Ez csak egy játék ?

Nézem a lányom....készülődik, lakkozza a körmeit, haja kócosan lóg az arcába, válogatja a ruháit, mint egy igazi nő. Kézilabda meccsre készül és közben méltatlankodik, mert tudja, hogy ma megint kikapnak majd. Nézem és azon morfondírozok, mit mondjak neki ?

- Nyuszika, ne arra gondolj, hogy kikaptok, hanem arra, hogy végre már tudjatok csapatként együtt működni. Te pedig szárnyalj a kapuban ! - ennyi teleik tőlem vasárnap reggel nyolckor. 

Aztán kifésüli a haját, felkerül a szokásos felemás zokni a lábára, a legújabb baglyos fülbevaló is a helyén. Mehetünk. 

Arra gondolok, hogy ezüst vasárnap van, és két szelet száraz kenyéren meg egy kevés gyümölcsön kívül semmi nincs a hűtőben. Ki a fene kérdezte, hogy én akarok-e minden második hétvégén egész napokat ülni, kockára fagya lepukkant sportcsarnokokban.... de ránézek Lilire és tudom, hogy ez nem kérdés. Ki a fene vigye el a meccsekre, ki támogassa lelkileg, ha nem én ? És eszembe villan, hogy hány szülő csinálja ugyan ezt és hány nem. Hány olyan szülő van, aki azon kívül, hogy felnyomja a facebook-ra az aktuális gyerekszelfit, semmit sem tud a gyerekéről...

Amikor Lili áll a kapuban, és megy a meccs, majdnem végig csak őt nézem. 

......és látom, amikor elkeseredik, mert a csapata nem tud egymásért - együtt dolgozni. 

Szakadatlan keresem a szemét, hogy rám nézzen : 

- Nyugi, Kicsim, ez csak egy játék !

És megérkezünk a soron következő, kissé lepukkant csarnokba. Legalább fűtött, igaz, minden második szék a lelátón ülés nélkül fityeg foghíjasan, de legalább nem torna padokon vagy a földön ülve várjuk gyerekeink meccseit. Ide nem jutnak csilli-milliárdok, de még milliók sem.

Aztán megérkeznek a többiek, és elhangzik a nap mondata egy anyukától :

-Nem az a lényeg hány góllal kaptok ki, hanem hogy hányat lőtök, és különben is, a bírók mindig a Fradinak fújnak!

Azt hittem, rosszul hallok. 

Lili imád sportolni. Kb. három éves kora óta megállás nélkül mindig csinált valamit, általában több dolgot is egyszerre. Volt úszás, akrobatikus rocky, belekóstolt a ritmikus gimnasztikába, kipróbálta a szinkron úszást, sakkozott, szokott jógázni, évek óta űzi a kötélugrást és a kézilabdát is. 

Idén döntött úgy, hogy a kézilabdát helyezi az első helyre, és leigazolták az U11 -be. 

És ma megint zokogva jött le a pályáról.. és komolyan alá bírtam volna rúgni annak az anyukának, aki a fenti okossággal indította útnak lányát a mai meccsek előtt. 

Ma a Fradival játszottak. 

...és a szülők, akik úgy, mint én, ezüst vasárnap pesztrálják a pulyákat, véres szájjal üvöltenek :

Gyerünk, keményen! Alázd meg..! Úgy van!  Állj oda neki! Lődd már el te szerencsétlen ! 

Könyörgöm !!!!!!!! 11 éves gyerekek -  a mi gyerekeink....

Lili áll a kapuban, látom arcán a végső kétségbeesést, csapata már az első percben szétesett - volt valaha csapat egyáltalán ? - két perc alatt öt gólt kap...én meg itt ülők, és folyik a könnyem, mert nem akarom így látni a lányom. 11 éves. Miért kell azt hallania, ha nem véd ki egy lövést - vagy tízet, hogy az ellenfél drukkerei , akik szintén szülők, kigúnyolják őt ? 

Aztán Lili mezőny játékra megy, átlövőként dob, passzol, elejt, eladja a labdát, kapura dob.. és nem bírom nézni, elkezdek írni. Mindent, csak ezt a szenvedést ne kelljen látni... 

Vajon, ha nem lennének gyengébb képességű csapatok, akkor mi lenne a ranglistával? Nézem, és látom: feladta... bassza meg.. hát eljött a nap, és feladta.. elhitte, hogy nem számít, hány góllal kapnak ki.. 

- Nyugi, Kicsim, hisz ez csak egy játék !

És az edzője is ezt mondja, és én hiszek neki, és örülök, hogy szereti az edzéseket, és örömmel jár. 

De ma rájöttem, hogy olyan ez, mint a kutya viadalok. 

Vannak azok a kutyák, akiket azért vetnek az erősek elé, hogy azok felkészüljenek az igazi összecsapásokra. A mi csapatunk is egy ilyen csapat. És bár nagyon szeretem a csapat körül tevékenykedő edzőket, sport embereket, de a lányom lelkének épülése az én felelősségem. 

Nem hagyhatom, hogy két hetente porig alázzák. 

Nem hagyhatom, hogy elhiggye, hogy ő csak ennyire képes, mert a csapata nem képes csapatként működni. 

Nem hagyhatom, hogy elhiggye, hogy egy kézilabda meccs nem a nyerésről szól

Nem hagyhatom, hogy úgy álljon ki, mint egy áldozat. 

Mert ha ez tényleg csak egy játék, akkor minek ülünk két hetente a bajnokságon, mérlegelve az esélyeket ? 

Azt gondolom, hogy a játék csak akkor jó, ha azt minden szereplő komolyan veszi. És igen, játszani a játékért érdemes, de sportban a játék már másról szól. 

Szóval.. ma olyan döntést hoztam, amit eddig soha. Én döntök helyette. És nem engedem őt ezzel a csapattal meccsre többet. És akkor elindulunk hazafelé, és megkérdezi: 

- Anya, szerinted megélhetnék felnőtt koromban, ha profi kéziladbás lennék ?????