Nem ismertem, de a barátaim igen. A barátnőmet mardossa a hiánya, így meg kell ismernem Vivient. Olvasom, és szakadok szét. Együtt szereplünk a viharos könyvben. Mi vagyunk ketten a nyolc, rákos betegséggel megküzdött szereplő közül: a könyv közepe meg a vége. Igen, a könyvben együtt vagyunk, az életben ő csak volt. Mikor kezembe kaptam a könyvet, Viviennel kezdtem. Mert sokat hallottam Róla és a rózsáiról. Rettegtem elolvasni őt, mert már nem ismerhettem ebben az életben. Rettegtem és ugyan olyan ostoba rettegés töltött el egy percig mélyen, magamban, mint mikor valaki velem szemben áll és megtudja mi volt a bajom.
Látom a szemein...
Pedig tudom, hogy a könyv lapjain sem terjed a rák, és a halál kórsága. Hisz, mindannyian kidőlünk egyszer a sorból.. Mégis.. Arról olvasni, hogy valaki, aki fiatalabb nálam és rákja volt, és kapta az összes kezelést, még hívő is volt...szóval ezek ellenére már nincs itt. Na azért ez engem is kezel...
Azóta többször elolvastam, sőt a blogját is olvasom, mert itt kattognak bennem az ő érzései. Azok a néha számomra kissé agresszívan megfogalmazott, velőtrázó gondolatok, amiket szégyellünk magunknak is kimondani, nemhogy még nyilvánosan kiírni. Becsülöm érte, hogy mert ilyen nyílt és őszinte lenni... Vajon bántották - e érte, vagy csak legyintettek rá : hogy ja, hagyjátok már, ez csak a rákos lány.
Húsvét van... olvastam ma is Vivient....
És tudom, hogy nem vagyok rákos, bár óvatosságból mindig csak tünet mentesnek hívom magam - és az onkológusaim sem mondták sosem, hogy gyógyult vagyok. Szóval így, Húsvét környékén ez a feltámadás dolog igencsak elgondolkoztat.
Az elmúlt három évem legmélyét jártam meg Nagypénteken. Azt hittem, hogy ha bizonyos emberektől távol tartom magam, nem foglalkozom velük akkor ők is tiszteletben tartanak. Még ha ezek az emberek egykor közeli viszonyban voltak is velem. Még ha.... De nem így történt. És megkaptam immár harmadszorra, hogy
megérdemlem, hogy rákos lettem, mert egy ocsmány és gyűlölködő ember vagyok.
Persze, tudatták velem, hogy ezt ne vegyem komolyan, hisz aki belém dörgölte - nos az nem ÚÚÚÚÚGGGGGGGGGGYYYYYYYYYYYY gondolta.....
Kérdem én : hogy a fenébe lehet ezt nem úgy gondolni ????
Persze nem vagyok szent és álszent sem.
Tudtam gyűlölni végtelen módon. Volt három évvel ezelőtt egy időszak az életemben, már jóval a rák kialakulása után, mikor a gyűlöletemmel atom reaktorokat lehetett volna működtetni. Aztán hosszú, nagyon hosszú idő kellett és jó pár ember segítsége, hogy túl legyek, elengedjem ezt az érzést. De ahhoz, hogy rákom lett nem a gyűlöletnek volt köze, hanem a magam iránti tisztelet és szeretet nullára való leredukálásának. Annak, hogy nem figyeltem magamra, a testem és lelkem jelzéseire. Annak, hogy hazudtam magamnak. Ezért lettem rákos.
És amit történt pénteken, az megint egy hatalmas kőfal volt számomra. A napok összecsengően koccantak a fejemben, hisz három évvel ezelőtt pont ekkor roppant össze az életem - és nem a rák miatt, abból már épp kijöttem . Tehát mi is ez, ha nem egy égi jel, hogy visszasüppedésben voltam régi életem felé.. Hogy már megint néhány dolgot beengedek a sorban magam elé????
Így hát, hogy Vivien szavait idelopjam : Húsvétra feltámadok én is !
Értem , látom magam kívülről. Látom,, hogy a betegségem után volt egy közel másfél év, amikor önfeledten voltam boldog...aztán tettem róla, hogy megint kezdjem csökkenteni a víznyomást a boldogság csapocskáimban.
Luxus tevékenység-e ez??? Azt hiszem igen, de nem az a jófajta luxus. Magamnak sem győzöm eleget mondani, hogy úgy látszik ezt kellett volna inkább magamra tetováltatni : KURVA RÖVID AZ ÉLETEM ! és a tiéd is !
Szóval, csak hogy tisztán lássam és Te is aki esetleg elolvasol...
Nem , nem azért foglalkozom a rákkal, mert betegnek érzem magam
Nem, nem azért foglalkozom a rákkal és a halállal, mert be akarom vonzani.
Akar rákos lenni a fene!!!!!!!!
Olvasom Vivient, mert megérintenek a szavai.
Olyan ember gondolatait olvasni aki már nincs itt... nos az csontig hatoló és megmutatja azt a végtelen bölcsességet, amit jó lenne még életünk teljében megélni és átélni... hogy nem várnánk meg vele a lemenő napunk fényét... Ezért olvasok - mostanában - Vivient is.....
Aztán összeszorul a gyomrom és kétségek hada robban szét bennem.
Félek, hogy bár én meg vagyok keresztelve, inkább érzem magam közelebb - sokkal közelebb és egyre közelebb - a buddhizmushoz, szóval mi lesz, hogy ha én is egyszer kipurcanok ? Mert erre 100 % esélyem van - nyugi, Neked is :) Vivien buddhista volt......
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése