Valentinka :)

Társadalmi felelősség vállalásom kapcsán ma sem maradhattam ki a sorból, abból, amibe beállni sosem kívánkozik.
Reggel Gyévivel megváltottuk a világot, ő Hollandiában, én itt a magaslesen :) Hála a szuperszonikus kölcsön laptopomnak, a világmegváltó gondolatrohamaink a billentyűink leütésével máris a világ másik felén íródtak a történelembe, hisz tudjuk, ami egyszer felkerül a nagy felhőbe, az már ott is marad......
Sokat gondolkodom, sok mindenen, folyamatosan. Évi azt mondta, hogy :

"Annyira nagyon szeretlek azért, hogy mersz ember lenni!"

Merek -e ?? 
Hát basszus, embernek lenni azért valljuk be, rohadtul nem egyszerű tevékenység. Mert míg kölök voltam addig iszonyat okosakat tudtam mondani a szüleimről, ítéltem és megítéltem őket és persze minden felnőttet. 
Hogy majd én,  majd én aztán megmutatom,hogy  kell ezt az élet dolgot csinálni, nem beleszunnyadni a mindennapos hullahopp karikás mittuduménmibe.....

Persze, akkorát mutattam, hogy még a saját szám is tátva maradt. Nem fogok szerelemről, meg annak hiányáról írni. Sem a kapcsolatokról, vagy azok hiányáról. 

Azért eme poszt, mert a fenti kép nagyon megtetszett, és olvasgattam ma . És volt egy mondat valahol, valakinél, hogy kevés megosztóbb ünnep van, mint ez a Valentin izé...

Ünnep??????? Jesszum pepi..... Amikor friss szerelemes voltam, tini, akkor még bohó és várakozó énem jegyezte a naptárba a havi ciklusom mellé ezt a februári napot is... Jó pár éve már rohadtul nem fontos, a ciklusnaptáram sem kell már, hála a hormonkezelésnek- már csak két év :) :) 

Azt gondolom, sőt biztos vagyok benne,hogy ez a nap egy kreált biznisz nap. Csakis arról szól, hogy a karácsonyi őrület után, még húsvét előtt mit lehet eladni a szép piros szíves design-nel. Persze, imádom én is, mint minden nőci ezeket a baromságokat. Kis szív,  pici , cuki izék, meg virág. De az alkalom mindig adott, ha szeretsz valakit. Ezt azért elfelejtjük. Én is, te is és mi mind. 
Én is , te is és mind belesüppedünk a hullahopp karikás mittudoménmibe.... Aztán rohadtul elcsodálkozunk, amikor pofára esünk, mert elhagynak, vagy mi hagyunk el másokat. 
És akkor eszünkbe jut amit a szüleinkről gondoltunk, és ülünk az Arany Oroszlán teaházban, hárman, lányok, és nézünk ki a fejünkből. Mi a jó fenét és hol és egyáltalán miért??????

Szeretem látni, hogy ha szeretnek egymást emberek. Érezni még inkább. Gyűlölöm azokat a látszat kapcsolatokat, ahol mindkét fél eljátssza, hogy szép és kerek a történet, aztán egyikük vagy másikuk a bűvős-csábos felbukkanó újnak már azt mondja : ááááá....nem jó a kapcsolatunk. Nekem is van nap mint nap ilyen tapasztalásom. Persze a helyén kell kezelni ezt is, mint minden mást. De legutóbb megkérdeztem azt, aki ezzel a katasztrofális dumával próbálkozott, hogy vajon ha kedves oldala bordáját megkérdezném, hát vajon ő ugyan ezt mondaná???

Szóval, ma én is megünnepeltem a Valentin napot. Lilivel lefutottunk 2.8 km-et - na jó, ha őszinte akarok lenni a futásomat inkább nevezném poroszkálásnak ... de jó volt nagyon. Aztán mi ketten, ahogy szoktunk lenni kettecskén elmentünk a sarki cukiba és benyomtunk fejenkét 3-3 gombóc fagyit és vettünk magunknak szív alakú nyalókát. Hát mi ez, hogy ha nem a legszebb Valentin nap :) :) 

No para, szívecskés izéket bárhol bármikor szerezhetsz, ha ez a nap kell ahhoz, hogy a kedvesedtől kapj, hát szerintem az elég gáz. De tudjátok, az én véleményem csak az enyém :) :)


 

Utam a filmvászonig

2014. nyarán egy meleg délután épp a Blahán álltam, mikor megszólalt a telefonom. Tök ismeretlen szám, és nagyon nem akartam felvenni, mert épp indultam életem első VOLT fesztiváljára. Aztán a telefon elhallgatott - hála égnek :) , de nem hagyott nyugodni, hogy ki hívott, így visszahívtam. Egy cuki női hang keresett engem, mondván, hogy jelentkeztem a hirdetésükre, miszerint mesélnék kamerák előtt a betegségemről.
És ott a Blahán, az árkádok alatt fordult az életem egyet.
Barbi megkérdezte, hogy miért szeretnék beszélni, én meg fogalmam sincs miket mondtam. De ősszel velem kezdték a forgatásokat.
Szerintem nincsenek véletlenek. Barátok lettünk.
Ahogy megjelentek a lakás ajtajában egyből éreztem őket. Aztán Barbi leült, Csabi komótosan, komolyan bólogatva elhelyezte az  összes kamerát meg miegymást, és kérték, hogy meséljek.
És elkezdtem mesélni....
Sosem hittem, hogy ennyi mondani valóm van. A betegségem előtt max. a gyerekeim apja hallgatta a sok baromságot, amit a munkahelyi dolgaimról toltam rá. Egyébként nem voltam túl beszédes, főként társaságban nem. Úgy éreztem, hogy rohadtul nem vagyok érdekes ember, ráadásul hadarok és a mondani valóm meg csak engem érdekel.
Aztán itt ült velem szemben két ember, aki kíváncsi rám, nem ítélkezik, nem kérdez kellemetlenkedően, nem próbálja megfejteni, hogy mire is gondolhatok, mit is érezhetek. Egyszerűen figyelnek rám. És mikor Barbi egy -egy szót szólt, az sem megakasztó, olyan na jó lépjünk már tovább kérdés, hanem őszinte, boncolgató, hagyma héját leszedegető .
És mikor Csabi kérdezett egyet -kettőt, Barbi kicsit roszalóan csak annyit mondott : Jaj, Csabi, ezeket a kérdéseket csak a későbbi interjúkon akartuk megkérdezni... Mert persze szexel kapcsolatos kérdések voltak ....
Forgattunk egy bő órát, aztán elmentek. A kapcsolatunk hamar barátsággá csapott át. Aztán 2015 nyarán kaptam Barbitól egy üzetenet, hogy mit szólnék, ha készülne egy film csak rólam. Huh......
Őszintén szólva még mindig nem is tudom elhinni, hogy igent mondtam. Az , hogy beleegyeztem, csakis miattuk történt. Az, ahogy viszonyulnak a dolgokhoz, emberekhez, ehhez az egész rák körüli történethez nekem nagyon sokat jelent. Sokat viccelődünk, mert velük megengedhetem magamnak, hogy huncutkodjak , sőt , hogy fityiszt mutassak ennek a betegségnek. És velük őszinte lehetek, mert tudom, hogy nem ítélnek, nem koppintanak az orromra, nem javítják ki amit és ahogy mondok. Ők úgy fogadnak el, ahogy vagyok. És ezt nagyon, de nagyon kevés emberről mondhatom el.
Így hát igent mondtam és elkezdődött az Élni és nem félni forgatása. Megkaptam a kamerát, hogy beszélgessek sokat vele. Életem egyik legjobb időszaka volt, hatalmas önismereti lépés. Hullámvölgyekkel, elbizonytalanodással, hitetlenséggel, félelemmel sőt szorongással.

Barbi és Csabi maximálisan hitt bennem. Ez iszonyatosan sokat jelentett nekem. 
És eddig azért nem bírtam erről írni, mert igazán ma fogalmazódott meg bennem. 
Soha, senki nem hitt bennem, az általam közvetített gondolatokban, érzésekben, egyszóval bennem, mint ők. 

A film elkészült, lehet sokaknak visszatetsző, de én imádom. A sajátomnak érzem, minden egyes képkockáját. Örökké hálás leszek Barbinak és Csabinak, hogy egy olyan képet mutattak meg rólam, amilyen valójában vagyok. A hibáimmal, az idiótaságommal, az őszinte gondolataimmal.

Mélységesen elszomorodtam, mikor a bemutató volt, és sok ostoba ember úgy aposztrofálta az Élni és nem félni-t, mint egy olyan filmet, ami arról szól, hogy nem kell a műtött melleket rekonstruálni. Ennek a filmnek az üzenete sosem volt ez, így a rosszindulat, ami felénk fordult ősszel mind a mai napig érthetetlen számomra.
 
Még mindig ha látom és hallgatom a filmesgabit, vele együtt potyognak a könnyeim. De ezt sem bánom. Ma mellettem ült egy barátnőm, akit ezzel a betegséggel kaptam. Egy ízig - vérig nő, olyan, amilyen és sosem leszek. Szorongattuk egymás kezét, és amikor egymás szemébe néztünk ott volt a tudás köztünk, az a fajta, amit tényleg csak azok tudhatnak, akik átestek ezen az egész őrületen. Minden rezdülésünk egybecseng, mert tudjuk, hogy milyen ha megcsap a mulandóság szele.Én nem vagyok hősnő, sőt a halál torkából sem tértem vissza, azt sem tudom, hogy az életem során mivel kell még szembenéznem. Ezt a harcot én vívtam meg magamért, igaz, amikor benne voltam egyáltalán nem így érzem.
Ma megint olyan emberekkel nézhettem meg a filmet, akik sokat jelentenek nekem. Végtelen boldogság, hogy tetszett nekik,

Barbi és Csabi a barátaim. Ma Csabi azt mondta, hogy jó, hogy itt vagyok velük ezen a földön - ok, szó  szerint nem tudom idézni :)

Szeretem őket. Szeretem érezni, ahogy szeretik egymást. Azon kevesek közé tartoznak, akikről csak úgy szoktam beszélni : JÓ EMBEREK <3

Lilim az újságban.....

Lilim az újságban ...

Szombat délután van, kint tavasz, itt bent még téli, radiátor meleg. Itt ülök az ölemben és a vadiúj kölcsön laptopon írok, dolgozom. Igen, dolgozom. Na nem könyvelek - bár egy pár adóbevallás azért vár rám, meg egy éves beszámoló is... Olvasok egy cikket, ami Lilimről jelent meg..

Köztudott tény, hogy minden év február 4.-én az egész világ a Rákellenes Küzdelem Világnapját "ünnepli". Köztudott tény??? Hát számomra 2012 előtt csak egy információ volt, ami néha eljutott hozzám, néha nem. Attól az évtől persze minden megváltozott számomra, és a gyógyulásom utáni életem eme változása a februárokat átírta már az éveimben. A február számomra az újjászületést jelképezte mindig, hiszen ilyenkor van a szülinapom. Az igazi, az amelyik meghatározza, hogy vízöntő vagyok, szabad szellemű, kreatív nő, aki gyűlöli a szabályokat, és nehezen boldogul köztük. És ez így is van.
De a február az új életemben már nem csak rólam szól magamnak, hanem a február 4.-i rendezvényekről is.
Egyed fejlődésem ezen rendezvények megélésében, átélésében is jól nyomon követhető :) :)
2013-ban február 4.-én hajnalban ébredtem, épp valahányadik kemo utáni éber éjszakám után, mikor éreztem, hogy elment az ízérzékelésem, és ki is száradtam, hát gondoltam lerogyok a tv elé. Jól tettem, nagyon büszke vagyok akkori okosságomra, mert megnéztem egy dokumentum filmet. A filmet azóta is láttam már, és még mindig megérint, de akkor mélyen hazavágott. Egy rákos nővel forgattak, aki az orvosával és a FANTASZTIKUS családjával együttműködve eutanázia által vetett véget saját szenvedéseinek. Akkor az a film teljesen földbe döngölt, akkor még rettegtem mélyen , ki nem mondva belül,hogy lehet ezt a betegséget nem élem túl. Zokogtam, órákon keresztül. Mindenki  elment itthonról, én meg összegömbölyödve ültem a wc-ben, és az idő időtlenné lett, csak ültem, és megszüntem....
Aztán teltek - múltak a napok, hetek, hónapok. Gyógyultam, változtam, történtem és éltem
2014-ben február 4.-én nem ébredtem hajnalban. Kipihenten keltem, és kiválasztottam, hogy melyik szervezett programra megyek el, feltéve a pink szalagom, és informálódok, sorstársakkal ismerkedek.
Aztán jöttek a Csajok, a belevaló, a bevállalós, az önmagukat felvállalós NŐK, akik szintén megküzdöttek új életükért, és barátokká lettünk. Együtt életre hívtuk az Alapítványunkat.
2015-ben február 4.-én hideg volt, csípős. És én Lilivel lementem futni. Akkor így emlékeztem meg a Világnapról.
2016-ban február 4.-e a leghosszabb február negyedike eddigi életemben. Olyan soká tartott, hogy szabadságot vettem ki a munkahelyemen, és ma is azokat a napokat pihenem ki :)
Azokon a rendezvényeken, ahol két éve még csak nézőként voltam jelen idén a Mellrákfórum Alapítványunk aktív résztvevőként tette a dolgát. Fantasztikus élmény. El nem mondható.
A Rákliga rendezvényén mikor regisztráltam, előadóként voltam aposztrofálva. Mi ez, hogy ha nem hihetetlen? Az, hogy a Liga felkarolta az ötletem, és megvalósult az Alkotói Pályázat, az egy beteljesült álom. Az, hogy a barátom nyert az egyik kategóriában, hát ... Ahogy ott álltam és bemondtam a nevét, megtelt a szívem valami csöpögős izével.. és tudom, van egy filmes pasi, aki a barátnőm pasija, és az én barátom is, most tuti azt mondja : Jézus, csöpög a számítógép...:) :) :)
Másnap szintén az Emberi Erőforrások Minisztériumában voltunk egy másik országos szervezet által szervezett programon. Meghívtak minket, hogy a Rákellen alapítvány rendezvényén megmutathassuk magunkat. Megtisztelő? Igen, azt hiszem mindenképp. A munkánk gyümölcsei ezek az események. A civilek ereje épp az összefogásban kell, hogy legyen. A célunk közös,mindenki  más úton jár, de nem egymással szemben, hanem egymás mellett.
A lányokkal, akik nem csak önkéntesként dolgoznak velünk, hanem barátok vagyunk.Velük voltam mindhárom nap, és imádtam minden percét.  És hatalmasat nevettünk, mikor egy hölgy, miután megnézte a logónkat a pólónkon, elolvasta a nevünket minden asztalon lévő ajándékunkon megkérdezte:
- Hm... mellráfórum... És Önök mivel foglalkoznak??
Aztán pénteken Dóri szervezésében a Malom Közösségi Tér nevű helyen négy másik civil szervezettel ismerkedtünk. Igen, egymással is, mert nem sokan jöttek. Hogy miért? Ki tudja.. Az biztos, hogy az emberek csak a nagy dirrel -  durral megszervezett eseményekre figyelnek  fel. Ez egy ilyen világ. Van erre egy mondás egy nagyobb kutyát illető tevékenységről, amit itt most nem  adnék közre :)
Tény, hogy amit én  PINKCIRKUSZ-nak hívok, az működik, és az is tény, hogy jól működik. Hogy van-e mögötte megfelelő tartalom ? Hát azon már lehet vitatkozni. A célját eléri ? Jó  lenne hinnem, hogy a cél az, hogy minél több nő eljárjon szűrésekre és figyeljen magára. A pinkcirkusz mutatványai elérik ezt? Én nem vagyok biztos benne...
Az van, hogy az emberek nem értik meg, hogy magukért csakis ők a felelősek. Senki más. És akkor sem veszik komolyan, hogy ha családtaggal vagy baráttal történik baj.
Az én péntekem tökéletesen telt, mert délelőtt a barátom mellett voltam. Megoperálták,  immár második menetet kezdett a rákkal. Győzni fog, mert most már talán érti,hogy ővé a felelősség. Meg azért is,  mert győznie kell.
Délután is a barátaimmal voltam. És a mellrákfórumos pólómban, kezemben a Férfi(h)arcok prosztatarákos kiadványával csokit toltunk kolbásszal meg sajtos stanglival. És nevettünk, jókat, őszintéket, szeretettel és odafigyeléssel.
És Lilim szerepel egy újságban.... idén ez a Rákellenes Küzdelem Világnapja számomra <3 <3 <3