A bennem rejlő tűzmadár akkor kezdte kocogtatni tojásának héját, amikor a kemoterápián ülve azt hallgattam, hogy Katalin, a mellettem ülő közel ötven éves asszonytársam méltatlankodva mesélte, hogy reggel nem volt ereje felkelni előbb, mint a férje. A szürke összes árnyalata játszott az arcán, mert már a negyedik kemoterápiát kapta, mikor megkérdeztem, hogy miért is kellett volna előbb felkelnie a párjánál.
- Hogy - hogy miért?- kérdezte, és úgy nézett rám, mint egy ufóra. Ott ültem mellette a halálfejes kendőmben, és nem értettem.
- Hát azért, édesem, mert ha nem kelek fel a férjem előtt, akkor nincs időm felvenni a parókám, és ő nem látott még haj nélkül!
Ismét nem tudtam mást, csak kérdezni, és persze megint csak azt, hogy:
- Miért nem látott még haj nélkül? Hát legalább három hónapja nincs hajad?
Felháborodott? Igen, azt hiszem. De nem is.. inkább megrökönyödött a kérdésemen. Nem is tudott hirtelen mit válaszolni. Nézett maga elé, és görgette a kérdésem magában. Motyogott valamit, aztán rám emelte a szemöldök nélküli, pár maradék szempillával takart gyönyörű mély barna szemeit.
- Valóban, miért is nem látott még ? Mert ha látna biztosan undorodna tőlem, és nem tekintene nőnek soha többé.
Valóban így van? Nem tudom.Engem ő, Katalin lökött afelé, hogy ez a betegség valami új utat mutat számomra. Nekem dolgom van, az életem addigi 39 éve alatt is mindig kiálltam a véleményem mellett.Azt mondogatták rám, hogy az a felvágott nyelvű, na jó, nagypofájú, na az vagyok én. Most végre megtaláltam azt amiért tényleg érdemes kiállni és kikiabálni ország - világnak a véleményem.
A Tűzmadaram, de szépen is hangzik, szóval kezdett életre kelni.
A mellrákból való gyógyulás folyamata hosszú volt, mély és elszigetelő, de hatalmas energiák éledtek bennem. A kemoterápiák utáni rosszullétek alatt mantráztam magamban.
Volt két - három nap, amikor élőhalottnak éreztem magam, és két hányás között léteztem csak. Így hát becsukott szemeim mögött két szót pörgettem
TÜRELEM ALÁZAT TÜRELEM ALÁZAT TÜRELEM ALÁZAT TÜRELEM ALÁZAT TÜRELEM ALÁZAT
Elteltek ezek a napok, hetek. Közben agyam a kemobrain hatásaitól csorbulva, de éberen itta magába a sorstársnőim történeteit. Amik döbbenetesek voltak, a férjekről, akik kiléptek a nők háta mögül, a férjekről, akik segítettek, azokról, akik nem. A férjekről, akik megtörték beteg feleségeik lelkét, és azokról, akik a tenyerükön hordozták asszonyaikat. De bennem azok a történeket vertek gyökeret, amikben HŐSNŐK magukra maradtak, mert fél mellel, csorbult mellel, haj nélkül, libidó nélkül már nem kellettek férjeiknek.
Megindult bennem egy titkos folyó, ami előmosta lényem mélyéről a segíteni, tenni akarás ősi erejét.
A betegségem előtt - és azóta is könyvelőként dolgozom. Régen imádtam, ma már csak a munkám... Régen, mikor imádtam, nem tudtam, hogy lakozik bennem egy mély, mindent átszaggató erő. Ez az erő az, ami vezérel abban, hogy megtaláljam az utat másokhoz, hogy megtaláljam a lehetőséget ahhoz, hogy segítsek a segítséget kérőknek.
Szóval, mikor leraktam a kezeléseket túlfűtött lendülettel vetettem bele magam az önkéntes segítségnyújtás világába. A Gabimadár kinyitotta szárnyait és útra kelt, tele reménnyel, lendülettel, boldogsággal és igen, telve naivitással. Naiv voltam, hisz azt hittem, hogy csupán attól, hogy rákbeteg voltam, attól megválthatom a világot. A világot megváltani nem lehet, mert a világ nem akarja, hogy megváltsák. Az emberek sem akarják, és ez így van jól. Megtapasztaltam sok gonoszságot és álnokságot, irigységet, és hazug ármányt. De akár hányszor lehúztak a mélybe, mindig sikerült új erőre kapnom, és szárnyaltam tovább a tettek mezejére, mert ezerszer több jóval találkoztam. Jó emberekkel, akik úgy, mint én tenni akartak másokért.
Együtt persze könnyebb tenni, nagyobb hegyeket mozdíthatunk el, messzebbre repülhetünk, távolabbi célokat érhetünk el. Azonban együtt több a konfliktus is, és azt is be kellett látnom, hisz megtapasztaltam, hogy hiába ez a betegség, hiába voltunk mind mellrákosok, attól az alapvető emberi természetét senki nem vetheti le. Aki azelőtt rossz indulattal fűtötten élte életét, az nem biztos, hogy a betegség miatt megváltozik. Olyan segítő szándék mögé bújt sorstárssal is találkoztam utamon, aki a gyógyulása után mindenkivel tudatta, hogy ezentúl megélhetésként tekint már a segítő tetteire.
A szárnyaim perzselődnek...
Nem jó, nagyon nem jó érzés, mert én őszintén azt szeretném, hogy ne legyen több Katalin, aki a férje előtt szégyenli a betegségét.. És az, hogy ezt elérjük, nem lehet anyagi kérdés... Igen, a belőlem feléledő tűzmadár hatalmas erővel és szeretettel, de borzalmasan naivan feszült neki a világnak.
Bánom -e az elmúlt két évet, amit önkéntes segítőkét tevékenykedtem ? Nem. Rengeteget tanultam. Tanultam legfőképp magamról, a betegségről, a küzdésről, akár mit is jelentsen ez másoknak.
Nekem a küzdés magammal vált a legfontosabb csatává. Minden nap komoly ellenfele vagyok a saját elszántságommal annak a reményvesztettségnek, ami körülvesz és belém ivódik. A betegek két kézzel kapnak egy - egy jó szó után, és borzalommal tölt el, mikor látom, hogy a jót szót adók között vannak, akik mézes-mázos illatfelhővel vakítják el a hozzájuk fordulókat. Elrettenek ezektől a lelketlen, önimádó és önigazoló emberektől. Igyekszem tovaszállni, nehogy beleragadjak hálójukba, és gúzsba kössenek.
Vannak mellettem jó emberek, így van kivel megosztani a jó szándék építette felelősséget. Szerencsés vagyok. De be kell látnom, hogy a lelkem nem boldog.
Az én tűzmadaram mindig visszatér a földre, pedig szárnyalnia kéne. De ez a világ nem engedi, hogy az égen tűzmadarak szárnyaljanak. Kilövik őket, és utána kalitkába zárva mutogatják, hogy :
- Nézzék csak, nézzék ! Itt ez a madár, aki tűzből fogant, akit a rák sem bírt legyőzni! Lám - lám.....
És a tűzmadaram csak vergődik, de boldog, mert mindig megtalálja az igaz utat, és mindig vele száll még sok száz másik igazi tűzmadár.
Elteltek ezek a napok, hetek. Közben agyam a kemobrain hatásaitól csorbulva, de éberen itta magába a sorstársnőim történeteit. Amik döbbenetesek voltak, a férjekről, akik kiléptek a nők háta mögül, a férjekről, akik segítettek, azokról, akik nem. A férjekről, akik megtörték beteg feleségeik lelkét, és azokról, akik a tenyerükön hordozták asszonyaikat. De bennem azok a történeket vertek gyökeret, amikben HŐSNŐK magukra maradtak, mert fél mellel, csorbult mellel, haj nélkül, libidó nélkül már nem kellettek férjeiknek.
Megindult bennem egy titkos folyó, ami előmosta lényem mélyéről a segíteni, tenni akarás ősi erejét.
A betegségem előtt - és azóta is könyvelőként dolgozom. Régen imádtam, ma már csak a munkám... Régen, mikor imádtam, nem tudtam, hogy lakozik bennem egy mély, mindent átszaggató erő. Ez az erő az, ami vezérel abban, hogy megtaláljam az utat másokhoz, hogy megtaláljam a lehetőséget ahhoz, hogy segítsek a segítséget kérőknek.
Szóval, mikor leraktam a kezeléseket túlfűtött lendülettel vetettem bele magam az önkéntes segítségnyújtás világába. A Gabimadár kinyitotta szárnyait és útra kelt, tele reménnyel, lendülettel, boldogsággal és igen, telve naivitással. Naiv voltam, hisz azt hittem, hogy csupán attól, hogy rákbeteg voltam, attól megválthatom a világot. A világot megváltani nem lehet, mert a világ nem akarja, hogy megváltsák. Az emberek sem akarják, és ez így van jól. Megtapasztaltam sok gonoszságot és álnokságot, irigységet, és hazug ármányt. De akár hányszor lehúztak a mélybe, mindig sikerült új erőre kapnom, és szárnyaltam tovább a tettek mezejére, mert ezerszer több jóval találkoztam. Jó emberekkel, akik úgy, mint én tenni akartak másokért.
Együtt persze könnyebb tenni, nagyobb hegyeket mozdíthatunk el, messzebbre repülhetünk, távolabbi célokat érhetünk el. Azonban együtt több a konfliktus is, és azt is be kellett látnom, hisz megtapasztaltam, hogy hiába ez a betegség, hiába voltunk mind mellrákosok, attól az alapvető emberi természetét senki nem vetheti le. Aki azelőtt rossz indulattal fűtötten élte életét, az nem biztos, hogy a betegség miatt megváltozik. Olyan segítő szándék mögé bújt sorstárssal is találkoztam utamon, aki a gyógyulása után mindenkivel tudatta, hogy ezentúl megélhetésként tekint már a segítő tetteire.
A szárnyaim perzselődnek...
Nem jó, nagyon nem jó érzés, mert én őszintén azt szeretném, hogy ne legyen több Katalin, aki a férje előtt szégyenli a betegségét.. És az, hogy ezt elérjük, nem lehet anyagi kérdés... Igen, a belőlem feléledő tűzmadár hatalmas erővel és szeretettel, de borzalmasan naivan feszült neki a világnak.
Bánom -e az elmúlt két évet, amit önkéntes segítőkét tevékenykedtem ? Nem. Rengeteget tanultam. Tanultam legfőképp magamról, a betegségről, a küzdésről, akár mit is jelentsen ez másoknak.
Nekem a küzdés magammal vált a legfontosabb csatává. Minden nap komoly ellenfele vagyok a saját elszántságommal annak a reményvesztettségnek, ami körülvesz és belém ivódik. A betegek két kézzel kapnak egy - egy jó szó után, és borzalommal tölt el, mikor látom, hogy a jót szót adók között vannak, akik mézes-mázos illatfelhővel vakítják el a hozzájuk fordulókat. Elrettenek ezektől a lelketlen, önimádó és önigazoló emberektől. Igyekszem tovaszállni, nehogy beleragadjak hálójukba, és gúzsba kössenek.
Vannak mellettem jó emberek, így van kivel megosztani a jó szándék építette felelősséget. Szerencsés vagyok. De be kell látnom, hogy a lelkem nem boldog.
Az én tűzmadaram mindig visszatér a földre, pedig szárnyalnia kéne. De ez a világ nem engedi, hogy az égen tűzmadarak szárnyaljanak. Kilövik őket, és utána kalitkába zárva mutogatják, hogy :
- Nézzék csak, nézzék ! Itt ez a madár, aki tűzből fogant, akit a rák sem bírt legyőzni! Lám - lám.....
És a tűzmadaram csak vergődik, de boldog, mert mindig megtalálja az igaz utat, és mindig vele száll még sok száz másik igazi tűzmadár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése