Utam a filmvászonig

2014. nyarán egy meleg délután épp a Blahán álltam, mikor megszólalt a telefonom. Tök ismeretlen szám, és nagyon nem akartam felvenni, mert épp indultam életem első VOLT fesztiváljára. Aztán a telefon elhallgatott - hála égnek :) , de nem hagyott nyugodni, hogy ki hívott, így visszahívtam. Egy cuki női hang keresett engem, mondván, hogy jelentkeztem a hirdetésükre, miszerint mesélnék kamerák előtt a betegségemről.
És ott a Blahán, az árkádok alatt fordult az életem egyet.
Barbi megkérdezte, hogy miért szeretnék beszélni, én meg fogalmam sincs miket mondtam. De ősszel velem kezdték a forgatásokat.
Szerintem nincsenek véletlenek. Barátok lettünk.
Ahogy megjelentek a lakás ajtajában egyből éreztem őket. Aztán Barbi leült, Csabi komótosan, komolyan bólogatva elhelyezte az  összes kamerát meg miegymást, és kérték, hogy meséljek.
És elkezdtem mesélni....
Sosem hittem, hogy ennyi mondani valóm van. A betegségem előtt max. a gyerekeim apja hallgatta a sok baromságot, amit a munkahelyi dolgaimról toltam rá. Egyébként nem voltam túl beszédes, főként társaságban nem. Úgy éreztem, hogy rohadtul nem vagyok érdekes ember, ráadásul hadarok és a mondani valóm meg csak engem érdekel.
Aztán itt ült velem szemben két ember, aki kíváncsi rám, nem ítélkezik, nem kérdez kellemetlenkedően, nem próbálja megfejteni, hogy mire is gondolhatok, mit is érezhetek. Egyszerűen figyelnek rám. És mikor Barbi egy -egy szót szólt, az sem megakasztó, olyan na jó lépjünk már tovább kérdés, hanem őszinte, boncolgató, hagyma héját leszedegető .
És mikor Csabi kérdezett egyet -kettőt, Barbi kicsit roszalóan csak annyit mondott : Jaj, Csabi, ezeket a kérdéseket csak a későbbi interjúkon akartuk megkérdezni... Mert persze szexel kapcsolatos kérdések voltak ....
Forgattunk egy bő órát, aztán elmentek. A kapcsolatunk hamar barátsággá csapott át. Aztán 2015 nyarán kaptam Barbitól egy üzetenet, hogy mit szólnék, ha készülne egy film csak rólam. Huh......
Őszintén szólva még mindig nem is tudom elhinni, hogy igent mondtam. Az , hogy beleegyeztem, csakis miattuk történt. Az, ahogy viszonyulnak a dolgokhoz, emberekhez, ehhez az egész rák körüli történethez nekem nagyon sokat jelent. Sokat viccelődünk, mert velük megengedhetem magamnak, hogy huncutkodjak , sőt , hogy fityiszt mutassak ennek a betegségnek. És velük őszinte lehetek, mert tudom, hogy nem ítélnek, nem koppintanak az orromra, nem javítják ki amit és ahogy mondok. Ők úgy fogadnak el, ahogy vagyok. És ezt nagyon, de nagyon kevés emberről mondhatom el.
Így hát igent mondtam és elkezdődött az Élni és nem félni forgatása. Megkaptam a kamerát, hogy beszélgessek sokat vele. Életem egyik legjobb időszaka volt, hatalmas önismereti lépés. Hullámvölgyekkel, elbizonytalanodással, hitetlenséggel, félelemmel sőt szorongással.

Barbi és Csabi maximálisan hitt bennem. Ez iszonyatosan sokat jelentett nekem. 
És eddig azért nem bírtam erről írni, mert igazán ma fogalmazódott meg bennem. 
Soha, senki nem hitt bennem, az általam közvetített gondolatokban, érzésekben, egyszóval bennem, mint ők. 

A film elkészült, lehet sokaknak visszatetsző, de én imádom. A sajátomnak érzem, minden egyes képkockáját. Örökké hálás leszek Barbinak és Csabinak, hogy egy olyan képet mutattak meg rólam, amilyen valójában vagyok. A hibáimmal, az idiótaságommal, az őszinte gondolataimmal.

Mélységesen elszomorodtam, mikor a bemutató volt, és sok ostoba ember úgy aposztrofálta az Élni és nem félni-t, mint egy olyan filmet, ami arról szól, hogy nem kell a műtött melleket rekonstruálni. Ennek a filmnek az üzenete sosem volt ez, így a rosszindulat, ami felénk fordult ősszel mind a mai napig érthetetlen számomra.
 
Még mindig ha látom és hallgatom a filmesgabit, vele együtt potyognak a könnyeim. De ezt sem bánom. Ma mellettem ült egy barátnőm, akit ezzel a betegséggel kaptam. Egy ízig - vérig nő, olyan, amilyen és sosem leszek. Szorongattuk egymás kezét, és amikor egymás szemébe néztünk ott volt a tudás köztünk, az a fajta, amit tényleg csak azok tudhatnak, akik átestek ezen az egész őrületen. Minden rezdülésünk egybecseng, mert tudjuk, hogy milyen ha megcsap a mulandóság szele.Én nem vagyok hősnő, sőt a halál torkából sem tértem vissza, azt sem tudom, hogy az életem során mivel kell még szembenéznem. Ezt a harcot én vívtam meg magamért, igaz, amikor benne voltam egyáltalán nem így érzem.
Ma megint olyan emberekkel nézhettem meg a filmet, akik sokat jelentenek nekem. Végtelen boldogság, hogy tetszett nekik,

Barbi és Csabi a barátaim. Ma Csabi azt mondta, hogy jó, hogy itt vagyok velük ezen a földön - ok, szó  szerint nem tudom idézni :)

Szeretem őket. Szeretem érezni, ahogy szeretik egymást. Azon kevesek közé tartoznak, akikről csak úgy szoktam beszélni : JÓ EMBEREK <3