2015. július 11., szombat

Én tényleg.....


Ma Lilivel túráztunk...

Na, nem úgy, ahogy a normális emberek szoktak, nem.. Mi úgy gondoltunk, hogy a délelőttünket arra szánjuk, hogy Lili fájós fülét megmutassuk egy orvosnak. Igen, ez ma, 2015-ben, Magyarországon, Budapesten - egy világvárosban - annyi időbe telik, mint megtenni egy 15 km-es gyalogtúrát.
És a vizsgálat 3 kemény percig tartott...
De ne szaladjak már ennyire az elejére. Történt ugyanis, hogy leány utódom köhécselt, meg fújta az orrát egész héten. Aztán tegnap már úgy fogadott délután, hogy fáj a füle . Az van, hogy nekem is már egy hete fáj a fülem, tehát nyilván vírusunk van. Mivel - sokak szerint nem  :) - de azért én egy gondos anyatigris vagyok, így tegnap átmentünk a lakásunktól két !!! sarokra lévő Bajcsy kórházba. Szuper kórház, közel van, sok okos és kedves orvos, nővér dolgozik itt. Egy bibi volt a dologban, hogy délután öt órakor hiába mentünk, mert elhajtottak a gyerekkel a Bethesdába. Sajnos Lili nem volt olyan állapotban, hogy elvonszolhattam volna Kőbányáról Zuglóba, így döntést hoztam. Hazamentünk, gyógyszer és ágy. Aztán ma reggel már nem úszhattuk meg.. Lilókám sírósan ébredt, így telefont ragadtam és felhívtam a Bethesdát. A kedves női hang egy mondattal lerendezett. Szombaton a Szent János az ügyeletes.
ÓÓÓÓÓÓÓÓ.. hát az nekünk tök jó, mert a gyereknek még nincs láza, és az út Kőbányáról a Hűvösvölgybe BKK-val, úgy hogy a fél város fel van túrva, a másik fele meg le van zárva, szóval az király lesz :) : ) : ) Gondoltam, cseles leszek, hisz már sokat tapasztalt anya vagyok, felhívtam tehát az ügyeletet. Elpanaszoltam a problémát, és mikor közöltem, hogy nem , a gyerek nem lázas, nagyon csúnyán ledorgáltak, hogy az ilyen lusta szülők miatt nem jutnak el azokhoz a gyerekekhez akiknek igazán szükségük van az ügyeleti ellátásra.
Így hát mit volt mit tenni, mindketten begyógyszereztük magunkat, volt nálunk víz is meg kaja is, ki tudja...
Elindultunk. Igen, szombat van, így a busz 25 percenként jár, igen szerencsére a metró járt. A Széll Kálmán téren lévő kaotikus állapotokról nem tudok írni, mert leírhatatlan . Megtaláltuk a buszt, és mivel nem mondta be, hogy hol járunk, nagyon figyeltünk. De sikerült. Végre, megérkeztünk civilizált világunk fellegvárához, a gyógyító templomhoz: KÓRHÁZ.
A portás eligazított minket, és olyat mondott, hogy az egész hetem szárba szökkent. Az ügyeletet a FELNŐTT Fül-Orr-Gége osztály adja, oda kellett menni. Örültem, mint majom a farkának, hogy de jó, legalább az én fájós fülem is orvoslátta lesz. Nem akarok spojler lenni, de korai volt az öröm...
Beléptünk a váróba, ahol persze, hogy rengetegen voltak, de meglepő módon gyorsan szórták a gyerekeket ki. Kedves nővérek, mosolygós orvosok. Végre behívtak minket is, Lilit 3 perc alatt megvizsgálta az orvos. Hallójárat gyulladás, vatta a fülbe. És akkor megtörtént az , amiért ezt az egész sztorit leírom.
Ugye nem felejtettétek el, amit fentebb írtam.. az ügyeletet a János kórház FELNŐTT osztálya adta...
Gabi :  - És az én fülem hol nézik meg ?
Orvos : - ????????
Gabi : -  Mert az enyém is fáj, és zúg már vagy egy hete.
Orvos : - A felnőtt ügyeletet a Szent Imre kórházban van....
Csak néztem rá.
A gyerekem zokogott, mert úgy megvizsgálták, hogy majd széthasad a feje a fájdalomtól, és a doki a válla felett csak ennyit tudott mondani.
Érem én, tényleg. Vannak barátaim az egészségügyből, nővérek, orvosok. Tudom, hogy milyen körülmények között dolgoznak, tudom, és mindig kiállok az ügyük mellett. De könyörgöm. Most tényleg akkora teher lett volna neki belenézni a fülembe, belevágni egy köcsög gyógyszeres cuccot ???? Hát hisz felnőtt orvos vagy mi a tök ?? Mondtam neki, hogy tömeg közlekedünk, és hogy Kőbányáról jöttünk, szerinte mit tegyek ?

Hát így járunk mi. Én kihagytam az ügyeletet, mert Lili kétségbeesetten nézett rám, fájt a füle, haza akart már érni. Így megkerestük a buszt visszafelé, metró is bejátszott és hazaértünk. Csak négy óránk ment el a napból. Csak...
Nem vagyok közgazdász, sőt okos ember sem, aki ott ül fenn, és osztja az észt.
De kérdem én, miért kell négy órát utaznom azért, hogy egy orvos ránézzen a gyerekemre, amikor öt percre lakom egy regionális kórháztól ??? Ja, és csak szólok, NINCS mindenkinek autója, az emberek egy jelentős többsége a tömegközlekedést használja.
Miért van az, hogy ilyen őrült módon szervezik az életünket az okosok ???
Miért van az, hogy még mindig, bármennyire kedves is némelyik, de a többség úgy gondolja, hogy az orvos egy isten ???
Szerencsés vagyok, hisz a hétvégén még főznöm sem kell, hisz mire hazaértünk a piac már rég bezárt, Lili meg alszik, így vásárolni sem tudok elmenni :) Holnap úgyis zárva minden, legalább lesz időnk ebédet rendelni valahonnan...
Az elmúlt közel három évemben rengeteg orvosi sztorim lett. Nem szoktam kipakolni, ezt a mait is csak azért, mert tényleg majd elhajítottam a hajam, mikor a felnőtt doki átküldött egy másik kórházba.
Nyilván megértek én mindent és mindenkit. Nyilván.....
Nyilván... de tényleg...

2015. július 5., vasárnap

KIMAXOLNI az életet...mert csak egy van belőle !!!!!!!!!!!!!!!!!!!



Az új kedvenc szavam : KIMAXOLNI az életet by Barbi :D

Hihetetlen, hogy egy - egy szó mekkora erővel tud bírni.

Számomra mindenképp.
Az elmúlt három napomban történtek ennek a szónak a tükrében hatalmas energiákat mozgatnak meg bennem.

Kimaxolni.. mit jelent nekem ? ÉLNIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII ezerrel .... megragadni az alkalmat, megragadni minden alkalmat, hogy boldog legyek, hogy lássam a gyerekeim arcán a boldogságot, hogy adhassak magamból, elvárás nélkül... 


Kimaxolni.... mit jelentett az online tv előtt ülve a koncertet nézve......... Szóval.....Levi a kerekesszékben, a tömeg felemeli őt, Gabi, az anyuja ott vibrál a tömegben, hogy imádottja le ne essen.. de ide éreztem a képernyőn keresztül a boldogságát, ahogy Levi lepacsizott a Wellhellos fiukkal..Lilivel néztük ..Persze bőgtem, mit a záporeső, mert nekem nem csak egy kerekesszékes fiú volt a képernyőn.
Levi, aki a szemeivel szeretett, mikor náluk voltunk, akinek a kezét fogva éreztük az ÉLET-et...
Az érzés, a mindent elsöprő, mikor Gabi ránézett Levire, aki csak a szemével kommunikál, és azt mondta neki, hogy ne kiabálj velem...


Kimaxolni.. mit jelentett csütörtökön... látni a lányokat a klubunkban, hogy vidékről jönnek arra a pár órára, csak azért, mert erőt meríthetnek egymásból.. beszélgetni, nevetni velük, megsimogatni az éppen növő hajukat, bátorítani, hogy BOMBA nők, csak el kell hinniük.. együtt sírni... mert az is kell.. átélni egymás boldogságát és veszteségét...

Kimaxolni..... mit jelentett szombaton.... hulla fáradtan , hajnali hatkor hazaérve, forró fürdő után, alvás nélkül indulni Hajdúböszörménybe... tabuk nélküli, önmagam őszinte odaadása a lányoknak... az elején a többség karban tett kézzel figyelt, a végén már nevetni is tudtak, mikor a köcsög rákról beszéltem..... és kérdeztek, és nem volt tabu... sosem hittem volna magamról, hogy így fogok kommunikálni ezekről a dolgokról... a régi életem egyre távolabb kerül.. érzem, hogy az utam egész más, mint amin eddig jártam.... Barbi már érzi... én is.. csak még topogok valamiért..

Kimaxolni...mit jelentett pénteken....Lilivel a VOLT fesztiválon ...huhhh... még jó, hogy napszemüveg volt rajtam.. mert így nem égettem ronggyá gyermekem, mikor őt nézve állandóan elbőgtem magam..
Még nincs 11 éves.. és hajnali kettőig ezerrel élvezte az életét.. tudta, hogy ez róla szól, hogy nem kell megfelelni senkinek és semminek.. hogy ha akar üvölt, ha akar síkit, táncol és leül a földre, ha épp úgy jó... Ott lenni vele, és előre menni vele az első sorokba, együtt lóbálni a kezeinket, és szívet mutatni ... Megmutatni Lilinek, hogy több tízezer ember tud egymásra figyelni, tud jókedvvel együtt szórakozni, és átélni Lilivel az örömét, mikor a kedvencei a színpadon voltak...
Ezek azok a dolgok, amiket soha senki nem vehet el tőlünk...Az élményeink, amiket együtt élünk át a gyerekeinkkel mindent visznek. Nem a tárgyak, nem az számít, hogy épp melyik hiper-szuper nyaralóhelyen lóbáljuk a lábunkat.. az ÉLMÉNYEK.. az összemosolygások, a kézfogások, az ölelések.. az, amikor hajnali fél háromkor beült az ölembe és a csillagos ég alatt aludt, miközben tombolt a zene mellettünk.. ...

Tudom, hogy nagyon sok nő a környezetemben - akár anya, akár nem - rossz véleménnyel van arról, ahogy a gyerekeim nevelem. Fesztiválra vinni egy kislányt ??? Mit fog ott látni ??? Kikkel fog találkozni ??? A földön aludni ??? Csupán divatból engedni, hogy kiborotválja a haját - sőt, kiborotválni neki az anyai kéz által ???? 

Annyit üzenek az okosoknak, hogy olyan önfeledt gyerekeket, akiket a hétvégén láttam, akik éjjel szaladgáltak, érezték a szabadságot, tudták, hogy a szüleik ott vannak velük, tudták, hogy övék a világ, tudták, hogy mit jelent együtt szórakozni a felnőttekkel, tudták, hogy biztonságban vannak.. szóval.. nagyon ritkán látok!

Tanulja meg mindenki KIMAXOLNI az életét :D :D :D

2015. június 25., csütörtök

A mellem, a helye és én



Kérlek, hogy Te, akinek helyreállították a mellét, ne haragudj meg a kemény szavaimért. 

Csak azért ilyen kemények, mert közel két éve féloldalasként mindenki meg akar győzni, hogy baj van velem, hogy minél előbb feküdjek kés alá. A legmellbevágóbb, mikor azok a nők legyintenek rám, akik szintén átestek ezen a betegségen. 


Igen, vagyok én, van a bal mellem és van a jobb helye.

Igen, volt idő, amikor voltam én és voltak Ők ketten, párban... igen, páros szerv, és nem kell átvenni szerencsére a balnak a hiányzó jobb helyét !!!
Igen, volt idő, mikor utáltam őket.. naná, hisz két gyerek után nem úgy néztek vissza rám, mint 16 évesen.
Igen, volt idő, mikor takartam, ne is lássam őket... Igen, ma már sírok, ha eszembe jut, hogy a jobb mellem volt az amelyikből életemben először sikerült megetetnem a gyerekem. Az érzés örökké belém égett. De tudom, hogy hiába lenne a mellem helyén egy mellnek látszó idegen test, az nem az lenne, ami volt. Az számomra hazugság lenne.
Nem ítélkezem senki felett, ezért nem értem, hogy mások miért érzik úgy, hogy rám legyinthetnek, mert eszem ágában sincs rekonstruáltatni a mellem ???
Biztos vagyok abban, hogy az égiek szeretnek, hisz sosem éreztem magam NŐBBnek, mint az utóbbi két évben. Azt is tudom, hogy rengeteg nőnek okoz lelki törést a mellének elvesztése.
Az elmúlt két évben nagyon sok nővel beszélgettem, akinek a betegség miatt meg kellett válnia a mellétől.
Soha senkit nem beszéltem le a helyreállító műtétről, sőt felháborítónak tartom azt, hogy egy teljes mellrekonstrukció évekbe telik.
Azt azonban még felháborítóbbnak tartom, mikor valaki beszél velem, és lesajnálóan néz rám, mikor megtudja, hogy féloldalas vagyok.
Hé, Te, aki rám nézel ??? Mit látsz belőlem ???? Elárulom, csak azt amit megmutatok magamból, csakis azt amit meg akarok mutatni.. Azt, hogy én ki vagyok, azt csak az látja, aki a lelkembe lát.. Hála Égnek, azokból nem sokan vannak !
Rájöttem már arra, hogy a mellem hiánya sokkal inkább fájdalmas azoknak az embereknek, akik megtudják.
Mikor megműtöttek kb. egy hónapig nem voltam hajlandó még a szivacsbetétet sem betenni a melltartómba, szinte élveztem sokkolni az embereket. Azokban az időkben igazán érdekes tapasztalatokat szereztem az őszinte figyelemről, az elfogadásról. Volt olyan aki jót nevetett velem, volt aki megbotránkozott....Már akkor, egy hét elteltével biztos voltam abban, hogy nem lesz helyreállító műtétem.
Nem akarom lépten - nyomon bizonygatni, hogy jól vagyok, és nem, nem kívánok a testembe egy szilikon cuccot, amitől még hason sem bírnék aludni.
Te, aki olvasol... lehet, hogy neked van szilikon a melled helyén ... szuper!! Hidd el, hogy örülök neki, mert tudom, hogy Te ettől érzed magad nőnek.
De Te is örülj neki, hogy én nem így érzek ! Én örülök Neked, mert tudom, hogy ha a tükörbe nézel, akkor a kép teljessége az ami megnyugtat.
De Te is örülj annak, hogy az én tükröm a számomra féloldalasan tökéletes !!!
Amit Te rajtam csorbának látsz, az nekem tökéletesen egyben van.
A számomra a Te szilikon melled éppoly visszataszító, mint számodra az én mell nélküliségem.
De ezt soha nem fogod hallani tőlem, mert tisztellek Téged, és tudom, hogy a Te testedben neked, az enyémben meg nekem kell élni!!
Kérlek, Te, aki nem tudsz helyre nem állított mellel élni, ne ítélkezz felettem!!!
Te, akinek szilikon mellei eljátsszák, mintha mi sem történt volna..
Te azt mondod, hogy csak akkor lehetek én is  teljes értékű nő, ha alávetem magam egy össze-vissza szabdaló műtétnek..
Kérlek , hidd el, hogy nem mindenki érez így!!
Kérlek, hidd el, hogy ha egy férfi szeret, az rohadtul nem a melleid számát nézi..
Kérlek, hidd el, hogy felnőtt nőként meg tudom ítélni, hogy akarom -e a hátamból kiszabdalt bőrdarabot mellemnek nevezni..
Kérlek, hidd el, hogy felnőtt nőként meg tudom ítélni, hogy akarok -e közel két évet áldozni egészséges, sportos, jövős-menős életemből arra, hogy havonta járjak feltöltésre, hogy tágítsák a bőröm, hogy utána beleültessenek egy testidegen műanyag cuccot, aztán, hogy a kép kerek legyen, még a mellbimbóm is odatechnikázzák.. csak hogy a vizes pólós versenyen jól mutassak..
Kérlek, engedd meg nekem, hogy mosolyogva mondhassam : igen, én igazából tudok mellbedobással győzni egy futóversenyen :) :) :)
Kérlek, tudd, hogy én is elhiszem Neked, hogy a számodra két mellel teljes a női lét !

De kérlek, hogy kicsit gondolkozz el : Valóban attól lesz valaki teljes értékű nő hogy mi van a melltartójában ???

A NŐIESSÉG NEM ATTÓL FÜGG, hogy HÁNY MELL FICKÁNDOZIK A TESTEDEN !!!





2015. április 8., szerda

Egy elmaradt látogatás margójára....







Elment.. és már nem tudom elmondani neki, hogy kitartás.. Olyan mérhetetlenül ostobán hangzik..
Amikor 2012. őszén ott ültem az onkológián, azon pörögtem, hogy nehogy valaki ismerősbe fussak.. És ott volt Ő... Mosolygott, és megölelt... hogy nem lesz semmi baj, hogy ő már benne van.. és hogy kijövünk belőle.. Alig ismertem.. Unokája és az gyerekem voltak egy időben örökkön örökké barátok.. Aztán az évek teltek, gyerekek nőttek, életutak változtak. Mi szülők már nem jártunk össze, de Vele bármikor találkoztam, mindig beszélgettünk, mesélt imádott lányáról, és imádott unokáiról..
Bár mosolya töretlen volt, azért szeme mesélt..
Betegségem alatt sokat találkoztunk, hisz egy orvosunk volt. Én épp belelendültem a kemoterápiába, ő már kifelé lépegetett, én felvettem a sugarat, ő már a Herceptint kapta..
Töretlen jó kedve mindig erőt adott. Bizakodó volt, és ellentmondást nem tűrve közölte mindig, hogy meggyógyult ő is, hát én is meg fogok.
Aztán a kezeléseim abba maradtak.. Vele már csak a kontroll vizsgálatoknál futottunk össze.
Törékeny volt... mindig.. nagyon.. Féltettem... mert ez a kurva rák felzabálja a embert.. De ő mindig megnyugtatott, hogy jól van...
Nem ismertem.. csak a képet, amit egy pár év alatt festettem Róla.. A betegség más szintre hozta a kapcsolatunkat.. Nem ismertem... de láttam Őt.....
Aztán nem is olyan rég jött a hír... hogy már megint.. hogy több helyen.. hogy nem lehet már gyógyítani.. csak az életminőségét tartani.. Megoperálták.. nyert időt.. mennyit ? Ki tudja.. Milyet ?.... Sosem tudjuk meg..
A szomszéd házban lakott... ... Az ablakomból átlátok Hozzá...
Amikor megtudtam, hogy nem túl jó a helyzet, megkértem a lányát, hogy átmennék meglátogatni.. Örült volna biztos.. de az élet közbeszólt, és az egész testem ismeretlen kiütések vették birtokba..
Vaciláltam.. átmenjek ? Esetleg megfertőzöm a ráktól amúgy is lerombolt immunrendszerét.. Reméltem, hogy hamar túl leszek a vírusfertőzésen, és akkor átmegyek.... Aztán találkoztam a vejével.. Mosolygott ő is..Épp tápszert íratott fel.. igen, fáradt, de eszik... szereti az epres - igen, azt hiszem ezt mondta....- tápszert.. Örültem.. megnyugodtam.. nem késtem le....
És ma reggel az sms............
Tegnap szárnyalt a lelkem.. boldog voltam.. és ma minden megint átértékelődött...
Elment...
Nem mondhatom ,hogy mennyire megnyugtató volt, mikor megveregette a vállam, hogy minden rendben lesz... Mennyire jó volt megbeszélni vele, hogy milyen tablettákat szedünk vagy sem.. Milyen jó volt hallgatni, mikor vidáman mesélte, hogy jók a tumormarkerei....
Elment...
És már nem mondhatom el neki, hogy kitartás....
Örökké itt őrzöm......

2015. április 7., kedd

Te miért dolgozol ? - Terézanyu pályázat



Te miért dolgozol?

Olvasom ezt a három szót, és elgondolkozom..

Erre a végtelen egyszerű kérdésre ma már másképp válaszolok, mit pár éve.

A munka, akár az amiért pénzt kapok, akár az, amit otthon végzek ma már teljesen mást ad nekem,
mint mikor először végeztem.
16 évesen öröm volt az iskola mellett dolgozni. A magam munkájával keresett forintjaim megszerzése és elköltése hatalmas erőt adott. Erősnek, függetlennek éreztem magam. Azt hittem én balga, hogy az élet ilyen egyszerű lesz.Reggel elmegyek, kedvemre dolgozom, aztán élem a kis világom, és a pénz majd csak úgy dől
hozzám.

Aztán felnőttem. Nagyon. Minden szempontból. Sokszor és sokféle módon.

A középiskola után rögtön elhelyezkedtem. Kedvemre való állást találtam és elkezdtem felnőtt
életem dolgos hétköznapjait.
Párommal összeköltöztünk. Húsz éves voltam, és akkor, ott, az első együtt töltött hétvégén zuhant
rám a pokoli felismerés. Miközben a mosógép kattogását hallgattam és kezemben forogtak a
pucolásra váró burgonyák, éreztem, hogy valami nagy összeesküvés készülődik ellenem.
Mert mi az, hogy én dolgozom egész héten, és a hétvégén itt állok a konyhában, miközben kint, a
melegen sütő nap sugarai párom hátát borzongatják, míg ő megpihen a fárasztó hete után?
Hát nekem nem volt fárasztó a hetem?
Vagy csak azért, mert én irodában ülve, csak az agyam használom, az nem olyan munka, mint amit ő, a férfiállat végez?
Nos igen. Az örök csapda. A női lét örök, önmaga spiráljába fulladó kőrforgása.
Dolgozz, mert anélkül csak a párod toldaléka vagy!
Dolgozz, mert ha egyedül maradsz – mert a mai társadalmi környezetben ez elég valószínű – nem
tudsz majd megélni!
Dolgozz, mert a XXI. században a munka és az általa megkeresett pénzen vett
életed a fokmérőd. Lehetsz bármilyen ember, a külvilág az alapján ítél meg, hogy milyen márkájú a
cipőd, ami persze színben illik a táskádhoz….

Így hát beálltam a láthatatlan sorba, ahol nők milliói menetelnek, elfogadva a társadalom által rájuk
osztott szerepet. A társadalom osztja ránk  ? Ma már úgy vélem, hogy mi ülünk bele a skatulyába,
ami a nők több műszakos életét jelenti.

Eltelt pár év, és a megszokott szerepek szépen belesimultak az életünkbe. Mivel én irodai
aktatologatóként előbb végeztem, hát persze, hogy elmentem bevásárolni és mire a drága hazaért kész vacsora várta a tiszta lakásban.
Persze ez számára a világ legtermészetesebb dolga volt.
Én szerelmes nőként fel sem fogtam, hogy saját magam szövőm láthatatlan pókhálóm a napi két
műszakos munka köré. Nekem is a világ legtermészetesebb dolga volt. Kár lenne ezt letagadni.
Szívesen tettem, örömet okozott, hogy mire este megpihentünk, rend volt az otthonunkban, tiszta,
vasalt ruhák sorakoztak, és tudtam, hogy minden számlát befizettem. Páromnak a saját munkáján
kívül semmi dolga nem volt a hétköznapi életünk vezénylésében.

Tovább teltek az évek. Megjöttek a gyerekek és egyértelmű volt, hogy feladom a munkám. Én
döntöttem. Senki nem ingatott meg a döntésemben. A munkám, amibe rengeteg energiát fektettem,
hirtelen tovalibbent, mintha nem is lett volna. Miért dolgoztam annyit? A gyerekszoba csöndjében
sokszor belém hasított ez a kérdés. Megérte annyit túlórázni, majd este, fáradtan robotolni a
konyhában?
A gyerkőcök érkezésével minden megváltozott. Az otthoni teendők hatalmasra nőttek. A bennem
rejlő erőbarlangok megnyíltak. Mázsás súlyként csüngött rajtam a megfelelni vágyás. Ne érhessen
kritika, hisz én egy modern, sikeres nő vagyok. Otthon meg csak a házimunka vár rám.

Igen, én is így beszéltem erről: " Ez csak házimunka!"

Ugyan, miért csodálkoztam, hogy senki nem ismerte el az otthonomért, a családomért tett
erőfeszítést, munkát, takarítást, szervezést, mikor én magam sem értékeltem ezt semmire?
Az évek csak teltek.

Teljes állásban dolgozó anya-feleség – ROBOTMAMI, azaz én.
Pár év őrült tempó, címszavakban elmondható: elsőként ébredés, reggeli készítés, gyerekek össze
cuccolása, iskola, ovi, munkahely, gyerekek edzés, lecke, vacsorafőzés, mosás, ember haza,
mosolygós feleség aki még kedves is, majd este a saját egom is megkapta a magáét, a levelező
képzésre tanulás minden éjjel.

Aztán jött a rák.

Minden átértékelődött.

Munka? Ma már örömet okoz. Nincs túlóra, csak ha én akarom. Nincs lelkiismeret-furdalás. Nem dől
össze a cég, hogyha kiveszek egy hétfőt, mert pihenni támad kedvem. Igen, szükséges, mert pénzt
keresek, ez pedig muszáj, hogy éljünk, hogy megéljünk, de minden nap elmondom: Ez csak a
munkahelyem. Nem az életem.

Otthoni munka? Igen, munka. Tetszik vagy sem. Munka. A mosogatásért, a főzésért, a
porszívózásért, a mosásért, a vasalásért, a takarításért, az ablakpucolásért, a gyerekkel tanulásért, ha
egy idegen végezné, fizetnék. Az, hogy itthon én végzem ezeket a munkákat, az nem von le az
értékéből, csak nekem ezért nem fizet senki.

Ma már magamért dolgozom. Azért, mert szeretem a munkám. Ma már nem azért vasalok, mert kell,
hanem mert kedvem lelem a fiam vasalt ingben látni.

A jelszavam ÉLNI ÉS NEM FÉLNI, jelen esetben nem félni örömmel dolgozni, magamért !

2015. március 18., szerda

"Mikor elengedem, aki vagyok, azzá válok, ami lehetnék ". - Lao-Ce







Ma megint évfordulót ülök.. Magamban, mélyen, legbelül, mert ez szerencsére már csak nekem fontos. És tudjátok.. jönnek az agymenések :D
Két éve volt az utolsó kemoterápiás kezelésem.
Huh.. és leírtam.
Sok minden jut eszembe erről. Az utolsó. Igen.
Eszembe jut az én utolsóm és az, hogy hány sorstársunkkal osztoztunk az utolsó kemojában, mikor odamentünk ünnepelni velük. Ez már kicsit a múltam része, hisz most nem megyünk "utolsó kemozni", mert az élet folyamatosan változik....
Eszembe jut az is, hogy az utolsó kemo után pár nappal mekkorát fordult velem a világ... de még mekkorát...
Nem szomorkodás van, hanem öröm, boldogság, de az élet, mint tudjuk nem mindig habostorta.
Tudom, hogy sokan az ismerőseim és családtagjaim közül szeretnék, ha nem foglalkoznék ezzel a rákbulival, de nem tehetem.
Nem azért mert betegnek lenni jó. Nem jó, sőt gyűlöletesen rossz. Nem is azért, hogy a figyelem rám irányuljon.
Magam miatt nem tehetem.Nem felejthetem el, hogy mekkora szerencsém van, hogy itt vagyok - még.

A legnagyobb ajándék ebben a két és fél évben, hogy rohadtul nem érdekel, hogy ki és mit mond rólam. Megtanultam elfogadni magam a hibáimmal együtt.
Megtanultam azt, hogy fontos vagyok !!!! Igen, fontos vagyok magamnak. Nem vagyok önző, nem vagyok egoista, bár sokan ezt mondják rám. Minden döntésemben magamat helyezem az első helyre. Mindenkinek így kéne tenni, és sokkal boldogabb világban élnénk. Nem lenne ennyi frusztrált, boldogtalan ember. Nem gázolok át másokon, sőt azáltal, hogy magammal jóban vagyok, sokkal jobban tudok másokra is figyelni.
A körülöttem élők hiányolják a régi Gabit...... én nem...
Amikor ezt hallom, akkor belém kúszik egy nagyon nem jó érzés. A régi Gabi nem volt jó. Hisz feszült volt, sokat idegeskedett, mindig meg akart felelni a saját maga által kreált elvárásoknak, és ha nem sikerült, nos.. akkor jobb volt távol lenni tőle.. A régi Gabi nem bírta, ha nem neki van igaza, a régi Gabinak minden fekete vagy fehér volt. A régi Gabival nem lehetett vitázni, mert a régi Gabinak mindig igaza volt. A régi Gabi nem volt jó, hisz a régi Gabi nem kellett......
Mégis, akkor hogy létezik, hogy hiányolják a régi Gabit ?? Arra jutottam, hogy inkább a megszokott Gabit hiányolják. Azt, aki minden nap megfőzte a vacsit, aki a suliban a megbízható, kötelességtudó szülő volt, akinek a gyerekének mindig pepec rendben volt a tolltartója.
Persze a régi Gabi nem ment el vasárnap reggel edzeni egy jót az új barátaival. A munka után nem ment el,  jógázni.
Bezzeg ez az új.. aki beköltözött a Gabi testbe.. Hát hogy képzeli ez, hogy jön, megy, éli az életét ??? Annyira jó lenne, hogyha mi nők, függetlenül attól, hogy betegség vagy csak egy reggeli eszmélés után képesek lennénk a saját életünket élni. Nem betenni magunkat egy kis fiókba, és minden este hullafáradtan bezuhanni az ágyba, miközben agyalunk ezer dolgon...
A napok csak múlnak, és az eufória, amit két éve éreztem szép lassan csillapodik. Átalakul valami mássá.
Bölcsességgé ??? Jó, tudom, hogy ez nagyképűen hangzik, de egyre többször tudok kiállni egy -egy konfliktusból, és hátralépve két lépéssel nézni, hogy mi történik.
Annyira jelentéktelenné váltak az ítélkező emberek körülöttem.
Alapvetően az egész világ az ítélkezésen és a megítéltetésen alapszik.
Az emberek túlnyomó része attól teszi függővé a saját magáról alkotott képet, hogy mások mit gondolnak, mondanak róla.
Régen sem foglalkoztam túl sokat mások véleményével, viszont magamnak kitaláltam mindenféle szuper korlátot. Meg is kaptam érte mindig a negatív visszajelzést.A legtöbben azt mondták rólam, hogy fenn hordom az orrom, hogy többre tartom magam másoknál. Ez nem volt igaz akkor sem és most sem. Tele voltam gátakkal magamat illetően, de mindig is tisztában voltam azzal, hogy egyetlen dolog fontos : amikor a tükörbe nézzek, magam lássam. Olyan sokan érzik létfontosságúnak, hogy lépten- nyomon megítéljenek másokat. Nem arról van szó, hogy nekem nincs véleményem, és szuper flow-ban élek... Nem. Arról szól ez inkább, hogy látom, hogy kiben mi nem tetszik, vagy tetszik, és megpróbálom - néha igazán nehezemre esik - de elfogadni. Persze, hogy magamban én is megítélek másokat. Naná.. a véleményemhez jogom van, ugyan úgy mint másnak. De a vélemény és az ítélkezés az nem ugyan az. Szerintem.

Szóval.. magam miatt nem tehetem, hogy leállok. Nem állhatok le, mert a napok csak múlnak. És igen, van, hogy visszasüppedek a semmibe.. és elfelejtem, hogy mekkora hőse vagyok a saját életemnek. Elfelejtem, hogy az, hogy itt lehetek, nem a véletlenek egybeesése.. Dolgom van. Elfelejtem,  hisz két év telt el, hogy milyen volt az utolsó kemo, hogy több mint hat órán keresztül folyt belém a gyógyszerméreg. Négyszer álltunk le, mert ott , a székben ülve is hánytam, elfelejtem, hogy Dóri hogy fogta a kezem, miközben mantrázta, hogy Gabi, kitartás, ez az utolsó. Örök hálám érte. Én a betegség alatt nem voltam tudatos. Nem fényképeztem magam, nem készültek kemos-selfiek. Nagyon sajnálom, hogy akkor csak sodródtam. Biztos volt egyfajta védekezés az agyamban, hogy ne tudatosuljon bennem a betegség. De sajnálom.
Ezért olyan fontos a Mellrákfórum. Ezért kell, hogy itt legyünk egymásnak, mi sorstársak. Egyik nap felvettem a pillangós karkötőim és a macskás fülbevalóm, és viccesen mondtam, hogy visszamentem hat éves szintre. Egy ismerősöm azt mondta, hogy nem kell sokat visszamennem erre a szintre. Nos én ezt bóknak veszem. Nem akarok fásult, megkeseredett felnőtté válni. Azokból túl sok van körülöttem.

Nem akarom elfelejteni, hogy ÉLJEK és NE FÉLJEK .......










2015. február 4., szerda

A rák elleni harc világnapja.. nekem így tetszik




Ma van 15 éve, hogy az okosok összeültek egy nagy fehér asztalnál, gondolom jó kis repi költségen bérlet légkondis szállodai szobákban - pihe puha ágyikóban töltött éjszaka után, hogy megbeszéljék még a büfé ebéd előtt, hogy mekkora a baj a rákkal. Megbeszélték, hogy egyre több a beteg, egyre többen halnak bele a rák bármely fajtájába. Egyre több a jómódban, civilizált körülmények között élő érintett száma.
Keresték a válaszokat. Persze a gyógyszeripar is képviseltette magát. .
Nos.. vajon ha akkor nem ülnek le, valami másképp alakult volna ???
Fogalmam sincs.

Azt gondolom, hogy ennek a napnak az átlag ember részére semmi de semmi mondani valója nincs. Aki érintett, annak igen. Akinek a családjában, ismerősei között van érintett, annak is..
Elvárható-e egy egészséges embertársunktól, hogy átérezze, mekkora dolog is volt, hogy világméretű mozgalommá nőtte ki magát a rák elleni küzdelem.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor azt mondatja velem az ÉN lelkiismeretem, hogy igen, ez elvárható!! Viszont ez csak egy hiú ábránd....
Tudomásul kell venni, hogy igenis, amíg egészségesek vagyunk, nem foglalkozunk ilyen dolgokkal. Kit érdekel a hajléktalan, amíg van fedél a feje fölött ?? Kit érdekel egy beteg gyerkőc, míg a sajátja egészséges ?? Kit érdekel egy betegség, míg ő vagy valaki, aki fontos neki, nem lesz érintett ??
Én senkit sem bírálok azért, hogy ha nem kapja fel a fejét egy - egy világnap kapcsán, hisz most már szinte mindennek van egy világnapja.. Jól néznénk ki, ha minden napunkat azzal kezdenénk, hogy aznap milyen ügyet kell képviselni ??
Abban azonban biztosnak érzem magam, hogy vannak ügyek, amiket a szívünkön kell viselni. Nyilván mindenkinek más és más a fontossági sorrend. Ez így van jól. Én a betegség előtt is folyamatosan foglalkoztam valamilyen közösségi üggyel, igaz közel sem voltam ennyire elkötelezett, mint most. Ezt is egyfajta ajándéknak tekintem, hogy végre teret tudok adni a bennem munkáló tevékeny dolgoknak. Úgy gondolom, hogy az az érzés, mikor őszintén adsz valamit magadból , önzetlenül.... nos annál nagyobb ajándék nincs.
Ez lehet, hogy nagyon furán hangzik, de idegen embernek adni, nos.. az aztán egész más szint. Amikor tudod, hogy soha nem láttad, nem ismered, mégis tudsz úgy nyílni, hogy segítesz valakinek.. Hát.. próbáljátok ki :D
Ma, a rák elleni harc világnapján ezek a dolgok jutottak eszembe. Rettegek attól, hogy amit csinálunk Andival és Mónival, az ne menjen át egy olyan tevékenységbe, aminek izzadságszaga van.
Nem akarok egy olyan önkéntes tevékenységben  részt vállalni, ami a leendő profit csilingeléséért beáll minden sorba...elvtelenül, pink lufikat puffogtatva.
Elszomorító, hogy ebben a viszonylag zárt közösségben, ahol a tevékeny emberek jó része érintett, akár közvetve akár személyesen is, milyen ádáz harcok dúlnak. Versengés, hogy ki melyik médiában, újságban, mikor, hány percet szerepel. Annyi, de annyi lehetőség van, nem értem, hogy miért kell a gáncsoskodás. De nyilván ez az én hibám. A világ így működik, csak nehéz elfogadni, hogy mennyi sorstársam akar hasznot húzni a sztorijából. Tőlem is mindig megkérdik, hogy mennyit kaptam a tévés szerepléseimért., és  mikor elmondom, hogy semmit.. hát körberöhögnek..
Nemrég  találkoztam egy kedves hölggyel, aki most lett beteg. Beszélgettünk, és mikor már búcsúztunk, megkérdezte, hogy az időmért mennyivel tartozik. Azt hittem rosszul hallok. Mélyen, a lelkemben az fájt, hogy ebben a mi világunkban ez egy teljesen természetes kérdés - sajnos.

Egy kedves ismerősünk ki szokott minket nevetni, amikor lelkesen mesélünk arról, hogy a Richter egészségnapokon 3-400 ember is odajön hozzánk, és meghallgatja amit az önvizsgálatról mondunk, mutatunk. Igen, valóban ahhoz képest, hogy egy tévében szerepléssel több tízezer emberhez lehet eljutni, ez a pár száz ember elenyésző. Mégis, mikor ott vagyunk és egymásra nézünk, akkor mindig fülig ér a szánk a boldogságtól, a személyes kapcsolattól.
Idén májusban is útra indul majd a Richter Egészségváros, és mi megyünk. Alig várom :D
Erre az évre is nagy terveink vannak. A mi szintünkhöz képest nagyok. A mi szintünk a miénk :D Amikor bármit eltervezünk az első szempont az, hogy MI jól érezzük magunkat abban, amit csinálunk. Az, hogy akikkel együttműködünk, azokkal az emberekkel maximálisan fel tudjuk vállalni egymást. Olyan helyzetbe ezentúl sem fogunk lépni, ami bármelyikőnk számára kellemetlen, vagy rossz élmény.
Mert akármennyire is szívünkön viseljük a társadalmi szerepvállalásunkat, azért a ranglista első helyén MI vagyunk :D
Szóval, a mai nap nekem a Rák Elleni Harc Világnapja... nekem így tetszik :D 2013-ban ezen a napon éltem meg a legmélyebb pontot a betegségem alatt. Emlékszem, hogy már hajnalban felébredtem, és láttam egy csodálatos dokumentum filmet a HBO-n, ami az eutanáziáról szólt. Egy rákos nőről.. Nos.. az a nap is beleégett az agyamba.. szinte egész nap zokogtam.. valami akkor bennem megváltozott.. mert ott olyan mélyre kerültem, hogy onnan már csak felfelé vitt az út. Akkor elhatároztam, hogy soha olyan szintre nem akarok kerülni. Soha. Ezért ma inkább elmentem futni a lányommal.. :D
Tehát mára ... az ÉLNI és Nem FÉLNI...
Élni, úgy, hogy csakis a  jó dolgokra szabad figyelni
Nem Félni elengedni a rossz dolgokat.. el.. messzire .