Mára.. ... az önkénteskedésről..

Már rég motoszkál bennem a kérdés..
Mit is jelent az önkénteskedés......nekem...... egy éve.. és most...???
Egy éve még nem tudtam.

Ma három szóban össze tudom foglalni:
- megelőzés - mindig, mindenhol hirdetni, hogy az önvizsgálat életet menthet
- támogatás - a sorstársakkal való kommunikáció
és ami az én utamban a legfontosabb
- elfogadás - elfogadtatni a sorstársaimmal, hogy NŐK maradtunk, azaz önmagunk elfogadása.

Amikor még javában kaptam a kezeléseket, már akkor bizonyos voltam abban, hogy nekem ezzel a betegséggel dolgom van. Nem rakhatom csak úgy le,   mintha mi sem történt volna.
És igen..
Akkor, 2013-ban még nem tudtam, hogy ez az egész, amit önkénteskedésnek hívok, mit is jelent.
Akkor csak lépegettem előre, elvégeztem az önkéntesképzést a Rákligánál. Fogalmam sem volt, hogy igazán mit is csinálhatnék. Magamban arra vártam, hogy valaki mondja meg, hogy mit kell, és én megcsinálom.Egy dologban voltam biztos, beteglátogatónak nem vagyok alkalmas, mert abba a lelkem belehalna még...
De persze tudjuk, hogy az élet nem így működik :D
Kerestem a utam.. és mivel a rák után tényleg minden átértékelődik, így hagytam magam.. csak úszni az árral. Ha jött egy program, bármilyen, mentem, ha úgy éreztem, hogy érdekel. Meditáció, ajándékkészítés, vagy csak egy előadás, fiatalok klubja...stb...
A lényeg talán az volt nálam, hogy mindent meg akartam ismerni, hogy lássam, merre induljak.

Aztán jöttek a LÁNYOK.. akikkel úgy szakadtunk egymás nyakába, hogy nagyon levegőt sem bírtunk venni.
Fantasztikus dolgokat álmodtunk meg. Az utolsó kemo-s látogatásaink minden egyes alkalmával újból és újból csendben sírva aludtam el. Nekem ez egy szívem csücske volt. Mivel velem soha senki nem jött, mikor kezeléseket kaptam, így tudom, hogy milyen érzés egyedül ülni ott.... Jó pár nőnél voltunk, és amit a szemükben láttam, és éreztem általuk azoknál az utolsó kemoknál..  nos azokat a pillanatokat benne őrzöm a lelkemben.
Persze, benne volt a pakliban.. és meg is történt a szakadás.. Magam miatt csak azért, mert a betegség után nagyon - nagyon keményen köteleztem el magam abban, hogy ami nekem nem jó, azt nem viselem, abból köszönöm, de kilépek. Tudom, hogy jól tettem.
ÉDESKE kiszállt ........

Itt jött el a második mérföldkő ebben a történetben számomra.
Mert ahogy ki bírtam mondani, hogy én így, ebben a közegben nem tudok működni, már másnap megkerestek a Ligától, hogy számítanak rám.  Mert az tényleg úgy van, ha egy ajtó becsukódik, rögtön nyílik egy másik, csak észre kell venni.
Valahogy az események hip-hop követték egymást.
Elkezdődött az életemben egy újabb szakasz, és a Mellrákfórumban és a Rákligánál is tevékenykedem.
Számomra tökéletes ez így, hisz mindkét elköteleződésemben mást kell adnom magamból.

Amikor Andival és Mónival nyakunkba vesszük az országot, és felcuccolunk, visszük a műciciket, és beszélünk a prevencióról, megtanítjuk az önvizsgálatot, válaszolunk kérdésekre.. nos az valami elképesztő energiával tölt. A hármunk egysége, hogy nem hagyjuk ki egymást az info áramlásból, hogy ha valamelyikőnk nem tud eljönni valahová, akkor is MI vagyunk ott. Ez fantasztikus dolog. Ezt csak így lehet. Nincs főnök, mert MI vagyunk a Mellrákfórum.

A Ligánál sokkal másabb energiákra van szükség. Ott amikor kimegyünk iskolákba előadást tartani a srácoknak, vagy most, hogy két klub tevékenységében is részt vállaltam.. nos én ezekben a dolgokban tudok adni.
Nekem az önkénteskedés nem munka, nem teher. Benne vannak a komoly és vidám dolgok egyaránt. Benne van, hogy elmutogassam az önvizsgálatot, és tabuk nélkül válaszoljak a legintimebb kérdésekre is, de benne van a vidám selfie- zés a társaimmal, benne van, hogy mikor a SZIGETEN voltunk, tomboltunk a pink parókáinkban, és az is benne van, hogy közös képeket csinálunk a 10-20 éves túlélőkkel. Benne van, hogy sokak ellenérzéssel vannak irántunk, hogy sokak még mindig úgy vélekednek, hogy ez magánügy. De ott van a másik oldal, mikor a lányaink jönnek velünk, és látják azt,  amit és ahogy teszünk.
.
Ma megint éltem egy olyan lehetőséggel, amit nem dobtam el, és számomra ismét egyértelmű bizonyítékot nyert, hogy nincsenek véletlenek.
Ha hagyom magam, nem erőszakkal akarok elérni dolgokat, és engedem az áramlást, akkor tényleg minden úgy és akkor történik amikor kell. Sem előbb, sem utóbb.
Amikor ezt el tudjuk fogadni.. hát.. akkor az egy igazán megnyugtató és biztonságot adó érzés.

Szóval, csak a szokásos..ÉLNI ÉS NEM FÉLNI ... mára..
Élni ...ezerrel...és nem félni úszni az árra... :D