2019. szeptember 28., szombat

Játsszunk háziasszonyost.....




A 148-as busz ablakán a fák levei között beszűrődik az őszi napfény. Meleget ad, és a levelek összevisszasága miatt néha elvakít. Becsukom hát a szemem, és élvezem az érzést. A buszon nincsenek sokan, csend ugyan nincs, de nem is beszél - milyen meglepő - senki a telefonján, vagy a mellette ülőnek. Vásárolni megyek, előttem a banyatank, mert bár sokaknak megemelkedik a szemöldöke, de én igenis gurulós kocsival járok vásárolni. Majd hülye leszek cipelni... aki meg nevet, hát az meg csak cipekedjen, én nem bánom.
Így ülök a buszon, behunyt szemmel, a gondolataimba merülve, amikor az egyik megállónál
kislány csacsogást hallok. Elmosolyodom, mert emlékszem Lili mennyit karattyolt régebben. Most már komoly dolgokról beszélgetünk; klímaválság, osztálytársak ivási és cigizési szokásai meg hasonlók. A buszra felszállt kislány apukájával velem szemben telepedik le. Lustán kinyitom a szemem, kicsit morcos vagyok, hogy miért pont ide, de tényleg, hisz én most őszi napfürdőt veszek a buszon.
Szőke haja loknikban végződik, rózsaszín melegítő felsője kiemeli gyönyörű szép kék szemeit. Hajában hajráf, amit cuki kezével igazgat. 7 év körüli lehet, cérna vékony hangon magyaráz az apjának, aki mellé ül le. Az apja kedves arcú. Kezében egy Dreher és egy kis ajándék zacskó, amiből egy Barbi feje lóg ki. Figyel a kislányra, akinek egy kék-rózsaszín pillangó van az arcára pingálva. Hallgatom a csevegést. A kislány nem akar hazamenni, ahogy mesél, ezen a bulin, ahonnan jöttek iszonyú jól érezte magát, és inkább menne most máshová, mint haza. Az apja, a kedves arcú győzködni kezdi, hogy jobb lenne ha a máshova menés helyett inkább haza vennék az irány. Közben vágyakozva néz a Dreherre… A kislány komolyan maga elé mered, bámul ki az ablakon. Hallgatja apja érvelését.
- Drágaságom, mégiscsak haza kéne menni. Apa fáradt.
- Nem apa, nem mehetünk haza.
- De miért nem?- kérdi a kedves arcú.
- Mert nem vagyok még kész arra, hogy hazamenjünk.
Az apja összehúzza a szemöldökét, most már nem kedves arcú.
A kislány összefonja a karját, dackirálylány megérkezett. Magamban már nem mosolygok, hanem vigyorgok. Nesze neked, apa, most mit lépsz?
A busz csak zötyög, a banyatank a lábam mellett, a kislány lába néha nekiütődik. Rám néz. Nem szól semmit, én sem.
Aztán jön az ő megállójuk, bemondja a robot hang.
És ekkor az apa azon a szenvtelen hangon, amit eddigi életemben már annyiszor, és annyi férfi szájából hallottam úton-útfélen..azon a hangon mondja a kb. hét évesének:
- Kicsim, tudod mit? Menjünk haza. Apa fáradt. Csináljuk azt, hogy apa megnézi a meccset , Te meg háziasszonyost játszol.
A pillangóarc félrebillen az őszi napfényben, és komoly hangon kérdezi apját:
- Az milyen játék, hogy háziasszonyos?
Az apja, aki sosem volt talán kedves arcú felhorkant - vajon nevetni akart?
- Hát az olyan, hogy mosol, főzöl, takarítasz.
A pillangó figyel, nem rebben a szeme sem. Komolyan néz az apjára:
- Tudod mit apa? Szerintem csináljuk azt, hogy ha hazamegyünk, akkor adsz nekem ebédet, utána meg lemegyünk a játszóra. Szerintem háziasszonyosat játszani nem jó, de ha szeretnéd, elmosom a tányérod ebéd után.
Az apa csendbe maradt. Megfogta a kislány kezét, és leszálltak. A rózsaszín melegítőből meg csak annyit láttam, ahogy ugrabugrál az apja kezét fogva.

2019. július 12., péntek

Veled vagyunk!


Miklós megváltozott. Senki sem értette mi történt, de mindenki érezte, hogy valami más lett, mióta visszatért a  júniusi nyaralásból. Szótlanná, mogorvává vált és a mindig vidám és kiegyensúlyozott férfit mintha kicserélték volna. Két héttel az elutazás előtt még azon viccelődtek, hogy Miki hogy tud majd a kerekesszékével túrázni, mert lányai és felesége minden nyaraláskor elviszik őt egy hegymászós túrára.
Juli, az asztalszomszédja a szeme sarkából figyelte kollégáját, fürkészte, megpróbált minden egyes mozdulatából, egy - egy elkapott telefonbeszélgetésből rájönni, mi történt vele.
Miklós reggel 7-re már bent volt az irodában, beletemetkezett a reggeli jelentés megírásába, és észre sem vette az asztalára csempészett kávét. Juli pont úgy készítette el neki, ahogy szereti. A nő mindig figyelmes volt, ma sem marad el a kis keksz a kávé mellől. Mikit azonban ez most hidegen hagyta. Nem tudott másra gondolni, csak, hogy minél hamarabb haza tudjon menni…
Erre a gondolatra mintha egy méretes kősziklát gurítottak volna le a torkán, ami a gyomrában landolt. A végzetes nyaralás után nem maradt más kapaszkodója, mint a munkahelye, legalábbis azt hitte, könnyebb lesz így, ha bejön dolgozni és senkinek sem mond semmit. Azt hitte, de nem így lett. Érezte, hogy mindenki fürkészi, mindenki róla pusmog, de senki sem mer kérdezni semmit. Ez a legrosszabb az egészben.
Minden reggel, mikor beteg édesanyját otthon hagyta a három félárva gyermekével, mázsás súlyként cipelte magával, hogy mi lesz ezután. Hogy fogja felnevelni kislányait az anyjuk nélkül?
Akár hányszor becsukta a szemét, újra és újra lejátszódott előtte a baleset: Éva a vizibiciklin mosolyogva, viccesen kapálózva ugrik a Balatonba.
Azon a nyaraláson, amelyet a cégtől kaptak, mert nagycsaládosok, és vagy 20 éve itt dolgoznak.
Azon a nyaraláson, amelynek első négy napján zuhogott az eső, de a gyerekek rendületlenül építették a homokvárat - ami sártengerré dagadt estére.
Azon a nyaraláson, ahol 30 éve szeretett felesége örökre elhagyta őket, mert a fejesugrás halálos volt.
A gyerekei nem is értették, anyjuk miért lebeg a vízen, és apjuk miért üvölt magából kikelve, mint egy állat. Aztán jöttek emberek, kivitték őket, Miklós pedig a parton nézte tehetetlenül az eseményeket. Azóta a napok kusza összevisszaságban teltek, a férfi alig várta már, hogy hétfő legyen. Reggel felöltözött és elindult a munkába, mert lejárt a szabadsága. Gondolta, hogy jobb lesz így.
Juli ebédnél megkereste közös főnöküket, Zolit. Mindenképp beszélnie kellett vele,mert érezte, hogy valami nagy baj lehet. Miklós viselkedésére semmi magyarázat nem volt. A nő próbálta Zolit rávenni, hogy beszéljen Miklóssal, ám a férfi határozottan elzárkózott.
- Ez egy munkahely - mondta. Nem vagyok kíváncsi kinek mi a baja, amíg a munkája rendben van!
Julit mintha leforrázták volna, nem így ismerte főnökét. Nem tudott mit tenni, várt. Hátha Miklós elszólja magát. Folyamatosan kereste az alkalmat, hogy beszéljen kollégájával, akivel már több, mint 10 éve dolgoznak együtt. Ismeri feleségét, gyerekeit is. Mi lehet az oka ennek a fura viselkedésnek? Juli a kollégáit is próbálta bevonni, de nem járt sikerrel. Mindenki elhárította magától, mondván, hogy Miklós felnőtt ember, majd ha kell neki segítség, szól. Eltelt egy hét, és semmi sem változott. Miklós, mint egy robot dolgozott, és 3 órakor mormolva valamit az orra alatt sietősen távozott.  
Miklós érezte, hogy egyre nehezebben bírja, 5 nap múlva lesz a temetés, még szabadnapot sem íratott ki magának, mert fél magyarázkodni. Juli nem hagyja békén, a nő állandóan vizslatja, és a férfit rettentően bántja, hogy nem tud őszintén beszélni vele. Juli mindig segített neki, ha a munkában bármi gondja volt. Juli volt az, aki kifürkészte telefonon, hogy felesége milyen születésnapi ajándéknak örülne. Juli vagy 10 évvel volt idősebb Miklósnál, és a férjét kb. 5 éve vesztette el egy autóbalesetben.
Talán beszélni kéne vele, talán tudna segíteni.
Az első anya nélküli hét eltelt, a lányok üres tekintettel jöttek-mentek a házban, ki sem mozdultak otthonról. Édesanyja állapota is  romlásnak indult, Miklós helyzete kilátástalanabbá kezdett válni, és a férfi szinte csak kapkodta a levegőt. Nem hitte, hogy felesége ekkora űrt hagy maga után. Kedden beütött a következő baj, a banktól levél jött.
Házuk jelzálog hitele felesége nevén volt. Úgy tervezték, hogy még ebben az évben előtörlesztik, és az utolsó év részleteit egyben fizetik ki. Annyira várták már hogy megszabaduljanak ettől a tehertől, erre most a bank lezárta a hitelt, és felszólította Miklóst, hogy fizessen 15 napon belül ki félmillió forintot. A férfi tanácstalanul forgatta a kezében a papírost. Miből is fizethetné ki, hisz a félretett pénzüket a temetés az utolsó fillérig felemészti. Csak ült az asztalnál, rázta a néma zokogás, és úgy érezte, az életének itt most vége kell, hogy szakadjon, mert ekkora terhet már nem bír elviselni
Juli egész hétvégén morfondírozott, hogy felhívja-e kollégája feleségét. Úgy érezte, hogy ez egy olyan határ, amit ha átlép, lehet, hogy ő üti meg a bokáját.
Szombat este végül is, miután megivott egy jó hideg meggysört, bátorságot vett, és tárcsázta a noteszébe felírt számot.
Kicsöngött. Egy idős, megtört női hang szólt bele.
- Igen?
ÖÖ….jó estét, én Évát keresem.  A férje kollégája vagyok…
A vonal végén dermedt csend.
- Halló, ott van, kérem? Én csak Évával szeretnék….a férje, Miklós…. hogy valami baj van esetleg... hogy tudnék-e segíteni... mert a Miki nem szokott ilyen lenni….
Semmi válasz….
- Elnézést, jó számot hívtam?
- Igen! - szólt a válasz. - Igen., jó számot hívott, a fiam Miklós. A menyem…..és zokogásban tört ki. Juli ereiben megfagyott a vér.
- Mi van Évával?
- Éva meghalt a múlt héten. Fejest ugrott a Balatonba. A fiamat, Miklóst most vitte el a mentő, mert megpróbált öngyilkos lenni…. Akar még tudni valamit?
Juli csak állt, kezéből kiesett a telefon.
Zoli idegesen nézett a mobiljára, már megint Juli keresi. Nem is érti, hogy gondolja a nő, szombat este, hogy hívogatja. Mióta meghalt a férje, annyira más lett. Mindig másokat elemez, figyel, segíteni akar mindenkinek.
Fél 10-kor Zoli ingerülten vette fel a telefont.
- Mégis hogy képzeled, hogy itthon hívogatsz??
Juli mindent elmondott neki, amit Miklós anyjától megtudott. Amikor elmondta, hogy Miklós épp kórházban van öngyilkossági kísérlet miatt, Zolit elöntötte a szégyen. Julinak igaza volt, Miklós tényleg eszméletlenül furán viselkedett. Neki, mint felettesnek észre kellett volna vennie, tennie kellett volna valamit... De nem tett.
Juli elmondta azt is, hogy félmillió forintos adósság miatt nyúlt Miklós a gyógyszerekhez. A lányok a keresztanyjuknál vannak, mert a beteg nagymama képtelen gondoskodni róluk.
Zoli, miután letette a telefont egyből összeírta, kiket kell értesíteni, és Julival közösen elkezdték kollégájuk megsegítésének szervezését.
Hogy Miklós ne érezze magát kiszolgáltatottnak, csakis névtelen adományokat gyűjtöttek egy bankszámlára. A cég hírlevelén már hétfőn reggel fent volt a felhívás.
Péntekre összegyűlt a félmillió forint.
Miklós ébren feküdt a kórházi ágyban alaposan benyugtatózva.  Ágya jobb oldalán kerekes széke várta, hogy a férfi újra használja. Fájó volt ránézni, mert a rajta lévő védőhuzatot Éva varrta még a nyaralás előtt.
Tudta, hogy mit tett, és azt is, hogy miért. Azzal pedig most kell szembesülnie, hogy nem járt sikerrel.
Nem halt meg, nem tudott ezen az úton megszabadulni a bánatától és a terhektől, amik rászakadtak. Csak foltokban emlékszik, hogy anyja rátalált a fürdőszobában. Szerencsére a lányok a keresztanyjuknál voltak, így nem láthatták apjuk gyengeségét. Szégyellte magát, hogy meg akart futamodni, hogy magára hagyta volna Évával közös gyerekeiket, és beteg anyját. Ezek a gondolatok marcangolták, mikor ismerős hangokat hallott a folyosóról. Juli volt az, megismerte a nő mély, határozott hangját.
- Én pedig azt mondom, hogy bemegyek hozzá! - és már hallatszottak léptei a folyosón.
Miklós alvást színlelt, mikor Juli leült az ágya mellé. A nő nem szólt semmit, csak ült ott egy darabig. Majd valami zörgött a kis asztalon, Juli felállt és szó nélkül kiment
Miklós óvatosan kinyitotta a szemét, oldalra nézett, és csak egy bankkivonatot látott, rajta egy összeggel és egy fehér papírt, melyen csak ennyi állt:
VELED VAGYUNK!
Miklós szíve megcsavarodott a meghatottságtól, becsukta a szemét és pihentető mély álomba zuhant.
Eltelt egy hét, a temetés is rendben lezajlott. Beköszöntöttek a hétköznapok, amikor Éva hiányát pótolni kellett.
Négy héttel Éva halála után Miklós reggel felöltözött. Munkába indult. Nem tudott tovább otthon maradni, mert a családban már csak ő volt kereső. A gyomra görcsben állt, tudta, hogy munkatársai már mindent tudnak róla. De felemelt fejjel indult a munkahelyére, hóna alatt egy képkerettel, melyet mikor beért, kitett az asztalára.
VELED VAGYUNK.

https://ssl.gstatic.com/ui/v1/icons/mail/images/cleardot.gif