A bennem rejlő tűzmadár

A bennem rejlő tűzmadár akkor kezdte kocogtatni tojásának héját, amikor a kemoterápián ülve azt hallgattam, hogy Katalin, a mellettem ülő közel ötven éves asszonytársam méltatlankodva mesélte, hogy reggel nem volt ereje felkelni előbb, mint a férje. A szürke összes árnyalata játszott az arcán, mert már a negyedik kemoterápiát kapta, mikor megkérdeztem, hogy miért is kellett volna előbb felkelnie a párjánál. 

- Hogy - hogy miért?- kérdezte, és úgy nézett rám, mint egy ufóra. Ott ültem mellette a halálfejes kendőmben, és nem értettem. 

- Hát azért, édesem, mert ha nem kelek fel a férjem előtt, akkor nincs időm felvenni a parókám, és ő nem látott még haj nélkül! 

Ismét nem tudtam mást, csak kérdezni, és persze megint csak azt, hogy:

- Miért nem látott még haj nélkül? Hát legalább három hónapja nincs hajad? 

Felháborodott? Igen, azt hiszem. De nem is.. inkább megrökönyödött a kérdésemen.  Nem is tudott hirtelen mit válaszolni. Nézett maga elé, és görgette a kérdésem magában. Motyogott valamit, aztán rám emelte a szemöldök nélküli, pár maradék szempillával takart gyönyörű mély barna szemeit. 

- Valóban, miért is nem látott még ? Mert ha látna biztosan undorodna tőlem, és nem tekintene nőnek soha többé. 

Valóban így van? Nem tudom.Engem ő, Katalin lökött afelé, hogy ez a betegség valami új utat mutat számomra. Nekem dolgom van,  az életem addigi 39 éve alatt is mindig kiálltam a véleményem mellett.Azt mondogatták rám, hogy az a felvágott nyelvű, na jó, nagypofájú, na az vagyok én. Most végre megtaláltam azt amiért tényleg érdemes kiállni és kikiabálni ország - világnak a véleményem. 

A Tűzmadaram, de szépen is hangzik, szóval kezdett életre kelni. 

A mellrákból való gyógyulás folyamata hosszú volt, mély és elszigetelő, de hatalmas energiák éledtek bennem. A kemoterápiák utáni rosszullétek alatt mantráztam magamban. 

Volt két - három nap, amikor élőhalottnak éreztem magam, és két hányás között léteztem csak. Így hát becsukott szemeim mögött két szót pörgettem 

TÜRELEM ALÁZAT TÜRELEM ALÁZAT TÜRELEM ALÁZAT TÜRELEM ALÁZAT TÜRELEM ALÁZAT
Elteltek ezek a napok, hetek. Közben agyam a kemobrain hatásaitól csorbulva, de éberen itta magába a sorstársnőim történeteit. Amik döbbenetesek voltak, a férjekről, akik kiléptek a nők háta mögül, a férjekről, akik segítettek, azokról, akik nem. A férjekről, akik megtörték beteg feleségeik lelkét, és azokról, akik a tenyerükön hordozták asszonyaikat. De bennem azok a történeket vertek gyökeret, amikben HŐSNŐK magukra maradtak, mert fél mellel, csorbult mellel, haj nélkül, libidó nélkül már nem kellettek férjeiknek.
Megindult bennem egy titkos folyó, ami előmosta lényem mélyéről a segíteni, tenni akarás ősi erejét. 
A betegségem előtt - és azóta is könyvelőként dolgozom. Régen imádtam, ma már csak a munkám... Régen, mikor imádtam, nem tudtam, hogy lakozik bennem egy mély, mindent átszaggató erő. Ez az erő az, ami vezérel abban, hogy megtaláljam az utat másokhoz, hogy megtaláljam a lehetőséget ahhoz, hogy segítsek a segítséget kérőknek. 

Szóval, mikor leraktam a kezeléseket túlfűtött lendülettel vetettem bele magam az önkéntes segítségnyújtás világába. A Gabimadár kinyitotta szárnyait és útra kelt, tele reménnyel, lendülettel, boldogsággal és igen, telve naivitással. Naiv voltam, hisz azt hittem, hogy csupán attól, hogy rákbeteg voltam, attól megválthatom a világot. A világot megváltani nem lehet, mert a világ nem akarja, hogy megváltsák. Az emberek sem akarják, és ez így van jól. Megtapasztaltam sok gonoszságot és álnokságot, irigységet, és hazug ármányt. De akár hányszor lehúztak a mélybe, mindig sikerült új erőre kapnom, és szárnyaltam tovább a tettek mezejére, mert ezerszer több jóval találkoztam. Jó emberekkel, akik úgy, mint én tenni akartak másokért. 

Együtt persze könnyebb tenni, nagyobb hegyeket mozdíthatunk el, messzebbre repülhetünk, távolabbi célokat érhetünk el. Azonban együtt több a konfliktus is, és azt is be kellett látnom, hisz megtapasztaltam, hogy hiába ez a betegség, hiába voltunk mind mellrákosok, attól az alapvető emberi természetét senki nem vetheti le. Aki azelőtt rossz indulattal fűtötten élte életét, az nem biztos, hogy a betegség miatt megváltozik. Olyan segítő szándék mögé bújt sorstárssal is találkoztam utamon, aki a gyógyulása után mindenkivel tudatta, hogy ezentúl megélhetésként tekint már a segítő tetteire. 

A szárnyaim perzselődnek... 
Nem jó, nagyon nem jó érzés, mert én őszintén azt szeretném, hogy ne legyen több Katalin, aki a férje előtt szégyenli a betegségét.. És az, hogy ezt elérjük, nem lehet anyagi kérdés... Igen, a belőlem feléledő tűzmadár hatalmas erővel és szeretettel, de borzalmasan naivan feszült neki a világnak. 

Bánom -e az elmúlt két évet, amit önkéntes segítőkét tevékenykedtem ? Nem. Rengeteget tanultam. Tanultam legfőképp magamról, a betegségről, a küzdésről, akár mit is jelentsen ez másoknak. 

Nekem a küzdés magammal vált a legfontosabb csatává. Minden nap komoly ellenfele vagyok a saját elszántságommal annak a reményvesztettségnek, ami körülvesz és belém ivódik. A betegek két kézzel kapnak egy -  egy jó szó után, és borzalommal tölt el, mikor látom, hogy a jót szót adók között vannak, akik mézes-mázos illatfelhővel vakítják el a hozzájuk fordulókat. Elrettenek ezektől a lelketlen, önimádó és önigazoló emberektől. Igyekszem tovaszállni, nehogy beleragadjak hálójukba, és gúzsba kössenek. 

Vannak mellettem jó emberek, így van kivel megosztani a jó szándék építette felelősséget. Szerencsés vagyok. De be kell látnom, hogy a lelkem nem boldog. 
Az én tűzmadaram mindig visszatér a földre, pedig szárnyalnia kéne. De ez a világ nem engedi, hogy az égen tűzmadarak szárnyaljanak. Kilövik őket, és utána kalitkába zárva mutogatják, hogy :
- Nézzék csak, nézzék ! Itt ez a madár, aki tűzből fogant, akit a rák sem bírt legyőzni!  Lám - lám.....

És a tűzmadaram csak vergődik, de boldog, mert mindig megtalálja az igaz utat, és mindig vele száll még sok száz másik igazi tűzmadár.  

Ez csak egy játék ?

Nézem a lányom....készülődik, lakkozza a körmeit, haja kócosan lóg az arcába, válogatja a ruháit, mint egy igazi nő. Kézilabda meccsre készül és közben méltatlankodik, mert tudja, hogy ma megint kikapnak majd. Nézem és azon morfondírozok, mit mondjak neki ?

- Nyuszika, ne arra gondolj, hogy kikaptok, hanem arra, hogy végre már tudjatok csapatként együtt működni. Te pedig szárnyalj a kapuban ! - ennyi teleik tőlem vasárnap reggel nyolckor. 

Aztán kifésüli a haját, felkerül a szokásos felemás zokni a lábára, a legújabb baglyos fülbevaló is a helyén. Mehetünk. 

Arra gondolok, hogy ezüst vasárnap van, és két szelet száraz kenyéren meg egy kevés gyümölcsön kívül semmi nincs a hűtőben. Ki a fene kérdezte, hogy én akarok-e minden második hétvégén egész napokat ülni, kockára fagya lepukkant sportcsarnokokban.... de ránézek Lilire és tudom, hogy ez nem kérdés. Ki a fene vigye el a meccsekre, ki támogassa lelkileg, ha nem én ? És eszembe villan, hogy hány szülő csinálja ugyan ezt és hány nem. Hány olyan szülő van, aki azon kívül, hogy felnyomja a facebook-ra az aktuális gyerekszelfit, semmit sem tud a gyerekéről...

Amikor Lili áll a kapuban, és megy a meccs, majdnem végig csak őt nézem. 

......és látom, amikor elkeseredik, mert a csapata nem tud egymásért - együtt dolgozni. 

Szakadatlan keresem a szemét, hogy rám nézzen : 

- Nyugi, Kicsim, ez csak egy játék !

És megérkezünk a soron következő, kissé lepukkant csarnokba. Legalább fűtött, igaz, minden második szék a lelátón ülés nélkül fityeg foghíjasan, de legalább nem torna padokon vagy a földön ülve várjuk gyerekeink meccseit. Ide nem jutnak csilli-milliárdok, de még milliók sem.

Aztán megérkeznek a többiek, és elhangzik a nap mondata egy anyukától :

-Nem az a lényeg hány góllal kaptok ki, hanem hogy hányat lőtök, és különben is, a bírók mindig a Fradinak fújnak!

Azt hittem, rosszul hallok. 

Lili imád sportolni. Kb. három éves kora óta megállás nélkül mindig csinált valamit, általában több dolgot is egyszerre. Volt úszás, akrobatikus rocky, belekóstolt a ritmikus gimnasztikába, kipróbálta a szinkron úszást, sakkozott, szokott jógázni, évek óta űzi a kötélugrást és a kézilabdát is. 

Idén döntött úgy, hogy a kézilabdát helyezi az első helyre, és leigazolták az U11 -be. 

És ma megint zokogva jött le a pályáról.. és komolyan alá bírtam volna rúgni annak az anyukának, aki a fenti okossággal indította útnak lányát a mai meccsek előtt. 

Ma a Fradival játszottak. 

...és a szülők, akik úgy, mint én, ezüst vasárnap pesztrálják a pulyákat, véres szájjal üvöltenek :

Gyerünk, keményen! Alázd meg..! Úgy van!  Állj oda neki! Lődd már el te szerencsétlen ! 

Könyörgöm !!!!!!!! 11 éves gyerekek -  a mi gyerekeink....

Lili áll a kapuban, látom arcán a végső kétségbeesést, csapata már az első percben szétesett - volt valaha csapat egyáltalán ? - két perc alatt öt gólt kap...én meg itt ülők, és folyik a könnyem, mert nem akarom így látni a lányom. 11 éves. Miért kell azt hallania, ha nem véd ki egy lövést - vagy tízet, hogy az ellenfél drukkerei , akik szintén szülők, kigúnyolják őt ? 

Aztán Lili mezőny játékra megy, átlövőként dob, passzol, elejt, eladja a labdát, kapura dob.. és nem bírom nézni, elkezdek írni. Mindent, csak ezt a szenvedést ne kelljen látni... 

Vajon, ha nem lennének gyengébb képességű csapatok, akkor mi lenne a ranglistával? Nézem, és látom: feladta... bassza meg.. hát eljött a nap, és feladta.. elhitte, hogy nem számít, hány góllal kapnak ki.. 

- Nyugi, Kicsim, hisz ez csak egy játék !

És az edzője is ezt mondja, és én hiszek neki, és örülök, hogy szereti az edzéseket, és örömmel jár. 

De ma rájöttem, hogy olyan ez, mint a kutya viadalok. 

Vannak azok a kutyák, akiket azért vetnek az erősek elé, hogy azok felkészüljenek az igazi összecsapásokra. A mi csapatunk is egy ilyen csapat. És bár nagyon szeretem a csapat körül tevékenykedő edzőket, sport embereket, de a lányom lelkének épülése az én felelősségem. 

Nem hagyhatom, hogy két hetente porig alázzák. 

Nem hagyhatom, hogy elhiggye, hogy ő csak ennyire képes, mert a csapata nem képes csapatként működni. 

Nem hagyhatom, hogy elhiggye, hogy egy kézilabda meccs nem a nyerésről szól

Nem hagyhatom, hogy úgy álljon ki, mint egy áldozat. 

Mert ha ez tényleg csak egy játék, akkor minek ülünk két hetente a bajnokságon, mérlegelve az esélyeket ? 

Azt gondolom, hogy a játék csak akkor jó, ha azt minden szereplő komolyan veszi. És igen, játszani a játékért érdemes, de sportban a játék már másról szól. 

Szóval.. ma olyan döntést hoztam, amit eddig soha. Én döntök helyette. És nem engedem őt ezzel a csapattal meccsre többet. És akkor elindulunk hazafelé, és megkérdezi: 

- Anya, szerinted megélhetnék felnőtt koromban, ha profi kéziladbás lennék ?????