Gyerekként rettegtem, hogy meghalok. Képtelen voltam felfogni, hogy lesz idő, mikor már nem leszek. Ugyan úgy pörgettem az agyam a nem létezésem majdani bekövetkeztén, mint azon, hogy mi van a fekete éjszakán túl.. a csillagok után. Mert olyan nincs, hogy végtelen. Nem tudom felfogni a végtelent, akkor sem tudtam, és most sem...Emlékszem, ültem este az ágyamban, és végtelen mély szorongás fojtogatott. Becsuktam a szemem, és próbáltam elképzelni, hogy fent repülök a csillagok között, és megyek csak megyek a végtelen mély feketeség felé. És aztán???? Mi lesz velem ott kint? És pokolian koncentráltam az agyam minden egyes sejtjével, hogy egy villanásnyit meglássak a fekete mélység utáni valóságból. Persze soha semmit nem láttam meg.. viszont volt egy jó pár hónap, amikor minden áldott este ezzel feküdtem le és borzasztó módon szorongtam az ismeretlentől való rettegésem miatt. Aztán nyilván az agyam védekező állásba kapcsolt, és kitöröltem ezeket a gyötrő gondolatokat. Elfogadtam.. az agyam elfogadtatta velem. Ma már imádom fürkészni az eget, és pezsgő bizsergéssel tölt el a gondolat, hogy mi lehet a feketeségen túl. Van ott valaki aki úgy néz minket, mintha egy üveg gömbben lennénk ? Ma már ámulattal tölt el saját létem törékeny semmisége. Az, hogy én magamnak fontos vagyok mennyire nem számít akár a szomszéd házban már senkinek. És ha kiröpítem a tudatom, szárnyalok a csillagok között, akkor nem is látom magam, a pöttyöt sem, ahol élek....
A halállal pont ugyan ez van. Ja, persze, tudom, hogy az élet része. Tudom, hogy be fog következni, hisz senki sem kivétel. Ettől függetlenül azonban képtelen voltam nagyon sokáig felfogni, hogy mi is történik majd velem. És ez a vallási hovatartozásommal illetve hova nem tartozásommal függ össze. Amikor még nem ismertem más vallást, csak a kereszténységet, akkor nem értettem , hogy mi az a Mennyország és mi a Pokol... hogy ha meghalunk fel vagy le kerülünk.... És eme értetlenség tagadássá formálódott bennem és rettegéssé. Emlékszem, hogy mikor még nem volt gyerekem , számtalanszor álmodtam azzal, hogy én vagy a szeretteim meghalnak, és láttam a temetésem. És láttam, hogy kik vannak ott és én valahol láttam az egészet kívülről. Rettentően hiányoztam magamnak, és szaggatta a szívem az érzés, hogy meghaltam.
Mióta tudatom nyitottabbá vált, és olvasgatok, ismerkedem különféle teóriákkal és nézetekkel, már a halálról is másképp gondolkozom. Hiszek abban, hogy a lelkünk nem hal meg, és újból életre kél. Hogy miképp, arról is van hitem. Hiszem, hogy a testünk tényleg a templomunk, és csak azt adja nekünk "vissza" amit kap tőlünk. Hiszem, hogy élni jó, halni meg nem. Hiszem, hogy a halálom után is leszek valahol, és tudom, hogy ha így lesz, akkor nem fogom szem elől téveszteni a gyerekeimet.
Ma meghalt egy zenész, akit ha hallgatok, felszakad bennem a fiatalságom.
És megértem, mikor az öregek azt mondják, hogy mikor mindenki elmegy körülöttük akkor darabokat visznek belőlük magukkal.
Prince csak egy ember volt, egy énekes, akinek a zenéit tini koromban rengeteget hallgattam.
Hallgattam este, amikor a sötét csillagos eget kémleltem, vagy mikor kirándulni mentünk az osztállyal. Csak egy ember volt, mégis nekem az, hogy meghalt mindössze 57 évesen, sokkal többet jelent,mint egy ember halála.
A fiatalságomból vitt magával egy hatalmas darabot, és ezt az érzést nem szeretem....... rohadtul nem....
Élni sokáig, boldogan, békésen, élni......... Halni megöregedve, bölcsen és megnyugodva.... így szeretnék...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése