A vérpiros bicikli

Csodaszép naplemente pompázott , mikor befordult a Hungária útra. Az autó halk morajlása nem is   hallatszott, mert kedvenc zenéjét hallgatta. Rég nem járt már Wekerlén. Túl rég. Húsz éves koráig élt itt, most negyven éves. Az élet elsodorta őt, de mindig , ha bemutatkozik valakinek így kezdi :
- Gréti vagyok, Wekerlén születtem. 
Ezt soha, senki nem veheti el tőle, mert az a nő, aki mostanra lett, enélkül a Varázs-város nélkül sehol nem lenne. 
Ahogy elhaladt az iskola mellett, mint egy áram ütés hasított belé egy emlék. Annak a délutánnak az emléke, amikor megtanulta, hogy igenis ki kell állnia magáért. Akkor tanulta meg, hogy képes az egész világgal szembe menni, mert soha, senki nem fog úgy kiállni érte, mint ő, saját magáért. 
Leparkolt a Körző utcai sarok ház előtt. Az iskola ugyan úgy állt, mint harminc éve.
A sarkon, előtte a gyülekező placc.Változásnak semmi jele, csak az a pár kiépített parkoló jelezte a kis lépéseket a változás útján. Szemben a Cicás tér, ami már nem cicás. Hányszor mászták meg a mászóka-fogó alatt a kék cicát. Talán a fák lettek csak öregebbek. 
Igen, határozottan érezte azt a régi fuvallatot, és minden , de minden elemi erővel dübörgött át agyán, visszarepítve őt 1984-be.    


Kétségbe esett sírása sem  győzte meg anyját.  
Csak most, hogy Csobi szülei átjöttek, most hitte el neki. Valóban nem az ő hibája, hogy a vadonatúj bicajának pedálja elgörbült. Két órája ismételgeti, de anyja úgy állt felette, mint egy ítélő bíró. 
- Miért van az, hogy Te semmire nem tudsz vigyázni ? - kérdi anya.
Gréti meg csak állt ott és visszagondolt az őrült délutánra. Arra, hogy mi minden történt egész addig, míg zokogva tolta haza bicaját a Tas utcai házikó kertjébe. 

Május dereka volt , a gyerekek a suliban már érezték, hogy lassan vége a tanévnek. Gréti, kedd lévén, rohant a kórus próbára. Olga néni iszonyú mérges volt, ha valaki elkésett, és a II. számú Ének- Zenei általános Iskola büszkesége a Kórus volt. Készülni kellett az évzáróra. 
Csakhogy Gréti már megint elkésett. Persze, hisz mint mindig, megint nem találta meg a kottáit. Ezen senki nem csodálkozott már, hisz vele állandóan ilyen dolgok történnek. Ő az az osztályban, aki kicsit pufók, és próbál mindig mindenkinek megfelelni. Ő az a lány, aki jól tanul, aki még hetedikes korában is gitározik, holott a többiek már rég abbahagyták. Ő az, aki mindig mindenkinek segít a leckében. Ő az akinek még az anyukája csomagolja az uzsonnáját, holott már mindenki a büfében veszi az ételt magának. 
Gréti volt az osztály ügyeletes lúzere. Érezte ő is, de nem tudott mit tenni. Így alakult, és a többi gyerek is beskatulyázta őt, így ebből a szerepből szabadulni nem tudott. 
Aznap azonban valami történt. Gréti a mosdóban ragadt. Szó szerint. Szilvi és Zsuzska odatoltak egy széket a kilincs alá, így a lány kénytelen volt átmászni az ajtó alatt. Ennél megalázóbb élménye életében nem volt még. Érezte, hogy belül tombol benne valami mélységes erő, és érezte,hogy már nem képes vissza fogni a Gréti - vulkánt. Szerencsére mire az osztálytermébe ért, a lányok már nem voltak ott. A falon a kottafejek is mosolyogtak rajta, mintha cinkosai lettek volna a többieknek. A lány benyúlt a padjába, és a kottái helyett egy penészes paradicsomot tapintott. Sírni kezdett. Öklével verte a padot, és nem értette, hogy miért történik ez vele. 
Belépett a kórus próbára. Olga néni legyintett, és helyére küldte. Abban a legyintésben minden benne volt, közben pedig a többiek az orruk alatt vihogtak. Ez már sok volt a lánynak. Elhatározta, hogy ez a nap az utolsó, hogy vele ez megtörténhet. Többé soha. Tudta,hogy ki az, aki erről az egészről tehet. Csobi, az a fiú, akivel kisbaba korukban sokat voltak együtt, hisz anyukáik barátnők voltak. 
Csobi és Gréti egy hét különbséggel születtek. Rengeteg fénykép készült ezekről az időkről, amikor a két kis gombszemű, pufók kisbaba egy kockás pléden napozott kint a téren. 
Gréti sokat nézegette ezeket a képeket, mert anyukája egy számára ismeretlen, gyönyörű szép, fekete hajú nőként mosolygott ... Olyan nőként, akit a lány azóta is keres, de nem talál. Az a nő, aki őt neveli, nem ugyan az, aki a képeken szelíden fogja őt. Ez a nő, akit anyának hív, szomorú, megkopott, boldogtalan ember. 
Gréti addig a májusi napig nem tudta, hogy miért ilyen más az ő anyja.

Kicsengettek, Gréti nyakába kapta a lábait, de még hallotta, ahogy a többiek megbeszélték a délutáni bicajos találkozót. 
A lány hazarohant, gyorsan leült leckét írni. Az utcán lévő hárs fák tömény illata belengte a szobát. A vére forrt, gyomra ici - pici gyurmagolyóvá vált hasában. Tudta, hogy olyat fog tenni, amit még soha nem tett. 
Oda megy, az új bringája majd elrepíti, mikor megmondja Csobinak, hogy elég volt !

Gyorsan összecsapta a leckét, elpakolt és már szaladt hátra a sufnihoz. A piros kemping bicaj húsvét óta várta, hogy kiszabadulhasson a sufni dohos sötétjéből, de Gréti eddig nem merte használni. 
Úgy látszott, ez a nap tényleg más. 
Felpattant, és kitekert a kertkapun. A többiek a Zoltán utcai pékségnél találkoztak, körülbelül öt percre Grétiék lakásától. A lány tekert, és közben a torkában zakatolt a szíve. A Tas utca végén balra fordult, és bekanyarodott a gimnázium melletti Piac utcába. Innen már csak pár perc, és ott a sarkon a pékség. Gréti leállt. 
Megrémült. Mi lesz, hogy ha kinevetik? Mi lesz, hogy ha innentől már senki nem fog hozzászólni ? Aztán mély levegőt vett, mert rájött, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Az ő lelkiismerete tiszta. Meg kell végre tudnia, hogy Csobi miért gyűlöli őt ennyire. Így, hát felszállt a csodaszépen csillogó vérpiros biciklijére, és befordult a Piac utca sarkán balra. 
Ott voltak, négyen a pékség előtt. Csobi, Szilvi , Zsuzska és Benő. A négy  jó barát, akiktől az egész osztály tartott. Zsuzska látta meg Grétit, és szólt a neki háttal álló Csobinak. Mikor Csobi megfordult elsőre hatalmas nevetésben tört ki, mert Gréti kinőtt melegítője épp hogy a bokája fölé ért, és ezt a fiú rettentő viccesnek találta. Aztán mikor a lány odaért hozzájuk elállt a szava. 
Meglátta a vadiúj bicajt, és a feje vérvörös céklává vált. Gréti érezte, hogy valami baj fog történni, de álmaiban sem gondolta volna azt ami ezután következett. 
A fiú egy mozdulattal ellökte a kislányt , aki beledőlt az utca szélén lévő árokba. 
A többiek meghökkenve néztek, sosem verekedtek azelőtt. Nem tudták, hogy mi bőszítette fel ennyire a fiút. 
Csobi magas volt, sportosnak nem mondható, vékony testalkatú. Csillogó szemei voltak, a lányok szerették ha rájuk nézett. 
Gréti elsírta magát, tehetetlenül nézett ki a rádőlt bicikli alól. Akkor vette észre, hogy a pedál elgörbült. 
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Felpattant, és teljes erejéből nekirontott a fiúnak. A két lány és Benő értetlenül álltak, mert sosem látott indulatok szabadultak el. 
A két gyerek püfölte, rúgta , csépelte egymást. Szavak és  üvöltések alakultak át egy masszává, amit tovaharsogtak a wekerlei kutyák. 
Végre a lányok észhez tértek, és megpróbálták szétválasztani társaikat. Benő volt az aki leültette őket a pékség oldalába a járdára. 
Gréti sírt, Csobi is. Ezt már senki nem értette. Csobi, aki az örök vagány, miért sír, ha egy lánnyal, egy ilyen lánnyal verekszik.. 
Aztán megtörtént az amit senki nem hitt. Csobi így szólt. 
- Gyűlöllek te dagadt disznó. Gyűlöllek, mert apukám titokban pénzt ad anyukádnak, Gyűlöllek, mert azt a biciklit amin idejöttél nekem ígérték. Gyűlöllek,mert jól tanulsz, és gyűlöllek, mert anyukám mindig sír, mikor a te anyukád képét nézi. 
A gyerekek csak álltak ott, és nem értették Csobi szavait. Csobi lelke viszont megkönnyebbült. Kimondta a tiltott szavakat. Kimondta azokat az érzéseket, amiket nap mint nap hordozott magával. Azokat, amiért szavát vették szülei, hogy soha nem mondhatja el Grétinek. A kislány felállt, kihúzta magát, felemelte bicaját, és elindult, miközben fejében gyorsvonatként dübörögtek az előbb hallott szavak.. 
Hazaindult.  Ahogy ment, hangosan zokogott. Fájtak a sebei, de a lelke még jobban, mert nem értett semmit. 
Anyja már várta otthon, és mikor meglátta lányát, a törött kerékpárral, szakadt, mocskos ruhában, több sebből vérzően nem tudta, hogy mit tegyen. 
Aztán Gréti csak zokogott, vigasztalhatatlanul, mesélt anyjának, aki csak hallgatta.
Egyszer csak csengettek. Csobi és szülei álltak a négy lakásos ház kapuja előtt. 
A két nő évek óta nem látta egymást. A csend, ami közéjük szállt  ott,a hársfák alatt, akár végzetes is lehetett volna. De Csobi anyja zokogva borult Gréti anyjának nyakába, és úgy ölelték egymást, mintha ez az ölelés tartaná vissza a világot a végső széthullástól. A férfi és a gyerekek csak álltak ott, némán. Végül csitultak az érzelmek, és Gréti anyja kislányát átölelve behívta a vendégeket a házba. 
Mindenki leült, és a szülők mesélni kezdtek. A két nő barátságáról, Gréti anyjának és apjának rövid viszonyáról, arról, hogy Gréti apja szerelmes lett Csobi anyjába, mikor már a gyerekek bölcsibe jártak. Arról, hogy hárman megállapodtak abban,hogy a gyerekek ebből semmit nem tudhatnak meg. 
Sajnos azonban Csobi húsvétkor megtalálta a vérpiros biciklit, amit Gréti kapott, és ekkor szülei szavát fogták, hogy a lánynak semmit nem mondhat el. A fiú azért bántotta a lányt állandóan, mert háborgott a lelke. Hosszú délután volt, Sokat beszélgettek. Még többet sírtak.Végre a felnőttek belátták,hogy hazugságban nem lehet élni és a két gyerek lelke már nem bír el több bántást. 
Gréti végre meglátta azt a nőt, aki a régi fényképekről mosolygott rá. Mérhetetlenül boldog volt, mert tudta, hogy miatta szálltak el a felhők édesanyja szeméről. 

Későre járt. Emlékei úgy elrepítették, hogy nem is észlelete, hogy egy padon ül a téren. A téren, ami soha ilyen szép nem volt. Gréti, mielőtt visszaindult autójához elővette telefonját, és készített egy félig önarcképet, hogy erre a délutánra mindig emlékezzen. 
A lány az árnyat adó fák alatt, a kis utcákon mindig magára talált. Tudja, hogy egyszer itt fog megöregedni. Felállt a padról, kilépett a kiskapun, búcsúzóul vett egy fagyit a cukrászdában, és visszabaktatott autójához. 

Békésen mosolyogva.