Az első perctől, mikor felkeltem a műtét után – testemen a lelkemet is gúzsba kötő szorító kötéssel – EGÉSZnek éreztem magam. Mindent elsöprő érzés volt, még így három év távlatából is.
Három éve mellrákom volt.
Az én féloldalasan élt életem azzal a mondattal kezdődött, amit a műtőben tevékenykedő nővér lökött az arcomba, mikor meztelenül kiterítve, a rákos mellemmel feküdtem a műtőasztalon. Zokogtam, remegtem, sirattam magam, sirattam a mindenséget, amit tudtam, hogy már sosem fogok úgy megélni, mint a rák előtt.
– Most mit sír? Ez csak egy mell……
A szavai kegyetlen őszinteséggel csaptak az arcomba. Akkor még nem értettem. Azóta értem. Ez tényleg csak egy mell volt, ami történetesen beteg lett.
Gyermekeim apja egy héttel a jobb mellem eltávolítása után megjegyezte, hogy milyen szerencsés vagyok, hisz a mellrekonstrukció támogatott műtét, így végre ismét szuper melleim lehetnek – na, nem, mintha panaszra lett volna okom a maradékkal.
Ez volt az a momentum, ami végképp megerősített az addig bennem formálódó döntésben. Nem fogom rekonstruáltatni a mellem. Ugyan, miért tenném? Ez vagyok én. Átestem a mellrákon, és a jobb mellem volt az ára az életemnek. A beteg testrészem elengedtem. Köszönöm, nem kérem újra, más formában.
Tökéletes vagyok így. Így vagyok tökéletes. Magamnak. Csakis magamnak. Mert semmi más nem számít. Ha úgy lennék boldog, hogy szilikon mellem lenne, akkor az lennék én. Ahhoz sem lenne senkinek köze.
Ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre több nővel ismerkedtem meg, akik szintén átestek a mellrákon, vagy épp átélték a betegséget. Sokan közülük helyreállító műtétre vártak, sokan már túl vannak rajta. Sokan boldogok, elégedettek, de sokan nem. Erről nem szeretnek beszélni, mert nagyobb tabu, mint maga a mellrák. Igen, ki kell mondani. Sok nő csak azért fekszik kés alá, mert ez a társadalmi elvárás. A nő két mellel nő. Sok sorstársam elégedetlen az új mellével. Sok sorstársam boldogtalan, mert nem tetszik neki, amit a tükörben lát. Sok sorstársam haraggal beszél rólam, és ítélkezik felettem, lelki betegnek tart, mert én fél mellel is boldog nő vagyok. Én nem ítélkezem felettük. Néhányukat sajnálom, de nem ítélem meg a döntésüket.
Sajnos, amíg az orvosok is azt erősítik a nőkben, hogy rögtön helyre kell állítani a nőiességet, és ezért kell egyből rekonstruálni a rákkal érintett mellet, addig mi, akik nem fekszünk kés alá, mi leszünk a beteglelkű kisebbség.
Én hiszem, hogy a nőiesség nem attól függ, hány mell fickándozik a melltartóban. Amíg valaki a lelkében nem érzi a nőiességét, addig a legtökéletesebben helyreállított mell sem fogja elhitetni a vele, hogy ő igazi nő.
Nekem a rák kellett ahhoz, hogy elfogadjam magam. A betegség előtt kínlódtam a nőiesség megélésével. Nem lakkoztam a körmöm, évente egyszer mentem el fodrászhoz, hogy levágassam a hajam. A nőiesség jegyeit röhejesnek találtam. Ha láttam egy nőt, akinek a táskája illett a cipőjéhez, kinevettem. Mélyen magamban éreztem, hogy nem jó ez így, de a környezetem által mutatott tükör az én torz képemet tükrözte vissza. Nem kellett igazi nőként viselkednem, elég volt, hogy anya vagyok, jó munkaerő, dolgos ember. Olyan sok nőt látok így az utcán minden nap. Legszívesebben odamennék, és megráznám őket! Édes, ne állj be a sorba! A gyerekeid felnőnek, és ott maradsz majd egyedül a lestrapált életeddel, a lestrapált testeddel a kitérdelt melegítődben…
Én szerencsés vagyok. Bármilyen paradox is, fél mellel lettem igazán nő. Ez kellett ahhoz, hogy megértsem a testem, hogy elfogadjam és szeressem magam. Szeressem a megmaradt bal mellemet, szeressem a jobb mellem helyén húzódó majd 30 centis heget, szeressem a testem minden porcikáját, a hibáival együtt. Onnan kezdve, hogy el tudom fogadni – szeretem és tisztelem – önmagam, ezt kapom vissza másoktól. Igen, a férfiaktól is.
Itt vagyok, kell ennél több? Nekem nem. Élek, nő vagyok, jobban, mint valaha. 41 évesen, immár három éve rövid, tüsi, vörös hajam van. Régen hosszú volt, soha nem lesz már hosszú. Soha nem leszek már az, aki voltam. Régen két mellem volt, Soha nem lesz már két mellem. Nem azért, mert jó fél mellel élni, sem azért, mert utálom a műtéteket. Csakis azért, mert tökéletesen egyben vagyok, így, ahogy vagyok – végre.
Három éve mellrákom volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése