Mára.. ... az önkénteskedésről..

Már rég motoszkál bennem a kérdés..
Mit is jelent az önkénteskedés......nekem...... egy éve.. és most...???
Egy éve még nem tudtam.

Ma három szóban össze tudom foglalni:
- megelőzés - mindig, mindenhol hirdetni, hogy az önvizsgálat életet menthet
- támogatás - a sorstársakkal való kommunikáció
és ami az én utamban a legfontosabb
- elfogadás - elfogadtatni a sorstársaimmal, hogy NŐK maradtunk, azaz önmagunk elfogadása.

Amikor még javában kaptam a kezeléseket, már akkor bizonyos voltam abban, hogy nekem ezzel a betegséggel dolgom van. Nem rakhatom csak úgy le,   mintha mi sem történt volna.
És igen..
Akkor, 2013-ban még nem tudtam, hogy ez az egész, amit önkénteskedésnek hívok, mit is jelent.
Akkor csak lépegettem előre, elvégeztem az önkéntesképzést a Rákligánál. Fogalmam sem volt, hogy igazán mit is csinálhatnék. Magamban arra vártam, hogy valaki mondja meg, hogy mit kell, és én megcsinálom.Egy dologban voltam biztos, beteglátogatónak nem vagyok alkalmas, mert abba a lelkem belehalna még...
De persze tudjuk, hogy az élet nem így működik :D
Kerestem a utam.. és mivel a rák után tényleg minden átértékelődik, így hagytam magam.. csak úszni az árral. Ha jött egy program, bármilyen, mentem, ha úgy éreztem, hogy érdekel. Meditáció, ajándékkészítés, vagy csak egy előadás, fiatalok klubja...stb...
A lényeg talán az volt nálam, hogy mindent meg akartam ismerni, hogy lássam, merre induljak.

Aztán jöttek a LÁNYOK.. akikkel úgy szakadtunk egymás nyakába, hogy nagyon levegőt sem bírtunk venni.
Fantasztikus dolgokat álmodtunk meg. Az utolsó kemo-s látogatásaink minden egyes alkalmával újból és újból csendben sírva aludtam el. Nekem ez egy szívem csücske volt. Mivel velem soha senki nem jött, mikor kezeléseket kaptam, így tudom, hogy milyen érzés egyedül ülni ott.... Jó pár nőnél voltunk, és amit a szemükben láttam, és éreztem általuk azoknál az utolsó kemoknál..  nos azokat a pillanatokat benne őrzöm a lelkemben.
Persze, benne volt a pakliban.. és meg is történt a szakadás.. Magam miatt csak azért, mert a betegség után nagyon - nagyon keményen köteleztem el magam abban, hogy ami nekem nem jó, azt nem viselem, abból köszönöm, de kilépek. Tudom, hogy jól tettem.
ÉDESKE kiszállt ........

Itt jött el a második mérföldkő ebben a történetben számomra.
Mert ahogy ki bírtam mondani, hogy én így, ebben a közegben nem tudok működni, már másnap megkerestek a Ligától, hogy számítanak rám.  Mert az tényleg úgy van, ha egy ajtó becsukódik, rögtön nyílik egy másik, csak észre kell venni.
Valahogy az események hip-hop követték egymást.
Elkezdődött az életemben egy újabb szakasz, és a Mellrákfórumban és a Rákligánál is tevékenykedem.
Számomra tökéletes ez így, hisz mindkét elköteleződésemben mást kell adnom magamból.

Amikor Andival és Mónival nyakunkba vesszük az országot, és felcuccolunk, visszük a műciciket, és beszélünk a prevencióról, megtanítjuk az önvizsgálatot, válaszolunk kérdésekre.. nos az valami elképesztő energiával tölt. A hármunk egysége, hogy nem hagyjuk ki egymást az info áramlásból, hogy ha valamelyikőnk nem tud eljönni valahová, akkor is MI vagyunk ott. Ez fantasztikus dolog. Ezt csak így lehet. Nincs főnök, mert MI vagyunk a Mellrákfórum.

A Ligánál sokkal másabb energiákra van szükség. Ott amikor kimegyünk iskolákba előadást tartani a srácoknak, vagy most, hogy két klub tevékenységében is részt vállaltam.. nos én ezekben a dolgokban tudok adni.
Nekem az önkénteskedés nem munka, nem teher. Benne vannak a komoly és vidám dolgok egyaránt. Benne van, hogy elmutogassam az önvizsgálatot, és tabuk nélkül válaszoljak a legintimebb kérdésekre is, de benne van a vidám selfie- zés a társaimmal, benne van, hogy mikor a SZIGETEN voltunk, tomboltunk a pink parókáinkban, és az is benne van, hogy közös képeket csinálunk a 10-20 éves túlélőkkel. Benne van, hogy sokak ellenérzéssel vannak irántunk, hogy sokak még mindig úgy vélekednek, hogy ez magánügy. De ott van a másik oldal, mikor a lányaink jönnek velünk, és látják azt,  amit és ahogy teszünk.
.
Ma megint éltem egy olyan lehetőséggel, amit nem dobtam el, és számomra ismét egyértelmű bizonyítékot nyert, hogy nincsenek véletlenek.
Ha hagyom magam, nem erőszakkal akarok elérni dolgokat, és engedem az áramlást, akkor tényleg minden úgy és akkor történik amikor kell. Sem előbb, sem utóbb.
Amikor ezt el tudjuk fogadni.. hát.. akkor az egy igazán megnyugtató és biztonságot adó érzés.

Szóval, csak a szokásos..ÉLNI ÉS NEM FÉLNI ... mára..
Élni ...ezerrel...és nem félni úszni az árra... :D

A vérpiros bicikli

Csodaszép naplemente pompázott , mikor befordult a Hungária útra. Az autó halk morajlása nem is   hallatszott, mert kedvenc zenéjét hallgatta. Rég nem járt már Wekerlén. Túl rég. Húsz éves koráig élt itt, most negyven éves. Az élet elsodorta őt, de mindig , ha bemutatkozik valakinek így kezdi :
- Gréti vagyok, Wekerlén születtem. 
Ezt soha, senki nem veheti el tőle, mert az a nő, aki mostanra lett, enélkül a Varázs-város nélkül sehol nem lenne. 
Ahogy elhaladt az iskola mellett, mint egy áram ütés hasított belé egy emlék. Annak a délutánnak az emléke, amikor megtanulta, hogy igenis ki kell állnia magáért. Akkor tanulta meg, hogy képes az egész világgal szembe menni, mert soha, senki nem fog úgy kiállni érte, mint ő, saját magáért. 
Leparkolt a Körző utcai sarok ház előtt. Az iskola ugyan úgy állt, mint harminc éve.
A sarkon, előtte a gyülekező placc.Változásnak semmi jele, csak az a pár kiépített parkoló jelezte a kis lépéseket a változás útján. Szemben a Cicás tér, ami már nem cicás. Hányszor mászták meg a mászóka-fogó alatt a kék cicát. Talán a fák lettek csak öregebbek. 
Igen, határozottan érezte azt a régi fuvallatot, és minden , de minden elemi erővel dübörgött át agyán, visszarepítve őt 1984-be.    


Kétségbe esett sírása sem  győzte meg anyját.  
Csak most, hogy Csobi szülei átjöttek, most hitte el neki. Valóban nem az ő hibája, hogy a vadonatúj bicajának pedálja elgörbült. Két órája ismételgeti, de anyja úgy állt felette, mint egy ítélő bíró. 
- Miért van az, hogy Te semmire nem tudsz vigyázni ? - kérdi anya.
Gréti meg csak állt ott és visszagondolt az őrült délutánra. Arra, hogy mi minden történt egész addig, míg zokogva tolta haza bicaját a Tas utcai házikó kertjébe. 

Május dereka volt , a gyerekek a suliban már érezték, hogy lassan vége a tanévnek. Gréti, kedd lévén, rohant a kórus próbára. Olga néni iszonyú mérges volt, ha valaki elkésett, és a II. számú Ének- Zenei általános Iskola büszkesége a Kórus volt. Készülni kellett az évzáróra. 
Csakhogy Gréti már megint elkésett. Persze, hisz mint mindig, megint nem találta meg a kottáit. Ezen senki nem csodálkozott már, hisz vele állandóan ilyen dolgok történnek. Ő az az osztályban, aki kicsit pufók, és próbál mindig mindenkinek megfelelni. Ő az a lány, aki jól tanul, aki még hetedikes korában is gitározik, holott a többiek már rég abbahagyták. Ő az, aki mindig mindenkinek segít a leckében. Ő az akinek még az anyukája csomagolja az uzsonnáját, holott már mindenki a büfében veszi az ételt magának. 
Gréti volt az osztály ügyeletes lúzere. Érezte ő is, de nem tudott mit tenni. Így alakult, és a többi gyerek is beskatulyázta őt, így ebből a szerepből szabadulni nem tudott. 
Aznap azonban valami történt. Gréti a mosdóban ragadt. Szó szerint. Szilvi és Zsuzska odatoltak egy széket a kilincs alá, így a lány kénytelen volt átmászni az ajtó alatt. Ennél megalázóbb élménye életében nem volt még. Érezte, hogy belül tombol benne valami mélységes erő, és érezte,hogy már nem képes vissza fogni a Gréti - vulkánt. Szerencsére mire az osztálytermébe ért, a lányok már nem voltak ott. A falon a kottafejek is mosolyogtak rajta, mintha cinkosai lettek volna a többieknek. A lány benyúlt a padjába, és a kottái helyett egy penészes paradicsomot tapintott. Sírni kezdett. Öklével verte a padot, és nem értette, hogy miért történik ez vele. 
Belépett a kórus próbára. Olga néni legyintett, és helyére küldte. Abban a legyintésben minden benne volt, közben pedig a többiek az orruk alatt vihogtak. Ez már sok volt a lánynak. Elhatározta, hogy ez a nap az utolsó, hogy vele ez megtörténhet. Többé soha. Tudta,hogy ki az, aki erről az egészről tehet. Csobi, az a fiú, akivel kisbaba korukban sokat voltak együtt, hisz anyukáik barátnők voltak. 
Csobi és Gréti egy hét különbséggel születtek. Rengeteg fénykép készült ezekről az időkről, amikor a két kis gombszemű, pufók kisbaba egy kockás pléden napozott kint a téren. 
Gréti sokat nézegette ezeket a képeket, mert anyukája egy számára ismeretlen, gyönyörű szép, fekete hajú nőként mosolygott ... Olyan nőként, akit a lány azóta is keres, de nem talál. Az a nő, aki őt neveli, nem ugyan az, aki a képeken szelíden fogja őt. Ez a nő, akit anyának hív, szomorú, megkopott, boldogtalan ember. 
Gréti addig a májusi napig nem tudta, hogy miért ilyen más az ő anyja.

Kicsengettek, Gréti nyakába kapta a lábait, de még hallotta, ahogy a többiek megbeszélték a délutáni bicajos találkozót. 
A lány hazarohant, gyorsan leült leckét írni. Az utcán lévő hárs fák tömény illata belengte a szobát. A vére forrt, gyomra ici - pici gyurmagolyóvá vált hasában. Tudta, hogy olyat fog tenni, amit még soha nem tett. 
Oda megy, az új bringája majd elrepíti, mikor megmondja Csobinak, hogy elég volt !

Gyorsan összecsapta a leckét, elpakolt és már szaladt hátra a sufnihoz. A piros kemping bicaj húsvét óta várta, hogy kiszabadulhasson a sufni dohos sötétjéből, de Gréti eddig nem merte használni. 
Úgy látszott, ez a nap tényleg más. 
Felpattant, és kitekert a kertkapun. A többiek a Zoltán utcai pékségnél találkoztak, körülbelül öt percre Grétiék lakásától. A lány tekert, és közben a torkában zakatolt a szíve. A Tas utca végén balra fordult, és bekanyarodott a gimnázium melletti Piac utcába. Innen már csak pár perc, és ott a sarkon a pékség. Gréti leállt. 
Megrémült. Mi lesz, hogy ha kinevetik? Mi lesz, hogy ha innentől már senki nem fog hozzászólni ? Aztán mély levegőt vett, mert rájött, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Az ő lelkiismerete tiszta. Meg kell végre tudnia, hogy Csobi miért gyűlöli őt ennyire. Így, hát felszállt a csodaszépen csillogó vérpiros biciklijére, és befordult a Piac utca sarkán balra. 
Ott voltak, négyen a pékség előtt. Csobi, Szilvi , Zsuzska és Benő. A négy  jó barát, akiktől az egész osztály tartott. Zsuzska látta meg Grétit, és szólt a neki háttal álló Csobinak. Mikor Csobi megfordult elsőre hatalmas nevetésben tört ki, mert Gréti kinőtt melegítője épp hogy a bokája fölé ért, és ezt a fiú rettentő viccesnek találta. Aztán mikor a lány odaért hozzájuk elállt a szava. 
Meglátta a vadiúj bicajt, és a feje vérvörös céklává vált. Gréti érezte, hogy valami baj fog történni, de álmaiban sem gondolta volna azt ami ezután következett. 
A fiú egy mozdulattal ellökte a kislányt , aki beledőlt az utca szélén lévő árokba. 
A többiek meghökkenve néztek, sosem verekedtek azelőtt. Nem tudták, hogy mi bőszítette fel ennyire a fiút. 
Csobi magas volt, sportosnak nem mondható, vékony testalkatú. Csillogó szemei voltak, a lányok szerették ha rájuk nézett. 
Gréti elsírta magát, tehetetlenül nézett ki a rádőlt bicikli alól. Akkor vette észre, hogy a pedál elgörbült. 
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Felpattant, és teljes erejéből nekirontott a fiúnak. A két lány és Benő értetlenül álltak, mert sosem látott indulatok szabadultak el. 
A két gyerek püfölte, rúgta , csépelte egymást. Szavak és  üvöltések alakultak át egy masszává, amit tovaharsogtak a wekerlei kutyák. 
Végre a lányok észhez tértek, és megpróbálták szétválasztani társaikat. Benő volt az aki leültette őket a pékség oldalába a járdára. 
Gréti sírt, Csobi is. Ezt már senki nem értette. Csobi, aki az örök vagány, miért sír, ha egy lánnyal, egy ilyen lánnyal verekszik.. 
Aztán megtörtént az amit senki nem hitt. Csobi így szólt. 
- Gyűlöllek te dagadt disznó. Gyűlöllek, mert apukám titokban pénzt ad anyukádnak, Gyűlöllek, mert azt a biciklit amin idejöttél nekem ígérték. Gyűlöllek,mert jól tanulsz, és gyűlöllek, mert anyukám mindig sír, mikor a te anyukád képét nézi. 
A gyerekek csak álltak ott, és nem értették Csobi szavait. Csobi lelke viszont megkönnyebbült. Kimondta a tiltott szavakat. Kimondta azokat az érzéseket, amiket nap mint nap hordozott magával. Azokat, amiért szavát vették szülei, hogy soha nem mondhatja el Grétinek. A kislány felállt, kihúzta magát, felemelte bicaját, és elindult, miközben fejében gyorsvonatként dübörögtek az előbb hallott szavak.. 
Hazaindult.  Ahogy ment, hangosan zokogott. Fájtak a sebei, de a lelke még jobban, mert nem értett semmit. 
Anyja már várta otthon, és mikor meglátta lányát, a törött kerékpárral, szakadt, mocskos ruhában, több sebből vérzően nem tudta, hogy mit tegyen. 
Aztán Gréti csak zokogott, vigasztalhatatlanul, mesélt anyjának, aki csak hallgatta.
Egyszer csak csengettek. Csobi és szülei álltak a négy lakásos ház kapuja előtt. 
A két nő évek óta nem látta egymást. A csend, ami közéjük szállt  ott,a hársfák alatt, akár végzetes is lehetett volna. De Csobi anyja zokogva borult Gréti anyjának nyakába, és úgy ölelték egymást, mintha ez az ölelés tartaná vissza a világot a végső széthullástól. A férfi és a gyerekek csak álltak ott, némán. Végül csitultak az érzelmek, és Gréti anyja kislányát átölelve behívta a vendégeket a házba. 
Mindenki leült, és a szülők mesélni kezdtek. A két nő barátságáról, Gréti anyjának és apjának rövid viszonyáról, arról, hogy Gréti apja szerelmes lett Csobi anyjába, mikor már a gyerekek bölcsibe jártak. Arról, hogy hárman megállapodtak abban,hogy a gyerekek ebből semmit nem tudhatnak meg. 
Sajnos azonban Csobi húsvétkor megtalálta a vérpiros biciklit, amit Gréti kapott, és ekkor szülei szavát fogták, hogy a lánynak semmit nem mondhat el. A fiú azért bántotta a lányt állandóan, mert háborgott a lelke. Hosszú délután volt, Sokat beszélgettek. Még többet sírtak.Végre a felnőttek belátták,hogy hazugságban nem lehet élni és a két gyerek lelke már nem bír el több bántást. 
Gréti végre meglátta azt a nőt, aki a régi fényképekről mosolygott rá. Mérhetetlenül boldog volt, mert tudta, hogy miatta szálltak el a felhők édesanyja szeméről. 

Későre járt. Emlékei úgy elrepítették, hogy nem is észlelete, hogy egy padon ül a téren. A téren, ami soha ilyen szép nem volt. Gréti, mielőtt visszaindult autójához elővette telefonját, és készített egy félig önarcképet, hogy erre a délutánra mindig emlékezzen. 
A lány az árnyat adó fák alatt, a kis utcákon mindig magára talált. Tudja, hogy egyszer itt fog megöregedni. Felállt a padról, kilépett a kiskapun, búcsúzóul vett egy fagyit a cukrászdában, és visszabaktatott autójához. 

Békésen mosolyogva. 
  

Mára.. .... önnmagunk elfogadása.....

Mára.....

Kiabálni, üvölteni szeretnék.....
Van két NŐ, akik a szívemben lakoznak..Egyikük "cicis lány", másikuk nem.. Mégis mindketten a nap minden órájának minden percében küzdenek saját magukkal, mert képtelenek elhinni, hogy úgy szépek ahogy vannak..
Bár, csak egyikük volt rákos, mégis nagyon érdekes nekem látni, és hallani őket, hisz mindketten a mellükkel nincsenek a legjobban kibékülve.
És itt vagyok én, a féloldalas... és békében érzem magam. így.. és el bírom hinni, hogy így vagyok teljesen egész.
Szeretném hinni, hogy egyszer jóban lesznek magukkal, szorítok értük.

Tudom, hogy milyen érzés, mikor a nőiesség a porba hull.. sajnos tudom..
Átéltem.. nagyon kemény szavak és tettek jöttek szembe az utamon.. de hála az égieknek.. én máshogy vagyok kalibrálva.. és pont ellenkezőleg hatottak a "kedves" szavak..
Amikor könyörögtek , hogy ne műttessem meg magam, mert ugyan hogy fogok kinézni..
Amikor közölték velem, hogy örüljek, hogy a gyerekeim apja vissza akar jönni , mert ugyan ki fog rám nézni...

Amikor ez a koponyás-parókás csodakép készült, harsogó nevetés közepette épp az utolsó kemóra vártam.. Én nem nevettem.. elvonultam sírni.. Parókát sosem hordtam, mert az nem én vagyok. Így akár még vicces is lehetne ez a kép.. De nem az.. .

Ez a kép........ porig alázott akkor.... .... most már csak az emlék miatt fáj.. de szembe bírok nézni vele.

Az elmúlt két év alatt olyan női sorsokat hallottam, hogy egy sorozatot tudnék írni, ha rászánnám magam.
A férjekről, akik a szülés után szapulták asszonyukat, hogy fogyjanak le..
A férjekről, akik a beteg feleségeiket magukra hagyták - oh, de sok ilyen van !! Ezt el sem hittem volna.. de tényleg..
A férjekről, akik kedves, vicces odamondogatásokkal feleségeik lelkében egyesével oltották ki az önbecsülés lángjait..
Mit várhat egy férfi egy olyan nőtől, akivel szeretkezés közben közli, hogy vastag a combja, miután három gyereket szült neki???
Mit várhat egy férfi egy olyan nőtől, akinek minden nap odavágja, hogy ha végre elmenne dolgozni, akkor biztos lefogyna..
Mit várhat egy férfi egy olyan nőtől, akivel a mell műtétje után egy héttel, a reggeli készítés közben, miközben a nő teste ici-pici szilánkokká van zúzva, nem beszélve a lelkéről..  szóval akkor érzi a férfiember a legmegfelelőbbnek az alkalmat, hogy közölje imádott feleségével, hogy milyen jó, hogy a TB finanszírozza a mell rekonstrukciós műtétet, így legalább lehet olyan melle mint egy híres énekes nőnek....
Mit várhat egy férfi egy olyan nőtől, akit házi cselédként tart számon, akivel szemben még az a tisztelet sincs meg, hogy miután az asszony órákig robotol a konyhában, az embere bepakoljon a mosogatógépbe..
Mit is várnak ezek a férfiak tőlünk, nőktől ????
Hogy legyünk háziasak, jó feleség, jó anya, igen, dolgozzunk is, nehogy már el kelljen tartani minket, de azért kapjuk már össze magunkat, és lehetőleg este járjuk el az ezeregy éjszaka összes csábtáncát.. és bassza meg.. nehogy már ne tudjunk elmenni a gyerek szülőiére.. hisz ŐK a teremtés koronái dolgoznak.. Mi meg csak vagyunk.. bele a nagy világba.. és fogalmunk sincs az élet dolgairól...

Én büszke vagyok arra, aki vagyok. Nincs okom bármiben magam szapulni vagy kétséggel lenni magam iránt. Miért tenném ??? Hisz teljes értékű ember vagyok, csak úgy, mint mindenki más. Ha tehetném, odamennék az én drága barátnőimhez, és naponta megráznám őket, hogy higgyék már el magukról, hogy rohadtul szeretni kell azt aki a tükörből visszanéz.. mert ha nem tudják szeretni magukat az emberek, ugyan hogy várhatják el, hogy más is szeresse őket?????? És itt nem az önimádatról van szó, nem is arról, hogy ha valakinek mások mondják, hogy szép vagy, jó vagy.. Az semmit nem ér egész addig, amíg ő maga nem képes elhinni ugyan ezeket....

Szeretném, ha tudnák ők magukról, hogy mennyire értékes emberek.. és végre kiállnának a fényre, és élveznék a napsütést :D   
.

  

Mára......a változásról....

Mára.. .....

Ma megint rájöttem, hogy milyen sok ember van, aki fals, valósnak hitt ál-világban éli a mindennapjait.
Miért van az, hogy annyira szeretnénk ha a világ szépnek, jónak, tökéletesnek látna bennünket ?
Én tényleg iszonyat szerencsés vagyok. Ez a betegség megtanította, hogy rohadtul mindegy, hogy milyen a külsőm.. egyetlen egy dolog fontos, hogy ÉN jól legyek magammal..
Egyetlen egy dolog fontos.. Hogy amikor belenézek a tükörbe, szembe tudjak nézni magammal, mosolyogni tudjak a tükörképemre, mert csak az számít, hogy aki visszanéz rám, az ÉN vagyok, a saját tükrömben.
Nem más miatt érzem magam jól, nem másért vagyok jól. Magamért. Csakis.
Nem tudnék senkit sem tisztelni, szeretni, legfőképp isteníteni azért, mert teszem azt ő is beteg volt, akár mint én , vagy mint millió másik nő a világon.
Mégis.. nap mint nap látom, hogy sok, elveszett nő a sorstársaim közül, hogy tud lelkesedni egy - egy olyan külcsín mögé rejtett üres lufiért, aminél nekik ezerszer szebb lufijaik vannak .

Úgy gondolom, hogy az, hogy velem ez a betegség megtörtént, az az én utam. Nem szoktam mérlegre tenni, hogy ha valakivel beszélgetek, hogy melyikőnknek volt nehezebb átesni a rákon. Sőt, iszonyatosan mérges vagyok azokra a sorstársaimra, akik mellüket veregetve osztják az észt, mikor mondjuk valaki egy hátfájással küzd.. Én úgy gondolom, hogy mindenkinek a saját élete, a saját terhei a legnehezebbek. Honnan tudhatnám, hogy az ő hátfájása neki, az ő életében mekkora nehézséget jelent?
Ez persze nem jelenti azt, hogy az én betegségemet lekicsinyítem.. dehogy.. Tisztában vagyok azzal, hogy mi is történt velem, de határozottan tudom, hogy ettől nem lettem különleges díszpéldány. Komolyan elgondolkodtat, hogy vannak olyan nők, akik úgy érzik, hogy attól, hogy túlélők, attól valami Szent Pink Buborék Hercegnők lettek..
Az már más kérdés, hogy igenis kiállok azért, hogy merjünk beszélni a rákról.
Kiállok azért, hogy nőként, emelt fővel jöttem ki ebből a betegségből, és szeretném minél több sorstársamnak felhívni a figyelmét, hogy rengetegen vagyunk!! Ez nem lehet stigma, nem szabad titkolni.
Szeretnék megrázni sok szép női fejet, akik behódolnak egy "félistennek", hogy TI VAGYTOK A HŐSÖK.. nem az a hősiesség, hogy nagy szavakat puffogtatunk, hanem az, hogy egy ilyen betegséget túléltünk, közben gyereket nevelünk és dolgoztunk.....

A facebook - like vadászat napi harcai. A mérhető..... hány emberhez jut el, hányan osztják meg, hányan like-olják.. és a mérhetetlen.. hányan mennek, ha tenni kell, hányan áldozzák az idejüket, az energiájukat.. hányan ismernek meg az utcán, ha kilépsz a Facebook kék hátteréből..??????
Hihetetlen, hogy mennyi ember él azzal a torz énképpel amit ez a kis kék keretes fehér betű jelent.
....akiknek attól függ, hogy szép-e a nap vagy sem, hogy aznap épp hányan like-olják az újonnan készült fotóikat.
...akiknek attól függ az önértékelésük, hogy egy" facebook félistenként" kezelt személy kedvesen kommentálja-e a  képüket
...és akiknek nem elég, hogy MEGKÜZDÖTTEK az  életükért, mégis a "félistenükben" látják a megmentőt... miért is ???

És milyen érdekes látni, hogy mikor baj van, várunk egy CT lelet eredményére, vagy épp lelkileg a mélynél is mélyebben vagyunk, akkor van egy- két elvetemült, aki képes autóba vágódni, odamenni, lelket ápolni.. csak mert ez tényleg FONTOS, aztán a kerék fordul, és az elvetemült nőstény élete hullik apró- pici darabokra, és persze ezt nem kapja vissza azoktól akikért ő mindent megtett... 
Nos, talán azért, mert az elvetemült nem hívta közös fotózásra az ő új "Barátait"..  

Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy változom.
Azért is, hogy minden változik körülöttem. Hálás vagyok azért, hogy kinyílt a szemem, és már sokszor látom, hogy ki és milyen ember valójában. Hálás vagyok azért is, hogy ha bedőlök még a hamis csillogásnak, akkor már nem hal bele a lelkem a csalódásba, amit emberek okoznak.
Érzem , hogy a helyemen vagyok sok szempontból.
Vannak dolgok, amik még erősen "kezelnek", de már tudom, hogy kell elengedni.. és ez jó érzés...
Persze, vannak napok, amikor nem így ébredek reggel..
Vannak napok, amikor üvölteni tudnék, hogy kérem vissza a régi életem...
Aztán jön egy olyan nap, mint a mai.. és rájövök, Istenem, dehogy... Itt vagyok, jól vagyok..Mi kell ennél több..