Tangószerelem első lépésre...

 
Lebegek hazafelé, mintha egy héliumos lufin ülnék...és azon gondolkozom, hogy mi a jó fenére vártam sok-sok évig.
Mindig imádtam táncolni, a zenére becsukott szemmel létezni, 12 éves koromtól szinte minden héten jártam dizsibe...Aztán felnőttem, és meg akartam tanulni társas táncolni, úgy  igazán táncolni. Úgy mintha elvarázsolt lábakon lebegnék.... és sosem tettem meg. Sok oka volt - sok okot tudnék felhozni, de az egyetlen ok én magam voltam.
Ma viszont csoda történt, és olyan tapasztalás, ami igazzá tett egy kb egy hónapja hallott mondatot. Vera mondta, miután Lacival eltáncoltak a Terézanyu klubban egy tangót. Mi csak ültünk és tátott szájjal néztük az intim csodát kettejük között. Vera akkor mondta, hogy a tangóval egy baj van : függővé lehet válni.
Nem értettem...mármint de, csak nem éreztem inkább.
Ma elmentem egy tangós élményre. Nem írhatom, hogy tangó óra, mert ez nem az volt.
Körben álltunk, négy nő és négy férfi. Nem mutatkoztunk be, nem meséltük el az életünk nagy történéseit. Féltem, hogy mi lesz.
Mikor a vezetőnk elmondta, hogy milyen gyakorlatok lesznek úgymond rávezetőként , kb ki akartam rohanni a helyiségből.
Komoly gondjaim vannak a bizalommal, azzal, hogy más emberben, főként férfiban megbízzak. És az első feladat , hogy csukott szemmel hagyjam vezetni magam....Mi van???????????
Előző nap a barátnőimnek épp azt ecseteltem, hogy ez a tangó téma nekem nem lesz a legjobb, mert az, hogy én hagyjam, hogy egy férfi vezessen....na ahhoz még legalább tízszer kell újjá születnem. Erre most pont ezt várják tőlem, pont tök idegen emberek, és pont nem tudnak semmit , de igazán semmit rólam.
Hálás vagyok ezért a tudatlanságért, azért hogy nem akként kezelnek, ahogy szokás , ha valaki megtudja mi történt velem. Hálás vagyok nekik, bár a nevüket sem tudom ( mea culpa )
Aztán megtörtént az, amit én sosem , de tényleg a legvadabb álmaimban sem hittem volna. Becsuktam a szemem és vártam, hogy valaki odalépjen, és megfogja a vállam, kezem és vezessen... a saját tempójával, úgy, hogy közben rám figyel.
Soha életemben nem éreztem ezt az érzést. Tudjátok milyen, hogyha egy férfi  megfog, és érzed, hogy igen, ez ott van. És ez nem szexszuális érzet. Ez a férfi - nő, jin és jang, energiaáramlás vagy mit tudom én. Bárminek hívhatom, csodás érzés volt számomra megtapasztalni .
A vezetőm derekára tettem a kezem, becsuktam a szemem, ő hozzám sem ért, csak ment, én meg éreztem - próbáltam érzeni a mozdulatait... ő figyelt rám, ha kiestem a ritmusból megállt, hagyta, hogy újra jelen legyek.
Aztán volt egy pillanat, amikor mi követők a vezetők mellkasára tettük a két kezünket, ők meg a vállunk fogták át, és "sétáltunk" zenére...Én táncoltam. Nekem ez már tánc volt. Vezetett és én mentem, és nem léptünk egymás lábára, és fordultunk, és ütemben voltunk.
Hogy mire emlékszem ? Arra, hogy végig vigyorogtam, ha épp koncentráltam és rágtam a szám, akkor belül a szívem mosolygott.
Aztán a  pillanat, mikor egy másik partnerrel már nem tudtuk ugyan ezt az egymásra hangolódást hozni. Akkor megállt egy pillanatra és azt mondta : Én vezetek ! És tudomásul vettem, megálltam és felvettem az ő ritmusát.
A tánc tényleg terápia.
És bár voltak nehéz pillanatok, de a tangó nekem szerelem lett első lépésre.
És tényleg ...mi a jó fenére vártam évekig?????????????

Colour Run - Na ne !!!!!!!!!!!!

Szétégett a tarkóm, de ez csak az én hibám.....

Nem pocskondiázok, nem azért írom ezt a szösszenetet, hogy jó magyar szokásként csak a negatívumot szűrjem le erről a rendezvényről.
Csupán tapasztalati tények...egy szülőtől.

Két, még nem 12 éves lánnyal elmenni egy futóversenyre...nos nem hittem, hogy kihívás lesz.
Remélem, Kira anyukája nem olvassa ezt az írást :) :) :)
Nagyon vártuk már a Colour Run rendezvényt, Lili imádja az ilyen színes festékport szórós izéket, már tavaly a SZIGETen is beálltam velük a tömeg kellős közepére ( igaz, ott azt hittem meghalok, mert olyan por volt, hogy szegény amúgy is zakkant tüdőm levegőért esdekelt :) )
De hát, elsők a gyerekek, hisz értük Élek vagy nem félek !...vagy mi a csuda

Szóval ....örültem, hogy nekik még ingyenes, hisz 12 éves kor alatt nem volt nevezési díj. De ősszel, ha futnának megint akkor 2.990 forintról indul az ár, ami a helyszínen már 5.990 !!!!! Ez azért fontos info, mert a KUTYA sem kérdezte, ellenőrizte , hogy a lányok hány évesek. A Colour Run oldalon igyekeztem utána olvasni a feltételeknek, de semmit nem találtam....Nem akadtam fenn ezen, bár kellett volna, de úgy gondoltam, hogy majd a helyszínen úgyis informálnak.
Mikor a Kincsem Parkba értünk kígyózó sorok voltak mindenütt. Ok, ez így van más versenyeken is, de hát más versenyeket nem a rekkenő kánikulai meleg nap kellős közepére, délután kettőre szerveznek....
Keresgéltünk, rendezőket kérdezgettünk, hogy a két lány hogy tudna futni....Én már ekkor teljesen lemondtam a lehetőséről, hogy beálljak a kavalkádba futni, mert a csomagmegőrzőhöz álló minimum 100 emberes sort nem volt szándékomban a tűző napon végigvárni...És mivel a lányok sem voltak még lerendezve, így tovább keresgéltünk..... Végre egy technikustól megtudtuk, hogy melyik sátornál kell lecsekkolni..
És láss csodát.....
Odamentünk, bemondtam, hogy a két lány még nincs 12 éves, futni szeretnének...
A választ teljesen egyszerű és egy nemzetközi futóversenyhez képest ésszerű is volt....hát álljanak be és fussanak...
Nem, kedves olvasó, nem kértek tőlük diákigazolványt. Nem , kedves olvasó, még egy szülői nyilatkozatot sem kellett kitöltenem, hogy igen, tudom, hogy milyen felelősségi szabályok vannak a versenyen, és hogy én, mint szülő beleegyezem, hogy fussanak a lányok.....semmit az égvilágon nem írattak alá, nem regisztráltak róluk, még a nevüket sem tudták. Kaptak két rajtszámot, amit magukra tenni már nem volt mód, mert elfogytak a biztosítótűk.... Jobb híján csináltunk egy fényképet kezükben a rajtszámmal.....
Aha!!!! Hát csak ennyi. Azért a kisördög beüvöltött az agyamba, hogy mi van, ha bármelyikkel történik valami, akár csak egy bokaficam....
Drága szülők, a Colour Run azért jó  verseny, mert ha nem fontos, hogy legyen egy minimum 3 maximum 6 ezer forintos polód, akkor a gyereknek nem kell nevezést fizetni, hisz nem ellenőrzik le, hogy hány éves....
Ok, viccet félretéve.
Elindultunk, hogy felvegyék a lányok a flowt....és akkor jött a következő meglepetés...az, hogy én mint kísérő bemehessek a két kiskorúval a kordon mögé, oda ahol a rekkenő hőségben több mint egy órát várakoztak a startra, ahhoz kellett vennem egy kísérő jegyet egy ezresért...
Hiába kiskorúak...hiába én csak álldogáltam..a zöld karszalagnak ára volt....
Start kettőkor. Igen, valóban volt, aki elstartolt 2 órakor, de az utolsó etap még majd egy órát várakozott.  Víz osztás??? Ugyan már. Hozz magaddal ! Frissítés a futás alatt???  Kizárt..  hisz a rendezők elnézést kértek, de a Kincsem park nem engedélyezte....
A befutó....hát hogy is mondjam. Keresgéltem, hogy a lányokról készíthessek célfotót, de NEM VOLT CÉL !!! A  Cél kb 10 toi-toi vécé melletti útszakasz volt...CÉL-kapura már nem futotta....nyilván sok gyerek futott nevezési díj nélkül, és elfogyott a pénzt...
Kérlek Téged, kedves olvasó, ne ítélj meg, és ne mondd rólam, hogy nyekergő vénasszony vagyok, aki csak kárál.
Imádtam látni a lányok arcán a vigyort, a színes port, ahogy az izzad fejükre ragadt. Imádtam hallgatni a cseverészésüket , ahogy mesélték milyen volt futni, ahogy szelfiztek magukról és vidultak.
De míg őket vártam nagyon sok elégedetlen felnőttet hallottam.
Azt gondolom, hogy egy nemzetközi esemény Magyarországi etapjához képest színvonaltalan, gagyi eseményt hoztak létre a szervezők. Nyilván ez az én véleményem. Voltunk már nem egy futórendezvényen, Lili is futott már úgy, hogy nem voltam vele a mezőnyben és sosem éreztem, hogy ne lenne biztonságban a gyerekem. Most így volt.
Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy mindkét gyerek beért a "célba", mert mikor egy mentő ment a futópályára igencsak megijedtünk mi szülők, akik ott álldogáltunk.
Hogy miért?
Mert fogalmunk sem volt, hogy a gyerekek mégis mikor rajtoltak el , hisz bent álltak a tömegben.
Mert tudtuk, hogy ha bármelyik gyerekkel baj lesz, nem tudják beazonosítani őket, hisz SEMMIFÉLE adat nem állt rendelkezésre róluk.....
Igen, ez egy olyan verseny - ami nem is verseny igazából, ezért nem is értem a rajtszám szerepét.
Ez egy örömfutás , és mi is annak éltük meg., mert a lányok még színesebb egyéniséggé váltak. 
De ettől függetlenül én, mint szülő nem hagyhatom szó nélkül, hogy felelőtlen és amatőr szervezés volt, pofátlan nevezési díjakkal. Az érték-szolgáltatás arány pedig....hát azt inkább nem is minősítem.

Tanulság???  Hála égnek, hogy nem kellett nevezési díjat fizetni, mert tuti gutaütést kaptam volna a napon :) :) :)

Érett lett az elsőszülött :) :) :)

Büszke vagyok Rád....és nem azért, mert egy tárgy kivételével JELES lett az érettségid...nem azért, mert az év végi bizonyítványod 4.75 lett.
Ezek csak számok, és igen jól mondtad.- megint...soha senkit nem fog érdekelni, hogy milyen lett az érettségi bizonyítványod...

Büszke vagyok Rád, mert így érettségiztél.. azért, mert mindazok ellenére, ami közel négy éve a mindennapjainkat átszövi, szóval, hogy azok ellenére így érettségiztél le...
Büszke vagyok Rád, mert a legmélyebb szarban is tudtad, hogy magadért tanulsz.
Büszke vagyok Rád, mert nem léptél a könnyebb útra, nem söpörted le magadról a felelősséget.
Büszke vagyok Rád, mert a sok szar ellenére, ami nap mint nap Rád ömlik itthon, mégis EMBER vagy, és jó ember lettél.
Büszke vagyok Rád, mert szépen szereted a Szerelmed.
Büszke vagyok Rád, mert tudom, hogy mindig Mellette leszel, jóban és rosszban.
Büszke vagyok Rád, mert tudom, hogy a Húgod mindig számíthat Rád.
Büszke vagyok Rád, mert tudod milyen feltétel nélkül szeretni.
Büszke vagyok Rád, mert bár sokszor egymás agyára megyünk, mégis mindig tudunk egymás szemébe nézni, és őszintén beszélgetni.
Büszke vagyok Rád, mert  az lettél aki vagy, mindig kiálltál az elveid mellet, még ha azok sokszor szembe mentek másokéval.
Büszke vagyok Rád, mindig az voltam.
Büszke vagyok Rád, és eszembe jutnak azok az évek, mikor sokan, még a saját családunkból is nem értették meg,  miért vagy kicsit más, mint az átlag.
Büszke vagyok, hogy tűzön-vízen keresztül kitartottam Melletted, és nem hagytam, hogy mások mondják meg, mi a jó Neked.

Egyszóval BÜSZKE vagyok, hogy ilyen szuperjófej 18 éves, érettségizett nagyfiam vagy :) :) :)

Világnap....világnap.....

Olvasom, görgetem.... A képernyőmön egyre-másra bukkannak fel a pár soros egyenszövegek,  hogy Ráktúlélők világnapja, vagy mi a szösz van....

Elsőre nem zavar, másodjára sem, aztán látom, hogy a köreimből is egyre többen megosztják, látom a szíveket, a szomorú arcokat.. látom, hogy van akit felbőszít, van akit taszít ez a közösségi , együttes megemlékezés.. És elgondolkozom....Olyan sokszor írtam már arról, hogy mit gondolok a faceról.. Ez a közösségi média amit mindenki szid, de mégis mindenki fent van rajta.... Utálják, köpködik,  és természetesen csak az jó, amit az egyén csinál... amit más értékrenddel bíró bárki ír ki az tuti, hogy ostoba, kretén vagy egyszerűen sötét, mint az éjszaka.....
Én sem vagyok kivétel, hisz nekem is sok olyan post van, ami kiveri a biztosítékot, van, hogy szót is emelek érte...  vagy ellene.


De a Ráktúlélők Világnapja alkalmából valaki által megfogalmazott pár sor nem ez a kategória.
És nem is értem, hogy miért lett ekkora vihar a biliben....

Nekem a Ráktúlélők Világnapja az égvilágon semmit nem jelent. És tudom, hogy rajtam kívül sokaknak szintén. De azt még jobban tudom, hogy sokkkkkal többeknek viszont rengeteget jelent. És nem azért, mert ezek az emberek csorda szellemtől vezérelve járják az útjukat.
  
Nekem ráktúlélőnek lenni már nem olyan elementáris érzés, mint mikor befejeztem a kezeléseket. Akkor, közel három éve én nem csak a rákom túlélését ünnepeltem, hanem az életem túlélését is.. Azt, hogy széthullott minden körülöttem és mégis minden porcikám élt.
Azóta annyi de annyi utórezgése van a gyógyult testemnek, hogy nem tudom felszabadultan élni az életem, hisz a testem igazán megsínylette a kezeléseket, és azóta is naponta szembesülök a különféle hatás-mellékhatás dömpinggel... Nyilvánvaló, hogy nem panaszkodom, hogy tényleg örülök, hogy élek, de a tény ettől még tény...

A rákot túlélni szerintem nem különleges dolog. Igen, azt mondjuk , hogy harcosok vagyunk, meg megküzdöttünk az életünkért... és igen, akkor tényleg így is éreztem.. De ha igazán őszinte vagyok- márpedig legalább magamnak annak kell, hogy legyek - kurvára nem harcosként csináltam végig.... Nem úgy  mentem  be a kúraszobába, hogy kard ki és nesze neked te köcsög rák....Kb lövésem sem volt, hogy mi lesz egy hónap múlva.....
Csináltam napról napra, hétről hétre és évről évre....mert rohadtul nem  volt más választásom.... és épp ezért gyűlölöm azt az ostobaságot, hogy mikor valakin a betegsége elhatalmasodik, akkor a sok nem is mondom ki, jön azzal a dumával, hogy ne add fel, meg hogy nem lesz semmi baj....bla bla bla....

A rák szerintem azért egy különleges betegség, azért van ekkora nimbusz körülötte, mert rettegünk ..
Én nagyon sok embert kérdeztem már meg, hogy mi jut eszébe elsőre a rákról...és nem, senki nem a tumort nevezi meg első számú közellenségnek, sokkal inkább a kemoterápiát, a sugárkezelést, a hajhullást, a hányást, a fogyást, a mellamputációt, a csonkolásokat, a stomát, a furcsa hangképzést a gégerák után.... Nem, nem a ráktól félünk. Attól félünk, hogy alattomosan növekszik bennünk egy valami, amit nem is érzünk, és a valami kezelése az amitől igazán betegek leszünk.  A kezeléseket kell túlélni.... basszus...ez benne a rohadt nagy becsapás!!!!
Tudom, hogy sok betegség van, ami élethosszig tart, és rombol, roncsol... Nyilván, hogy ha stroke-om lett volna, akkor arra a témára lennék kihegyezve, vagy ha cukorbetegséggel élném az életem nap mint nap, akkor arra figyelnék... Van világnap szinte mindennek.... na jó, nem mindennek, mert pl wc kefe világnapot nem találtam... De igenis fontos, hogy az azonos problémákkal küzdő emberek évente egy - egy ilyen napon figyeljenek egymásra és rájuk is figyeljenek. Ez nem ördögtől való borzalom.........

Egy ilyen világnap alkalmával bizonyosságot nyer, hogy igen, sokak ünneplik magukat, hogy túlélték....a mit is????
Szerintem túléltük a gyógyulásunk iszonyú kemény , embert próbáló időszakát. És igen, a ráktúlélők világnapján arról is kőkeményen meg kell emlékezni,  hogy sokaknak nem adataik meg az időnyerés ünneplése, mert sokan nem tudják túlélni sem a betegséget, sem a kezeléseket, sokan fiatalon mennek el.

Mi, akik itt vagyunk még NEM VAGYUNK különleges fénynyalábbal megjelölt szuperhősök.

Egy betegségből gyógyult - vagy épp nem gyógyult emberek vagyunk.
Szerencsés esetben felnyílhat a szemünk, és kapunk egy lehetőséget, hogy az életünket ha lehet még teljesebben, még jobban megélve éljük. A súlypontok eltolódnak, sok mindent átértékelünk.

Én végre fontossá váltam magamnak. Hogy hálás vagyok - e sorsnak, hogy ezt osztotta nekem?? Nem, mert jó lenne ,  ha lett volna annyi eszem, hogy a rák nélkül is rájövök az élet értelmére... de nyilván oka volt annak,  hogy ezt az utat kellett végig járnom. Örülök, hogy megtörténtek velem azok a dolgok amik az elmúlt három - négy évemben történtek. Voltak  és vannak igazi mélységek, de sokkal több a magaslat , fantasztikus emberek, még fantasztikusabb élmények... és ami a legfontosabb... ÉN lettem végre fantasztikus  a magam számára, mert már úgy tudom magam elfogadni és szeretni, ahogy vagyok :) :)

A Ráktúlélők Világnapján nekem van szerencsém írni, magamnak, magamról....és tisztelem azokat, akik "csak" megosztani bírnak egy pár sort...
mert lehet, hogy a számukra az a pár sor pont az a hatalmas űrt fejezi ki, amit egy szerettük elvesztése okozott...
vagy épp a meggyógyulása...
de az is lehet, hogy az a pár sor csak arra alkalmas,  hogy kikiabálja az éterbe egy épp most gyógyuló,  hogy igen, van remény....
vagy csak egy barátjáért aggódó jelképes vállveregetése az a pár sor.

Engem nem zavar.....