Világnap....világnap.....

Olvasom, görgetem.... A képernyőmön egyre-másra bukkannak fel a pár soros egyenszövegek,  hogy Ráktúlélők világnapja, vagy mi a szösz van....

Elsőre nem zavar, másodjára sem, aztán látom, hogy a köreimből is egyre többen megosztják, látom a szíveket, a szomorú arcokat.. látom, hogy van akit felbőszít, van akit taszít ez a közösségi , együttes megemlékezés.. És elgondolkozom....Olyan sokszor írtam már arról, hogy mit gondolok a faceról.. Ez a közösségi média amit mindenki szid, de mégis mindenki fent van rajta.... Utálják, köpködik,  és természetesen csak az jó, amit az egyén csinál... amit más értékrenddel bíró bárki ír ki az tuti, hogy ostoba, kretén vagy egyszerűen sötét, mint az éjszaka.....
Én sem vagyok kivétel, hisz nekem is sok olyan post van, ami kiveri a biztosítékot, van, hogy szót is emelek érte...  vagy ellene.


De a Ráktúlélők Világnapja alkalmából valaki által megfogalmazott pár sor nem ez a kategória.
És nem is értem, hogy miért lett ekkora vihar a biliben....

Nekem a Ráktúlélők Világnapja az égvilágon semmit nem jelent. És tudom, hogy rajtam kívül sokaknak szintén. De azt még jobban tudom, hogy sokkkkkal többeknek viszont rengeteget jelent. És nem azért, mert ezek az emberek csorda szellemtől vezérelve járják az útjukat.
  
Nekem ráktúlélőnek lenni már nem olyan elementáris érzés, mint mikor befejeztem a kezeléseket. Akkor, közel három éve én nem csak a rákom túlélését ünnepeltem, hanem az életem túlélését is.. Azt, hogy széthullott minden körülöttem és mégis minden porcikám élt.
Azóta annyi de annyi utórezgése van a gyógyult testemnek, hogy nem tudom felszabadultan élni az életem, hisz a testem igazán megsínylette a kezeléseket, és azóta is naponta szembesülök a különféle hatás-mellékhatás dömpinggel... Nyilvánvaló, hogy nem panaszkodom, hogy tényleg örülök, hogy élek, de a tény ettől még tény...

A rákot túlélni szerintem nem különleges dolog. Igen, azt mondjuk , hogy harcosok vagyunk, meg megküzdöttünk az életünkért... és igen, akkor tényleg így is éreztem.. De ha igazán őszinte vagyok- márpedig legalább magamnak annak kell, hogy legyek - kurvára nem harcosként csináltam végig.... Nem úgy  mentem  be a kúraszobába, hogy kard ki és nesze neked te köcsög rák....Kb lövésem sem volt, hogy mi lesz egy hónap múlva.....
Csináltam napról napra, hétről hétre és évről évre....mert rohadtul nem  volt más választásom.... és épp ezért gyűlölöm azt az ostobaságot, hogy mikor valakin a betegsége elhatalmasodik, akkor a sok nem is mondom ki, jön azzal a dumával, hogy ne add fel, meg hogy nem lesz semmi baj....bla bla bla....

A rák szerintem azért egy különleges betegség, azért van ekkora nimbusz körülötte, mert rettegünk ..
Én nagyon sok embert kérdeztem már meg, hogy mi jut eszébe elsőre a rákról...és nem, senki nem a tumort nevezi meg első számú közellenségnek, sokkal inkább a kemoterápiát, a sugárkezelést, a hajhullást, a hányást, a fogyást, a mellamputációt, a csonkolásokat, a stomát, a furcsa hangképzést a gégerák után.... Nem, nem a ráktól félünk. Attól félünk, hogy alattomosan növekszik bennünk egy valami, amit nem is érzünk, és a valami kezelése az amitől igazán betegek leszünk.  A kezeléseket kell túlélni.... basszus...ez benne a rohadt nagy becsapás!!!!
Tudom, hogy sok betegség van, ami élethosszig tart, és rombol, roncsol... Nyilván, hogy ha stroke-om lett volna, akkor arra a témára lennék kihegyezve, vagy ha cukorbetegséggel élném az életem nap mint nap, akkor arra figyelnék... Van világnap szinte mindennek.... na jó, nem mindennek, mert pl wc kefe világnapot nem találtam... De igenis fontos, hogy az azonos problémákkal küzdő emberek évente egy - egy ilyen napon figyeljenek egymásra és rájuk is figyeljenek. Ez nem ördögtől való borzalom.........

Egy ilyen világnap alkalmával bizonyosságot nyer, hogy igen, sokak ünneplik magukat, hogy túlélték....a mit is????
Szerintem túléltük a gyógyulásunk iszonyú kemény , embert próbáló időszakát. És igen, a ráktúlélők világnapján arról is kőkeményen meg kell emlékezni,  hogy sokaknak nem adataik meg az időnyerés ünneplése, mert sokan nem tudják túlélni sem a betegséget, sem a kezeléseket, sokan fiatalon mennek el.

Mi, akik itt vagyunk még NEM VAGYUNK különleges fénynyalábbal megjelölt szuperhősök.

Egy betegségből gyógyult - vagy épp nem gyógyult emberek vagyunk.
Szerencsés esetben felnyílhat a szemünk, és kapunk egy lehetőséget, hogy az életünket ha lehet még teljesebben, még jobban megélve éljük. A súlypontok eltolódnak, sok mindent átértékelünk.

Én végre fontossá váltam magamnak. Hogy hálás vagyok - e sorsnak, hogy ezt osztotta nekem?? Nem, mert jó lenne ,  ha lett volna annyi eszem, hogy a rák nélkül is rájövök az élet értelmére... de nyilván oka volt annak,  hogy ezt az utat kellett végig járnom. Örülök, hogy megtörténtek velem azok a dolgok amik az elmúlt három - négy évemben történtek. Voltak  és vannak igazi mélységek, de sokkal több a magaslat , fantasztikus emberek, még fantasztikusabb élmények... és ami a legfontosabb... ÉN lettem végre fantasztikus  a magam számára, mert már úgy tudom magam elfogadni és szeretni, ahogy vagyok :) :)

A Ráktúlélők Világnapján nekem van szerencsém írni, magamnak, magamról....és tisztelem azokat, akik "csak" megosztani bírnak egy pár sort...
mert lehet, hogy a számukra az a pár sor pont az a hatalmas űrt fejezi ki, amit egy szerettük elvesztése okozott...
vagy épp a meggyógyulása...
de az is lehet, hogy az a pár sor csak arra alkalmas,  hogy kikiabálja az éterbe egy épp most gyógyuló,  hogy igen, van remény....
vagy csak egy barátjáért aggódó jelképes vállveregetése az a pár sor.

Engem nem zavar.....