog másokat. 

Soha nem hittem, hogy lesz egy filmem...... ami már nem csak a fejemben forog.. 

Soha nem hittem, hogy az Élni és nem félni filmet ölt.......

Soha nem hittem, hogy ez megtörténhet velem. 

Soha nem hittem hogy rákos leszek.. tehát... soha ne mondd, hogy soha.. :D :D :

Ami történik velem és körülöttem az nem én vagyok csak. Tegnap is bebizonyosodott számomra.. Semelyikünk rákja nem különb a másikénál. Végtelenül sajnálom, hogy sok sorstársam azt gondolja, hogy attól, hogy mi egy páran, akik vállaljuk az arcunkkal a nyilvánosságot, szóval, hogy mi különbek vagyunk náluk. Nem igaz!!! Az energia, a tettrekészség mindenkiben ott van. Mi valamiért erre az útra léptünk, de nem vagyunk különbek. Számomra a nyilvánosság, amit a rák utáni életem hozott mindig hatalmas meglepetéseket is hoz az életembe. A legfontosabb célom még mindig az, hogy mi nők merjük vállalni magunkat. Hogy ez a betegség ne stigmatizáljon senkit. 

Mérhetetlenül felháborított, amikor az ország vezető onkoplasztikai sebésze arról beszélt, hogy mennyire fontos, hogy helyreállítsák a mell műtött nők nőiességét, ezért rögtön helyreállító műtétet kell csinálni a nőknek. 

Kikérem magamnak !!!!!!

A mell műtött nők nőiességét fejben kell helyreállítani, nem a melltartóban. Az, hogy egy vezető orvos erről így beszél, számomra több, mint felháborító. Nem véletlen, hogy nem is mentem el hozzá :D :D 

Tegnap is több nővel beszélgettem, akik csak azért feküdtek kés alá, mert ez az elvárás... basszus.... mi van????

Nem szabad azt az érzetet kelteni a mellműtéten átesett nőkben, hogy kevesebbek attól, hogy ha nincs helyre állítva a mellük, mégis ahova nézek, mindenhonnan ez köszön vissza. Főleg a fiatal nőknél..Biztos vagyok abban, hogy nem ez a helyes út. 

Tegnap megint hatalmas energiákat kaptam, láttam a velünk együtt önkénteskedő lányok szemében a csillogást, és boldog voltam. Szeretem őket. Tudom, hogy jó úton járok, bár sokan akarnak elgáncsolni, de sokkal többen vannak, akik mellettem állnak.. Akikkel együtt állunk a rajtvonalnál, mert mindannyian egyenlőek vagyunk ebben a PINKŐRÜLET-ben <3 <3