2016. szeptember 6., kedd

Bocs, ez kijött......


 

Ma megint egy olyan nap...
Nem akartam 40 évesen ekkora tapasztalatot szerezni az egészségügy rejtelmeiből, és mivel ma Ford Fairlane-t nézek, mert sugárzó egyéniség lettem egy napra, így Lilim nincs itt velem, így ma csúnyán is beszélhetek, nem csak szóban.....
és ma nem akarok sokat gondolkozni..... és nem akarok jó fej lenni, és bólogatni okosságokra... és ma kiírom magamból...úgy írom ki , ahogy utálom másoktól olvasni.
Pontokba és listába szedve.

Mit tégy ha egy rákos/volt rákos emberrel találkozol, beszélsz vagy csak látod... SZERINTEM

1. Rákos ember nem fertőz.
Ezért, ha kopasz, kendős, parókás, eszelősen vékony, torkán ragasztóval robot-hangon beszélő, hasán sztómát viselő, fürdőruhából hatalmas sebhelyeket takarni próbáló, ödémás kezű, szemöldök nélküli és még sorolhatnám nőt vagy férfit látsz, nyugi, nem kell arrébb állni tőle... tuti Te előbb fertőzöd meg őt a náthával, mint ő téged

2. Fenti rákos attól, hogy rákja van vagy volt még hall és lát ( feltéve, ha nem ezen szerveit támadta meg a kis izé ) Így kurvára hallani fogja, hogy ha összesúgsz mellette, utána, előtte.. Kurvára látni fogja, hogy ha úgy nézel rá mint egy halálraítéltre. Ez halmozottan igaz a családtagokra. Drága Ti, akik remegve azt sem tudjátok, hogy kihez és mihez kapjatok ijedtetekben.. Higyjétek el, hogy akiért izgultok ezerszer inkább meg van ijedve  mint ti...csak ő nem tud kihez futni rémületében, mert akihez futna - lást Ti - elfut előle..Ezért szerencsétlen megkeresi az összes klubot, közösséget, ahol hasonszőrűekkel beszélgethet épp a fenti témákról tabuk nélkül, így talán még jobban elszigetelődtök egymástól. Közben azt szeretné, hogy ha Veletek oszthatná meg az összes félelmét, ha épp a halálról, akkor arról, ha épp arról, hogy hányszor hányt a kemo miatt aznap akkor arról.Mi lenne, ha kézen fognátok egymást, és mondjuk együtt mennétek el egy betegklubba pl.... Persze tudom én, hogy rémületes szó a RÁK... de hát ha már bekerül a képbe, legalább próbálkozzunk igazán segíteni. De úgy igazán-igazán....

3. "Tuti meg fogsz gyógyulni / Én tudom / Bízz / Küzdj / Gondolkozz pozitívan / és a kedvencem NE ADD FEL!!!!..... Drága érintett Barátaim, ugye, hogy szeretjük ezeket a mondatokat?? Igen, én tudom, hogy néha az ember nem tud mást mondani... de attól, hogy a facen mindenki odaírja, hogy ne add fel és tuti minden rendben lesz, valóban így lesz? Szerintem csak magunkat nyugtatjuk.
Ok. odaírtam Neked, és akkor én megtettem, amit tudtam..pedig egy őszinte a "jó kurva anyja" sokkal inkább kikívánkozik az ember lányából, ha egy szívéhez közel állónál kiújul ez a rohadt kórság.

4. Te, ott az egészségügy berkeiben.. Mondjuk légy most Te a nővér, aki vért veszel vagy injekciót adsz... Tisztellek, és tudom, hogy az életem a kezedben volt/van.... de kérlek, hogy ne emlékeztess folyamatosan arra, hogy milyen cseszettül szar, hogy csak a bal kezemből tudsz/tudnál vénát varázsolni.. Hidd el, hogy minden egyes alkalom, mikor kontrollra kell mennem már - már kisebb idegösszeomlást jelent számomra, hisz tudom, hogy egy sima vérvétel is legalább négy próbálkozást fog jelenteni. Kérlek, tudd, hogy bár neked is borzasztó az én semmilyen vénáimat elővarázsolni, nekem azon jár az eszem, hogy vajon 10 év / hja...ha lesz szerencsém.../ múlva honnan a jó édes anyámból vesznek majd vért belőlem.... Kérlek Téged, hogy mikor az ötödik szúrásra már a lábfejem kínzod ne magad sajnáltasd, mert kérlek hidd el, nekem ez most tényleg nem csak fizikailag, hanem mentálisan is odavág......

5. Te, ott az egészségügy berkeiben..Mondjuk légy most Te az orvos...a bármilyen, akivel az elmúlt négy évemben találkoztam, és hidd el, volt jó pár. Te, aki néha szereted, ha Istent játszol .. hidd el, hogy ha valakivel közlik, hogy rákja van, eléggé tele lesz a gatyája, hogy még a saját nevét is elfelejtse...így kérlek, ne várd el, hogy a szűkös rendelési időben komplett kórtörténeti kérdéskörrel tiszteljen meg Téged... Te, aki naponta több 10 rákossal foglalkozol nézd el ennek az egynek, hogy ha sután-bután kérdez, és talán olyan - számodra evidens kérdéseket is fel tesz, hogy a kemoterápia után hazamehet-e vagy sem... Kérlek, hogy fogadd el.. ő nem orvos, neki nincs diplomája abból, amiből Neked van...épp ezért fordul Hozzád. Kérlek, hogy ha fájdalma vagy kétsége van, ne intézd el egy kézlegyintéssel, hisz ember ő is... még ha rákja is van.

6. És Te, aki rákkal küzdöttél vagy küzdesz... Te légy Önmagadért önmagad. Tedd meg azokat a dolgokat, amik számodra a legjobbak. Ne ahhoz igazítsd a mindennapjaid, hogy a férjed, feleséged , gyereked, anyád, apád mit vár el tőled. Beteg lettél, így hát ez most Rólad szól. Mondhanám : VÉGRE.... de ezt túl önző, igaz??? Bele is pirultál. Jaj, hát mi lesz ha a kemo után nem főzöl vacsit... hát majd a család megcsinálja.Mi lesz, hogy ha zavarnak a zajok, amiket drága pulyáid okoznak? Hát rájuk szólsz. Mi lesz, ha otthon paróka nélkül van kedved - mert vajuk be, így a kénylemes - mászkálni ??? Hát tudod mit? Akinek nem tetszik, az csukja be a szemét. Ha az orvosod nem mondd el mindent, akkor kérdezz... ha nem j ut eszedbe, csak otthon, hát írd fel, és addig ki ne jöjj tőle, míg mindent meg nem tudsz.. Informálódj, ..
EZ A TE TYÚKSZAROS ÉLETED:: hát vállalj érte felelősséget...


7 . És Te aki most olvasol és csóválod a fejed.. Igen, tudom, Nem szoktam ilyen durván fogalmazni - csak szóban :) mondjuk szóban még durvábbakat is szoktam mondani...kedvencem a KÖCSÖG RÁK... kérlek ne haragudj , de ma olyan napom volt, és mostanában olyan heteim vannak..... nagyonnagyonagyooooon elegem van, hogy sorra azt hallom a szívemnek közel állókról hogy kiújul ez a KÖCSÖGRÁK...és utálom azt, hogy az életem - hiába nem pörgök rajta, mégis - része maradt...így, ezzel az érzéssel.. utálom, hogy egy kis pár miliméteres- centiméteres izé ekkora változást tud hozni ...Szerencsés vagyok, mert szuper emberek,  nővérek, asszisztensek és orvosok állnak és álltak mellettem. Az a pár kivétel semmi ahhoz képest, amilyen jó emberek vesznek körül. Minden hálám és megbecsülésem az övék - azé a nővéré aki ma is kedvesen veregetve a vállam, nyugtatott meg, hogy nem, nem fogja összeroppantani a fejem a csontszkennes gép, mert nem jön olyan közel az arcomhoz... de ez a lényegen nem változtat.
Gyűlölöm teljes szívemből amikor azt mondják : NE ADD FEL....

Bocs, ez kijött.....





















 

2016. augusztus 29., hétfő

Véleményszabadság ... vagy szabad vélemény.....









Sokszor és sokféleképp adok hangot az engem foglalkoztató, megmozgató, megérintő dolgoknak.
Van, hogy kevesebben és van, hogy többen is értenek, sőt van, hogy alig. Ilyen ez a nyilvánosság. Ha vállalom a gondolataim face to face, akkor vállalnom kell a kritikát, a "beszólásokat" is. Ez is vele jár. Ugyan akkor amit kimondok, leírok azt is mindig vállalom. Azt is, hogy igen, néha túl érzékeny vagyok, lehet, néha érzéketlen.
Egyet régen sem tűrtem, és mióta a betegség és egyéb tényezők gyökeresen megváltoztatták az életem ma sem tűröm. Nem tűröm, hogy bárki beleszóljon, hogy mikor és hogy adok teret a véleményemnek. Igen, ez  elég sok konfliktust tud okozni, hiszen mint egy kicsit több figyelmet kapó nő figyelnem kell, hogy a sok munkával életben tartott Alapítványunkat ne hozzam támadható helyzetbe.
Ez eleve halott ügy, hisz azzal, hogy vállalom a melleimmel kapcsolatos álláspontom már egy olyan  támadási felületet nyitok meg, amit sokan ki is használnak. De mivel őszinte a kommunikációm, így ezzel nem igazán lehet engem bántani ...Sok olyan helyzet van, amikor magán emberként állok ki a véleményem mellett. Ez is egy ilyen.

S hogy miért ez a felvezető?
Sokan dolgozunk civilként a társadalom javára. Ki így, ki úgy. Az én figyelmem központjában jelenleg a rákmegelőzés témakör igencsak fókuszálva van jelen. És mint ilyen talán jobban látom, és talán jobban át is látom a bennünket körülvevő hálót., annak előnyeivel és hibáival együtt. Az információ megléte és hiánya kulcsfontosságú a rák kommunikációjával kapcsolatban. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Kering mostanság egy promó film, amely már múlt héten kiverte nálam a biztosítékot, de próbáltam egy elegáns mozdulattal túllendülni rajta. Azonban ma egy szívemnek kedves, érintett barátnőm ugyan azokat az ellenérzéseket fogalmazta meg a kisfilmmel kapcsolatban,  amik bennem is felmerültek. Így kénytelen voltam hangot adni a véleményemnek, amiben nem volt bántás, csak egy jelzés az alkotók felé.
A kisfilm a méhnyakrák megelőzése céljából adandó oltásról , oltásért szól. Megszólal benne egy híresség, egy érintett hölgy és egy kislány. A történet több sebből is vérzik, de a több seb némelyike csupán személyeskedés lenne részemről, így csak arról  a két dologról írok, amiről nyilvánosan is írtam.
Az első egy ordas hiba, amitől mindenkinek meg kéne akadnia a torkán a nyári limonádénak.
Egy cuki kislány a filmen elmondja azt az okosságot, hogy idézem:
" Kapunk egy oltást, és akkor lehet gyerekünk" ......Nos, egy társadalmilag fontos, egészségmegőrző, figyelemfelkeltő és informatív - mint megtudtam szakértők által jegyzett kisfilmben hogy a fenében hangozhat el akkora baromság???????? Kérem, könyörgöm, hogy valaki ébresszen fel......
Azt gondolom, hogy a kislány mondandója össze lett ollózva, és a szerkesztők annyira sem vették a fáradságot, hogy szakmailag, vagy csak a józan eszüket használva meghallgatták volna, mi lett a munkájuk végeredménye. Az alapítvány részéről meg hihetetlen számomra, hogy senkinek nem tűnt fel ez a vállalhatatlan mondat. Hiteltelenné teszi őket .
A másik, hogy a kisfilmben többször is elhangzik, hogy a női lét kiteljesülése a gyermekszülésben foganatosodik meg.
Sértő? Igen. Bántó? Még inkább. Én szültem két csodát, de nem ettől lettem és vagyok nő , nem attól vagyok nő, hogy van méhem, petefészkem, és egy mellem.
A szóban forgó megállapítás önmagában nem is érdekelne, hisz mindenkinek joga van úgy megélni a nőiességét, ahogy akarja. Ha a riportban szereplő hölgy ebben, akkor ebben, ha valaki más a Föld körbehajózásában, hát abban élje meg a nőiességét.
Egy a lényeg,  hogy meg tudja élni azt! Azonban a szóban forgó megállapítás egy olyan promó filmben hangzik el, mely film egy,  a méhnyakrákos nőkért dolgozó alapítványhoz köthető.
Jelentem, hogy a méhnyakrákos nők jelentős részénél a méh megszűnik létezni, ugyanis kioperálják.
Kérdem én, miféle üzenet ez a megállapítás azoknak a nőknek akik a betegség vagy bármi más miatt elvesztették a méhüket? Vagy más betegség miatt nem tudnak, nem képesek szülni,  vagy egyszerűen csak nem érzik a szükségét?????? Ez a megállapítás egészen addig jogos magánvélemény, amíg nem egy alapítványi, egészség megőrzést szolgáló kampányfilmben hangzik fel, mely célközönsége a fiatal lányok és nők. 
Sajnos tudom, hogy ez az írásom sokaknál kiveri majd a biztosítékot,  sokan fognak támadni, mert az ellenvéleményt - pláne ha szókimondó - nem szeretik az emberek. Nyilván én is így vagyok ezzel... de! mint az írásom elején írtam...ha nyilvánosság elé viszem a gondolataim, az üzenetem, vele jár a kritika, az elllentmondás is...

És igen, be kell vallanom, hogy a közvetlen környezetemben is sokan nem vállalják fel a konfliktust. Minek szólni, majd elmúlik - mondják, vagy : ugyan már, ez a film úgysem kap akkora nyilvánosságot, minek foglalkozni vele?
Hát nem, nem fogom szó nélkül megállni. És hogy miért nem?????
Azért nem, mert az érintett alapítvány elnöke - akit mellesleg ismerek és tisztelem a munkásságát, mert tudom, hogy min ment keresztül és mi mindent tesz a méhnyakrákos nőkért..- privát megkeresett, és miután kitörölte a nyilvánosan írt kommentjeimet az alábbi levelet írta:

'Kedves Gabi! Szeretnénk megkérni, hogyha valami nem tetszik, vagy más a véleményed róla jelezd nekünk e-mailben. Lehet, hogy nem vagyunk napi kapcsolatban. de az egymás munkája iránti tisztelet azt gondolom megköveteli. Nagyon sokat dolgozunk, a jószándék vezérel, persze nem várjuk el, hogy mindenben egyet érts velünk, de azt igen, hogy olyan felületen jelezd, ami nem publikus. Ez neked és nekünk is jobbat tesz! A hozzászólásodat töröltük, köszönöm, a megértésedet a fentiekben! Minden jót kívánok!"

Szóval, a nyilvános oldalukon szereplő vélemény csakis akkor vállalható, hogy ha velük vagy és nem 'ellenük" fogalmazol meg kritikát. 
Felém elvárásként fogalmazza meg hogy ne alkossak ellenvéleményt nyilvánosan,  úgy, hogy nincs köztünk semmiféle kapcsolat.
Kérdem én, hol itt a hitelesség???? Hol itt az őszinte kommunikáció???? Fel sem merül bennük,  hogy esetleg igen, tényleg rosszul kommunikált filmet készítettek....
Nem, nem hagyom szó nélkül, mert az elmúlt három évben sajnos volt egy két olyan dolog, amit szó nélkül hagytam, és azóta is iszom a levét...
Nem, nem hagyom szó nélkül,  hogy ez a kis film vállalhatatlan, mert sok olyan nőhöz jut el aki nem meri kimondani, hogy rossz érzése van attól, ha valaki belemondja  a képébe, hogy a nő szülve nő igazán.....
Nem hagyhatom szó nélkül, hogy nem attól lesz valakinek gyereke ha beoltják....Jézus,  hát ezt még egy ovis is tudja már.... Nem hagyom szó nélkül sem itt sem máshol, és nem , nincs semmiféle személyeskedés bennem . Sem sértettség, érdek vagy érdekellentét.. Csupán tele a hócsukám a csúsztatott, fél igazságokat tartalmazó médiapuffogtatásokkal amelyek a rák körül lebegnek.
Nem, nem hagyom szó nélkül, mert ebben a mi mostani életünkben, a környezetünkben,  az országunkban túl sok mindent hagyunk szó nélkül..... túl sok mindent.......Szóval itt még nincs vége...

2016. június 29., szerda

Tangószerelem első lépésre...



 
Lebegek hazafelé, mintha egy héliumos lufin ülnék...és azon gondolkozom, hogy mi a jó fenére vártam sok-sok évig.
Mindig imádtam táncolni, a zenére becsukott szemmel létezni, 12 éves koromtól szinte minden héten jártam dizsibe...Aztán felnőttem, és meg akartam tanulni társas táncolni, úgy  igazán táncolni. Úgy mintha elvarázsolt lábakon lebegnék.... és sosem tettem meg. Sok oka volt - sok okot tudnék felhozni, de az egyetlen ok én magam voltam.
Ma viszont csoda történt, és olyan tapasztalás, ami igazzá tett egy kb egy hónapja hallott mondatot. Vera mondta, miután Lacival eltáncoltak a Terézanyu klubban egy tangót. Mi csak ültünk és tátott szájjal néztük az intim csodát kettejük között. Vera akkor mondta, hogy a tangóval egy baj van : függővé lehet válni.
Nem értettem...mármint de, csak nem éreztem inkább.
Ma elmentem egy tangós élményre. Nem írhatom, hogy tangó óra, mert ez nem az volt.
Körben álltunk, négy nő és négy férfi. Nem mutatkoztunk be, nem meséltük el az életünk nagy történéseit. Féltem, hogy mi lesz.
Mikor a vezetőnk elmondta, hogy milyen gyakorlatok lesznek úgymond rávezetőként , kb ki akartam rohanni a helyiségből.
Komoly gondjaim vannak a bizalommal, azzal, hogy más emberben, főként férfiban megbízzak. És az első feladat , hogy csukott szemmel hagyjam vezetni magam....Mi van???????????
Előző nap a barátnőimnek épp azt ecseteltem, hogy ez a tangó téma nekem nem lesz a legjobb, mert az, hogy én hagyjam, hogy egy férfi vezessen....na ahhoz még legalább tízszer kell újjá születnem. Erre most pont ezt várják tőlem, pont tök idegen emberek, és pont nem tudnak semmit , de igazán semmit rólam.
Hálás vagyok ezért a tudatlanságért, azért hogy nem akként kezelnek, ahogy szokás , ha valaki megtudja mi történt velem. Hálás vagyok nekik, bár a nevüket sem tudom ( mea culpa )
Aztán megtörtént az, amit én sosem , de tényleg a legvadabb álmaimban sem hittem volna. Becsuktam a szemem és vártam, hogy valaki odalépjen, és megfogja a vállam, kezem és vezessen... a saját tempójával, úgy, hogy közben rám figyel.
Soha életemben nem éreztem ezt az érzést. Tudjátok milyen, hogyha egy férfi  megfog, és érzed, hogy igen, ez ott van. És ez nem szexszuális érzet. Ez a férfi - nő, jin és jang, energiaáramlás vagy mit tudom én. Bárminek hívhatom, csodás érzés volt számomra megtapasztalni .
A vezetőm derekára tettem a kezem, becsuktam a szemem, ő hozzám sem ért, csak ment, én meg éreztem - próbáltam érzeni a mozdulatait... ő figyelt rám, ha kiestem a ritmusból megállt, hagyta, hogy újra jelen legyek.
Aztán volt egy pillanat, amikor mi követők a vezetők mellkasára tettük a két kezünket, ők meg a vállunk fogták át, és "sétáltunk" zenére...Én táncoltam. Nekem ez már tánc volt. Vezetett és én mentem, és nem léptünk egymás lábára, és fordultunk, és ütemben voltunk.
Hogy mire emlékszem ? Arra, hogy végig vigyorogtam, ha épp koncentráltam és rágtam a szám, akkor belül a szívem mosolygott.
Aztán a  pillanat, mikor egy másik partnerrel már nem tudtuk ugyan ezt az egymásra hangolódást hozni. Akkor megállt egy pillanatra és azt mondta : Én vezetek ! És tudomásul vettem, megálltam és felvettem az ő ritmusát.
A tánc tényleg terápia.
És bár voltak nehéz pillanatok, de a tangó nekem szerelem lett első lépésre.
És tényleg ...mi a jó fenére vártam évekig?????????????

2016. június 19., vasárnap

Colour Run - Na ne !!!!!!!!!!!!

Szétégett a tarkóm, de ez csak az én hibám.....

Nem pocskondiázok, nem azért írom ezt a szösszenetet, hogy jó magyar szokásként csak a negatívumot szűrjem le erről a rendezvényről.
Csupán tapasztalati tények...egy szülőtől.

Két, még nem 12 éves lánnyal elmenni egy futóversenyre...nos nem hittem, hogy kihívás lesz.
Remélem, Kira anyukája nem olvassa ezt az írást :) :) :)
Nagyon vártuk már a Colour Run rendezvényt, Lili imádja az ilyen színes festékport szórós izéket, már tavaly a SZIGETen is beálltam velük a tömeg kellős közepére ( igaz, ott azt hittem meghalok, mert olyan por volt, hogy szegény amúgy is zakkant tüdőm levegőért esdekelt :) )
De hát, elsők a gyerekek, hisz értük Élek vagy nem félek !...vagy mi a csuda

Szóval ....örültem, hogy nekik még ingyenes, hisz 12 éves kor alatt nem volt nevezési díj. De ősszel, ha futnának megint akkor 2.990 forintról indul az ár, ami a helyszínen már 5.990 !!!!! Ez azért fontos info, mert a KUTYA sem kérdezte, ellenőrizte , hogy a lányok hány évesek. A Colour Run oldalon igyekeztem utána olvasni a feltételeknek, de semmit nem találtam....Nem akadtam fenn ezen, bár kellett volna, de úgy gondoltam, hogy majd a helyszínen úgyis informálnak.
Mikor a Kincsem Parkba értünk kígyózó sorok voltak mindenütt. Ok, ez így van más versenyeken is, de hát más versenyeket nem a rekkenő kánikulai meleg nap kellős közepére, délután kettőre szerveznek....
Keresgéltünk, rendezőket kérdezgettünk, hogy a két lány hogy tudna futni....Én már ekkor teljesen lemondtam a lehetőséről, hogy beálljak a kavalkádba futni, mert a csomagmegőrzőhöz álló minimum 100 emberes sort nem volt szándékomban a tűző napon végigvárni...És mivel a lányok sem voltak még lerendezve, így tovább keresgéltünk..... Végre egy technikustól megtudtuk, hogy melyik sátornál kell lecsekkolni..
És láss csodát.....
Odamentünk, bemondtam, hogy a két lány még nincs 12 éves, futni szeretnének...
A választ teljesen egyszerű és egy nemzetközi futóversenyhez képest ésszerű is volt....hát álljanak be és fussanak...
Nem, kedves olvasó, nem kértek tőlük diákigazolványt. Nem , kedves olvasó, még egy szülői nyilatkozatot sem kellett kitöltenem, hogy igen, tudom, hogy milyen felelősségi szabályok vannak a versenyen, és hogy én, mint szülő beleegyezem, hogy fussanak a lányok.....semmit az égvilágon nem írattak alá, nem regisztráltak róluk, még a nevüket sem tudták. Kaptak két rajtszámot, amit magukra tenni már nem volt mód, mert elfogytak a biztosítótűk.... Jobb híján csináltunk egy fényképet kezükben a rajtszámmal.....
Aha!!!! Hát csak ennyi. Azért a kisördög beüvöltött az agyamba, hogy mi van, ha bármelyikkel történik valami, akár csak egy bokaficam....
Drága szülők, a Colour Run azért jó  verseny, mert ha nem fontos, hogy legyen egy minimum 3 maximum 6 ezer forintos polód, akkor a gyereknek nem kell nevezést fizetni, hisz nem ellenőrzik le, hogy hány éves....
Ok, viccet félretéve.
Elindultunk, hogy felvegyék a lányok a flowt....és akkor jött a következő meglepetés...az, hogy én mint kísérő bemehessek a két kiskorúval a kordon mögé, oda ahol a rekkenő hőségben több mint egy órát várakoztak a startra, ahhoz kellett vennem egy kísérő jegyet egy ezresért...
Hiába kiskorúak...hiába én csak álldogáltam..a zöld karszalagnak ára volt....
Start kettőkor. Igen, valóban volt, aki elstartolt 2 órakor, de az utolsó etap még majd egy órát várakozott.  Víz osztás??? Ugyan már. Hozz magaddal ! Frissítés a futás alatt???  Kizárt..  hisz a rendezők elnézést kértek, de a Kincsem park nem engedélyezte....
A befutó....hát hogy is mondjam. Keresgéltem, hogy a lányokról készíthessek célfotót, de NEM VOLT CÉL !!! A  Cél kb 10 toi-toi vécé melletti útszakasz volt...CÉL-kapura már nem futotta....nyilván sok gyerek futott nevezési díj nélkül, és elfogyott a pénzt...
Kérlek Téged, kedves olvasó, ne ítélj meg, és ne mondd rólam, hogy nyekergő vénasszony vagyok, aki csak kárál.
Imádtam látni a lányok arcán a vigyort, a színes port, ahogy az izzad fejükre ragadt. Imádtam hallgatni a cseverészésüket , ahogy mesélték milyen volt futni, ahogy szelfiztek magukról és vidultak.
De míg őket vártam nagyon sok elégedetlen felnőttet hallottam.
Azt gondolom, hogy egy nemzetközi esemény Magyarországi etapjához képest színvonaltalan, gagyi eseményt hoztak létre a szervezők. Nyilván ez az én véleményem. Voltunk már nem egy futórendezvényen, Lili is futott már úgy, hogy nem voltam vele a mezőnyben és sosem éreztem, hogy ne lenne biztonságban a gyerekem. Most így volt.
Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy mindkét gyerek beért a "célba", mert mikor egy mentő ment a futópályára igencsak megijedtünk mi szülők, akik ott álldogáltunk.
Hogy miért?
Mert fogalmunk sem volt, hogy a gyerekek mégis mikor rajtoltak el , hisz bent álltak a tömegben.
Mert tudtuk, hogy ha bármelyik gyerekkel baj lesz, nem tudják beazonosítani őket, hisz SEMMIFÉLE adat nem állt rendelkezésre róluk.....
Igen, ez egy olyan verseny - ami nem is verseny igazából, ezért nem is értem a rajtszám szerepét.
Ez egy örömfutás , és mi is annak éltük meg., mert a lányok még színesebb egyéniséggé váltak. 
De ettől függetlenül én, mint szülő nem hagyhatom szó nélkül, hogy felelőtlen és amatőr szervezés volt, pofátlan nevezési díjakkal. Az érték-szolgáltatás arány pedig....hát azt inkább nem is minősítem.

Tanulság???  Hála égnek, hogy nem kellett nevezési díjat fizetni, mert tuti gutaütést kaptam volna a napon :) :) :)

2016. június 15., szerda

Érett lett az elsőszülött :) :) :)




Büszke vagyok Rád....és nem azért, mert egy tárgy kivételével JELES lett az érettségid...nem azért, mert az év végi bizonyítványod 4.75 lett.
Ezek csak számok, és igen jól mondtad.- megint...soha senkit nem fog érdekelni, hogy milyen lett az érettségi bizonyítványod...

Büszke vagyok Rád, mert így érettségiztél.. azért, mert mindazok ellenére, ami közel négy éve a mindennapjainkat átszövi, szóval, hogy azok ellenére így érettségiztél le...
Büszke vagyok Rád, mert a legmélyebb szarban is tudtad, hogy magadért tanulsz.
Büszke vagyok Rád, mert nem léptél a könnyebb útra, nem söpörted le magadról a felelősséget.
Büszke vagyok Rád, mert a sok szar ellenére, ami nap mint nap Rád ömlik itthon, mégis EMBER vagy, és jó ember lettél.
Büszke vagyok Rád, mert szépen szereted a Szerelmed.
Büszke vagyok Rád, mert tudom, hogy mindig Mellette leszel, jóban és rosszban.
Büszke vagyok Rád, mert tudom, hogy a Húgod mindig számíthat Rád.
Büszke vagyok Rád, mert tudod milyen feltétel nélkül szeretni.
Büszke vagyok Rád, mert bár sokszor egymás agyára megyünk, mégis mindig tudunk egymás szemébe nézni, és őszintén beszélgetni.
Büszke vagyok Rád, mert  az lettél aki vagy, mindig kiálltál az elveid mellet, még ha azok sokszor szembe mentek másokéval.
Büszke vagyok Rád, mindig az voltam.
Büszke vagyok Rád, és eszembe jutnak azok az évek, mikor sokan, még a saját családunkból is nem értették meg,  miért vagy kicsit más, mint az átlag.
Büszke vagyok, hogy tűzön-vízen keresztül kitartottam Melletted, és nem hagytam, hogy mások mondják meg, mi a jó Neked.

Egyszóval BÜSZKE vagyok, hogy ilyen szuperjófej 18 éves, érettségizett nagyfiam vagy :) :) :)





2016. június 10., péntek

Világnap....világnap.....





Olvasom, görgetem.... A képernyőmön egyre-másra bukkannak fel a pár soros egyenszövegek,  hogy Ráktúlélők világnapja, vagy mi a szösz van....

Elsőre nem zavar, másodjára sem, aztán látom, hogy a köreimből is egyre többen megosztják, látom a szíveket, a szomorú arcokat.. látom, hogy van akit felbőszít, van akit taszít ez a közösségi , együttes megemlékezés.. És elgondolkozom....Olyan sokszor írtam már arról, hogy mit gondolok a faceról.. Ez a közösségi média amit mindenki szid, de mégis mindenki fent van rajta.... Utálják, köpködik,  és természetesen csak az jó, amit az egyén csinál... amit más értékrenddel bíró bárki ír ki az tuti, hogy ostoba, kretén vagy egyszerűen sötét, mint az éjszaka.....
Én sem vagyok kivétel, hisz nekem is sok olyan post van, ami kiveri a biztosítékot, van, hogy szót is emelek érte...  vagy ellene.


De a Ráktúlélők Világnapja alkalmából valaki által megfogalmazott pár sor nem ez a kategória.
És nem is értem, hogy miért lett ekkora vihar a biliben....

Nekem a Ráktúlélők Világnapja az égvilágon semmit nem jelent. És tudom, hogy rajtam kívül sokaknak szintén. De azt még jobban tudom, hogy sokkkkkal többeknek viszont rengeteget jelent. És nem azért, mert ezek az emberek csorda szellemtől vezérelve járják az útjukat.
  
Nekem ráktúlélőnek lenni már nem olyan elementáris érzés, mint mikor befejeztem a kezeléseket. Akkor, közel három éve én nem csak a rákom túlélését ünnepeltem, hanem az életem túlélését is.. Azt, hogy széthullott minden körülöttem és mégis minden porcikám élt.
Azóta annyi de annyi utórezgése van a gyógyult testemnek, hogy nem tudom felszabadultan élni az életem, hisz a testem igazán megsínylette a kezeléseket, és azóta is naponta szembesülök a különféle hatás-mellékhatás dömpinggel... Nyilvánvaló, hogy nem panaszkodom, hogy tényleg örülök, hogy élek, de a tény ettől még tény...

A rákot túlélni szerintem nem különleges dolog. Igen, azt mondjuk , hogy harcosok vagyunk, meg megküzdöttünk az életünkért... és igen, akkor tényleg így is éreztem.. De ha igazán őszinte vagyok- márpedig legalább magamnak annak kell, hogy legyek - kurvára nem harcosként csináltam végig.... Nem úgy  mentem  be a kúraszobába, hogy kard ki és nesze neked te köcsög rák....Kb lövésem sem volt, hogy mi lesz egy hónap múlva.....
Csináltam napról napra, hétről hétre és évről évre....mert rohadtul nem  volt más választásom.... és épp ezért gyűlölöm azt az ostobaságot, hogy mikor valakin a betegsége elhatalmasodik, akkor a sok nem is mondom ki, jön azzal a dumával, hogy ne add fel, meg hogy nem lesz semmi baj....bla bla bla....

A rák szerintem azért egy különleges betegség, azért van ekkora nimbusz körülötte, mert rettegünk ..
Én nagyon sok embert kérdeztem már meg, hogy mi jut eszébe elsőre a rákról...és nem, senki nem a tumort nevezi meg első számú közellenségnek, sokkal inkább a kemoterápiát, a sugárkezelést, a hajhullást, a hányást, a fogyást, a mellamputációt, a csonkolásokat, a stomát, a furcsa hangképzést a gégerák után.... Nem, nem a ráktól félünk. Attól félünk, hogy alattomosan növekszik bennünk egy valami, amit nem is érzünk, és a valami kezelése az amitől igazán betegek leszünk.  A kezeléseket kell túlélni.... basszus...ez benne a rohadt nagy becsapás!!!!
Tudom, hogy sok betegség van, ami élethosszig tart, és rombol, roncsol... Nyilván, hogy ha stroke-om lett volna, akkor arra a témára lennék kihegyezve, vagy ha cukorbetegséggel élném az életem nap mint nap, akkor arra figyelnék... Van világnap szinte mindennek.... na jó, nem mindennek, mert pl wc kefe világnapot nem találtam... De igenis fontos, hogy az azonos problémákkal küzdő emberek évente egy - egy ilyen napon figyeljenek egymásra és rájuk is figyeljenek. Ez nem ördögtől való borzalom.........

Egy ilyen világnap alkalmával bizonyosságot nyer, hogy igen, sokak ünneplik magukat, hogy túlélték....a mit is????
Szerintem túléltük a gyógyulásunk iszonyú kemény , embert próbáló időszakát. És igen, a ráktúlélők világnapján arról is kőkeményen meg kell emlékezni,  hogy sokaknak nem adataik meg az időnyerés ünneplése, mert sokan nem tudják túlélni sem a betegséget, sem a kezeléseket, sokan fiatalon mennek el.

Mi, akik itt vagyunk még NEM VAGYUNK különleges fénynyalábbal megjelölt szuperhősök.

Egy betegségből gyógyult - vagy épp nem gyógyult emberek vagyunk.
Szerencsés esetben felnyílhat a szemünk, és kapunk egy lehetőséget, hogy az életünket ha lehet még teljesebben, még jobban megélve éljük. A súlypontok eltolódnak, sok mindent átértékelünk.

Én végre fontossá váltam magamnak. Hogy hálás vagyok - e sorsnak, hogy ezt osztotta nekem?? Nem, mert jó lenne ,  ha lett volna annyi eszem, hogy a rák nélkül is rájövök az élet értelmére... de nyilván oka volt annak,  hogy ezt az utat kellett végig járnom. Örülök, hogy megtörténtek velem azok a dolgok amik az elmúlt három - négy évemben történtek. Voltak  és vannak igazi mélységek, de sokkal több a magaslat , fantasztikus emberek, még fantasztikusabb élmények... és ami a legfontosabb... ÉN lettem végre fantasztikus  a magam számára, mert már úgy tudom magam elfogadni és szeretni, ahogy vagyok :) :)

A Ráktúlélők Világnapján nekem van szerencsém írni, magamnak, magamról....és tisztelem azokat, akik "csak" megosztani bírnak egy pár sort...
mert lehet, hogy a számukra az a pár sor pont az a hatalmas űrt fejezi ki, amit egy szerettük elvesztése okozott...
vagy épp a meggyógyulása...
de az is lehet, hogy az a pár sor csak arra alkalmas,  hogy kikiabálja az éterbe egy épp most gyógyuló,  hogy igen, van remény....
vagy csak egy barátjáért aggódó jelképes vállveregetése az a pár sor.

Engem nem zavar..... 



2016. május 21., szombat

És Te hogy érzed magad?


 

Hulla fáradtan ültem a sátorban, melegem is volt, és elegem is... Nem köntörfalazok, mostanában nem vagyok a toppon. De ma Kiskunfélegyházán voltunk egész nap, és az egészségváros iránt elköteleződtem. No, nem anyagilag.. itt is önkéntesként tevékenykedünk.
Már sokadik alkalommal indultam el reggel, ma épp vonattal a helyszínre. Tudtam, hogy mire odaérek már javában folyik a műsor,és mikor megláttam a sátrunkat, Andiék már bezsúfolt sátorban tették a dolgukat.
Beléptem, lepakoltam és kezdődött a szokásos menet. Kedves asszonyok és férjeik jönnek, kérdőívet töltenek ki, utána részletesen megbeszéljük a helyes válaszokat, megtanítjuk a mell önvizsgálatának lépéseit, végül ha van kérdés megválaszoljuk.
Sok, rengeteg ember jött ma. Folyamatosan zsúfolásig telt a sátor, iszonyat meleg volt. Tikkadtunk, fáradtunk. Andival figyeltük egymást: Ittál ? Menj enni ! Nem , most Te ! Hajni sütije életmentő...
Aztán ők elmentek enni, én ott maradtam egyedül..
Megvan már a taktikám, ha egyedül maradok, fel tudom pörgetni magam, és van egy "önvizsgálat ON" gombom is :)
Látom már, hogy ki az akit valójában érdekel, ki az , aki csak a pontszerzés miatt ül le az asztalhoz. Már nem akarom mindenki torkán letolni, hogy menjen el szűrésre, akit érdekel úgyis meghallja.
Aki bezárkózik ez előtt a téma előtt, ahhoz úgysem érek el. Látom már a szemkontaktust kerülő szemeket, azokat, akik míg beszélek elkezdenek telefonálni. Ma már ezek nem is zavarnak, egyszerűen tudomásul veszem.
Ma is így ültem, egyedül , és akkor betoppant egy csoport. Leültek az asztalokhoz, kb 4-5 nő és 1-2 férfi..
Furák voltak. Az egyik nő kitöltött tesztet adott körbe, és ezen annyira meglepődtem, hogy szóvá is tettem.
Nem figyeltek rám. FURÁK voltak.
Magamban elhatároztam, hogy nem veszem magara. Hát nem vagyunk egyformák. Nyilván csak pontért jöttek... és jól is van ez így... De zavart ez a fajta - úgy éreztem - közömbösség... hogy erőt sem vesznek magukon, hogy gondolkozzanak azon a 10 tök egyszerű kérdésen. Kicsit meg is sértődtem, kicsit magamban ki is kértem magamnak.....
Aztán kitöltötték a tesztet, én hátradőlve, kicsit megorrolva átnéztem  a tesztjeiket. Természetesen mindenkié tök ugyan az volt.... Így hát nem maradt más, mint hogy elmondtam, mennyire jó, hogy mindenki tudta a helyes válaszokat,  így nekem már semmi dolgom. Természetesen mélyen magamban háborogtam, de az arcomon mosoly ült....
Aztán feltettem a nap kérdését : És, valakiben maradt valami kérdés?????

És akkor ... azok az igazán furák, akik az asztal másik oldalán ültek rám néztek, és elkezdtek kérdezni....
Én meg csak ültem, és kukkot szólni sem bírtam..
. Ön hogy érzi magát itt Kiskunfélegyházán?
- Ivott ma elég folyadékot? Nagyon meleg van itt a sátorban, nehogy kiszáradjon!
- Kedvesek az emberek magával???


Nem tudtam nyekkenni sem.. aztán persze kinyögtem, hogy itt mindenki nagyon kedves és köszönöm, ittam is... És akkor a csoport egyik tagja azt mondta a többieknek, hogy mérhetetlenül büszke rájuk..
Nem értettem.. megkérdeztem, hogy miért??

A helyi pszichiátriai kezelőből jöttek, ezek a FURÁK... akik ki tudja miért , épp kezelés alatt állnak, és igen, kicsit mások voltak, mint egy átlag ember...

És ez a másságuk tette őket annyira érzékennyé, hogy megkérdezték azt, amit egy átlag ember sosem kérdezne meg egy ilyen helyzetben.....

....és köszönöm, ettől most jól vagyok... bár tudom, hogy sosem látjuk egymást, és lehet, ők nem is emlékeznek erre a szösszenetre, engem ma ez a pár perc hozott a jelenbe, amit mostanában megint elfelejtek megélni........

2016. április 27., szerda

Use your hands !!!!!!






Hétfőn egy kb. 50 éves nő azt mondta, hogy azért nem végez önvizsgálatot, mert két évente elmegy mammográfiára. És én megint indulatba jöttem, és - kicsit szégyenlem is magam - de kimondtam:

- Hát asszonyom, két év alatt bele lehet halni egy mellrákba.

Talán sokkoló, de a tény az, hogy két év alatt tényleg bele lehet halni egy mellrákba . Hogy miért írok most erről? Hát azért,  mert nap mint nap beszélünk erről. Járunk felvilágosító előadásokra, elmondjuk, hogy mi átestünk ezen a betegségen, és próbálunk a saját példánkkal utat mutatni.
De amikor mindezek ellenére ilyeneket hallok komolyan elkeseredem.
Megéri vajon ez az egész, az, hogy felvállalva magunkat próbálunk segíteni?
A Pink Cirkuszban betöltött szerepünk vajon eléri a célját? Nem arra gondolok, hogy hány újságban jelenik meg a történetünk, vagy , hogy hány tévé kamerája előtt mesélünk magunkról. Arra gondolok, hogy azok a nők akik találkoznak velünk, és meghallgatják a sztorinkat , vajon elhiszik - e, hogy a szűrések és az övizsgálat tényleg fontos ? Hogy életet menthet? És hogy a saját életünkért csakis mi vagyunk a felelősek?  Jó lenne újra beszélni azzal a több, mint ezer nővel, akivel az elmúlt másfél év alatt személyesen találkoztunk. Jó lenne megtudni, hogy hányan kezdték használni a kezeiket, és végeznek havonta önvizsgálatot, hányan járnak évente mammográfiára. Vajon hányan vették a kezükbe .- a szó szoros és átvitt értelmében is - az egészségüket? Remélem, hogy azok közül, akikkel találkoztunk, akik megismertek minket, sokan megértették,hogy nem arra kell várni, hogy behívjanak vizsgálatra.

Szóval, erről nem szoktam írni. Mert, bár a történetem már több szinten felvállaltam, mégis úgy éreztem, hogy nem minden részlete tartozik a nagyérdeműre. De ma beszélgettem a fiammal, miközben rendezgettem az orvosi papírjaimat ( már két dossziényi van....pfujjjjjjjjjjjjj ) és villámcsapásként vágott belém, hogy megosztom az alábbiakat......

2010- május  Jobb emlőben kb babnyi érzékeny terület , kontroll javasolt
2010- augusztus  Jobb emlőben 1, cm-es fájó, érzékeny eltérés tapintható. Havi önvizsgálat javasolt, egy év múlva kontroll
2011- február  2.5-3 cm-es érzékeny, tapintható elváltozás, ultrahang vezérelt biopszia  (mintavétel ) történt.
2012-január 3 cm érzékeny tömöttség tapintható. ( MÉG MINDIG!!!!!!! ) Panasz esetén soron kívüli kontroll.
2012- július  sokadik ONKOTEAM : 3-5 cm tapintásra fájdalmas eltérés, a mellen külső elváltozások . 
2012 - szeptember  MR vizsgálat : egyértelműen rosszindulatú elváltozás a jobb emlőben.
2012 - október Műtét - mastectomia......

S, hogy miért írok most erről ????? Hát magam sem tudom... Talán, ha hétfőn az a nő nem mondja, hogy ő azért nem végez önvizsgálatot, mert két évente eljár mammográfiára.......talán....

2016. április 21., csütörtök

A halál és a lányka.......










Gyerekként rettegtem, hogy meghalok. Képtelen voltam felfogni, hogy lesz idő, mikor már nem leszek. Ugyan úgy pörgettem az agyam a nem létezésem majdani bekövetkeztén, mint azon, hogy mi van a fekete éjszakán túl.. a csillagok után. Mert olyan nincs, hogy végtelen. Nem tudom felfogni a végtelent, akkor sem tudtam, és most sem...Emlékszem, ültem este az ágyamban, és végtelen mély szorongás fojtogatott. Becsuktam a szemem, és próbáltam elképzelni, hogy fent repülök a csillagok között, és megyek csak megyek a végtelen mély feketeség felé. És aztán???? Mi lesz velem ott kint? És pokolian koncentráltam az agyam minden egyes sejtjével, hogy egy villanásnyit meglássak a fekete mélység utáni valóságból. Persze soha semmit nem láttam meg.. viszont volt egy jó pár hónap, amikor minden áldott este ezzel feküdtem le és borzasztó módon szorongtam az ismeretlentől való rettegésem miatt. Aztán nyilván az agyam védekező állásba kapcsolt, és kitöröltem ezeket a gyötrő gondolatokat. Elfogadtam.. az agyam elfogadtatta velem. Ma már imádom fürkészni az eget, és pezsgő bizsergéssel tölt el a gondolat, hogy mi lehet a feketeségen túl.  Van ott valaki aki úgy néz minket, mintha egy üveg gömbben lennénk ? Ma már ámulattal tölt el saját létem törékeny semmisége. Az, hogy én magamnak fontos vagyok mennyire nem számít akár a szomszéd házban már senkinek. És ha kiröpítem a tudatom, szárnyalok a csillagok között, akkor nem is látom magam, a pöttyöt sem, ahol élek....
A halállal pont ugyan ez van. Ja, persze, tudom, hogy az élet része. Tudom, hogy be fog következni, hisz senki sem kivétel. Ettől függetlenül azonban képtelen voltam nagyon sokáig felfogni, hogy mi is történik majd velem. És ez a vallási hovatartozásommal illetve hova nem tartozásommal függ össze. Amikor még nem ismertem más vallást,  csak a kereszténységet,  akkor nem értettem , hogy mi az a Mennyország és mi a Pokol... hogy ha meghalunk fel vagy le kerülünk.... És eme értetlenség tagadássá formálódott bennem  és rettegéssé. Emlékszem,  hogy mikor még nem volt gyerekem , számtalanszor álmodtam azzal, hogy én vagy a szeretteim meghalnak, és láttam a temetésem. És láttam,  hogy kik vannak ott és én valahol láttam az egészet kívülről. Rettentően hiányoztam magamnak, és szaggatta a szívem az érzés,  hogy meghaltam.
Mióta tudatom nyitottabbá vált, és olvasgatok, ismerkedem különféle teóriákkal és nézetekkel, már a halálról is másképp gondolkozom. Hiszek abban, hogy a lelkünk nem hal meg, és újból életre kél. Hogy miképp, arról is van hitem. Hiszem, hogy a testünk tényleg a templomunk, és csak azt adja nekünk "vissza" amit kap tőlünk. Hiszem, hogy élni jó, halni meg nem. Hiszem, hogy a halálom után is leszek valahol, és tudom, hogy ha így lesz, akkor nem fogom szem elől téveszteni a gyerekeimet.


Ma meghalt egy zenész, akit ha hallgatok, felszakad bennem a fiatalságom.
És megértem, mikor az öregek azt mondják, hogy mikor mindenki elmegy körülöttük akkor darabokat visznek belőlük magukkal.
Prince csak egy ember volt, egy énekes, akinek a zenéit tini koromban rengeteget hallgattam.
Hallgattam este, amikor a sötét csillagos eget kémleltem, vagy mikor kirándulni mentünk az osztállyal. Csak egy ember volt, mégis nekem az, hogy meghalt mindössze 57 évesen, sokkal többet jelent,mint egy ember halála.
A fiatalságomból vitt magával egy hatalmas darabot, és ezt az érzést nem szeretem....... rohadtul nem....

Élni sokáig, boldogan, békésen, élni......... Halni megöregedve, bölcsen és megnyugodva.... így szeretnék...

2016. április 16., szombat

....Vége nincs történet......egy nőről....

Csicsergő madarak éneke ébresztette reggel . A fény beáradt ablakának sötétítő függönyén, melyet férjével választottak, mikor beköltöztek az új házba.
Szerelmes volt. Végre megértette, hogy milyen ha valaki éberen figyeli minden mozdulatát, és csak őt látja a tömegből kifényleni.
Rég nem érzett így.. talán sosem érzett így.
Az előző este megváltoztatta életét, bár ezt ő még akkor  nem tudta.
A csók, amit lopva csentek el tőle, megmutatta neki, hogy az élet szép, és ő igenis egy vonzó, kívánatos nő.

Soha nem tartotta magát annak, főleg, miután megszülettek a gyerekei. Mikor a szülői házban élt, apja, a gazdag kelmekereskedő, minden nap szembesítette azzal, hogy ő nem szép, sosem lesz olyan Nő, akiért versengeni fognak. Örülhet majd, ha egyszer valaki a pénzéért maga mellé emeli.
És a lány ezt elhitte. Okos volt, szép, az élet csak úgy ömlött belőle. Aki a közelében volt, nem bírt szabadulni bámulatos erejétől. A férfiakat megdelejezte kívánatossága, ő mégis minden este a tükörben nézve magát, csúfnak látta a képét....Mikor a férje megjelent és megalkudott apjával, örült. Akarta, hogy jó feleség legyen. Férje csendes, békés, jó ember volt. A nő úgy érezte, hogy neki csak ennyi jár, egy ilyen férfit kapott, hát szerette. A férfi is szerette őt a maga módján. És mikor jöttek a gyerekek, az egész élet értelmet nyert. Látta az összefüggéseket, hogy a sorsa ezzel beteljesült. Nem is akarhatott többet az élettől, hisz mindenük megvolt. Apjáék házat vettek nekik, férje vitte tovább apja kelmekereskedését. Sokat utazott, és a nő túl sokat volt egyedül...
Kezdte érezni, hogy az élete kibillen a hazug egyensúlyából, amit a körülötte élők aggattak rá.

Érezni kezdett.. csak még nem tudta, hogy mit.
A vére pezsgett.
A energiák áramlása előbb utóbb mindig körbeér. A várva várt ismeretlen, amit csak a zsigereiben érzett, már közeledett felé.. Hetekre, napokra , órákra volt tőle..

A férfiállat, akit az ismeretlen utáni határtalan szomjúsága hajtott, már úton volt.
Messziről indult . Mind térben, mind lélekben évezredekre volt a nőtől.. mégis az élet egymásnak kormányozta őket.
A férfi vándor volt. Sosem tudott gyökeret verni sehol, és senki mellet.  Képtelen volt  a függőség bármilyen formáját magának tudni. Egyetlen kapcsolata, amit meg tudott élni, az a lovakhoz fűzte. Milyen kegyetlen a sorsa, hogy emberhez, nőhöz, férfihoz sosem tudott úgy kapcsolódni, mint egy lóhoz..
Aztán egy napon megérkezett a városba.
A szokásos éves lóvásár idejére ő is tábort vert egy tanyán, és mivel asszonya, aki az úton mellécsapódott, szép ruhára vágyott, hát elment a kelmekereskedőhöz..
Bár ne tette volna.. Érezte, tudta, hogy valami eszelős dolog készülődik. Mint mikor a vihar előtt gyűlnek a fellegek.. úgy érezte gyomrában a köveket..
Nem tudta, nem tudhatta ki fog rátalálni..
Bement, és mivel a kereskedő nem volt ott, így feleségét hívták segítségül.

És akkor, ott , mikor ők ketten megálltak egymással szemben minden eldőlt. A múlt, a jelen, a jövő egy percbe gyűlt össze. Szemük villanása rég nem látott, ismerős, mégis ismeretlen érzéseket robbantott ki mindkettőjükből. Végre helyreállt a világ. Megérkeztek egymáshoz.
Szavaik nem voltak, de nem is tudtak volna mit mondani egymásnak.
Abban a percben világossá vált az is, hogy szerelmük sosem fog beteljesülni.
Megérkezett a kelmekereskedő és a két férfi régi cimborákként üdvözölte egymást. A nő nem értette, mi történik, mire a férfiak elmesélték, hogy gyerekkorukban együtt szolgáltak a közeli uradalomban. Mindketten lovászok voltak és rengeteg közös kalandban volt részük, barátságuk az évek során ugyan megkopott, de a viszontlátás öröme mindent sérelmet a múlt porába lökött.
Így férje szállást ajánlott rég nem látott barátjának. A nőt senki sem kérdezte, ő csak szemlélt. A lelke ujjongott. Éjjel, mikor férje már elaludt, a nő nem bírt elaludni. Puha lépteivel elindult a kertbe, de a férfi szobájánál találta magát. Nem bírt parancsolni ösztöneinek, és belépett a szobába. Az idegen az ablaknál ült, mintha a nőre várt volna. Mikor megfordult és a nőre mosolygott, a nő minden kétsége elszállt. Órákig beszélgettek.
Aztán hirtelen, de nem váratlanul a férfi megcsókolta őt, és az életében addig kapott összes csók közösen sem ért a nyomába annak az egynek. Az asszony érezte: elveszett.

Másnap a két férfi felkerekedett és a nő megint magára maradt. Nem tudott semmire sem figyelni, egész nap az a fura, lószagú idegen járt a fejében. Megtette amit soha azelőtt. Ábrándjaival magára maradt és saját testét birtokba véve egy új világba csöppent. Magának okozta öröme csodás megnyugvással töltötte el. Itt senki sem kaphatta rajta, bűnös gondolatait csak ő élhette meg.
Mikor hazajött férje, a nő szemrebbenés nélkül tette a dolgát, de közben mélyen a szívében gyökeret vert egy elhatározás.

Elhagyja ezt az embert. Megkeresi az idegent.

....majd egyszer..... majd, ha elég bátor lesz hozzá, és elhiszi ,  hogy csak egy élete van.... itt és most......


2016. április 8., péntek

Kimenő - Terézanyu után szabadon



.......az uzsonnád... már megint itt hagytad !!!!!!!!!!!!

Reggel, szokásos reggel. Imádottja is ébredezik. Jó vele. Minden. A három csodás gyerek is. Finoman ébresztgeti, csókokkal molesztálja. Férfiként ébred, így az ágyban maradnak még röpke tíz percre.
Ó, milyen jó is, hogy reggel jut rá tíz perc..
Aztán indul a nap. A Földön élő több millió családhoz hasonlóan indulnak ők is. Miért lenne más?
Jó illatú a fürdő utána, érzi az illatát, mely mélyen beleivódik mindenbe. Tudja, hogy ez az illat egész nap elkíséri majd a Kedvest, és mindenki érzi majd, nem csak rá hat úgy, mint a drog.
De nem bánja, mert a Kedves csak az övé, szereti, megóvja és kitart mellette. Támogatja, hisz az ő karrierje minden lemondást megér. A Kedves mosolya egy sikeres nap után semmihez sem fogható.
Kit érdekel, hogy minden más az ő vállán nyugvó mázsás súly? Őt boldoggá teszi, hogy érezheti, nélküle ez a kártyavár már rég összeomlott volna.
Így hát nekiáll a szokásos napi rutinnak. Annak, aminek tudja jól, semmi, de semmi látszatja sincs. Az elmosogatott edények, letörölgetett konyhapult csak neki csillog éteri fényben. A bevásárlás közben azon morfondírozik, vajon a gyerekek mit ennének szívesen? Tudja, hogy a Kedves este fáradtan érkezik majd, lehet a vacsora már rég kihűl addigra. Mindegy. Megveszi a szuper egészséges hozzávalókat valami bión rezonáló kajához, amit valamelyik cikkben olvasott valahol.
Hazaér, épp jókor, mert már ki is pakolhat a mosógépből, mikor csörög a telefonja. Kedves hangja a vonal másik végén. Szerelmes szavak az éterben. Boldogság a szívben. Repül az idő. Mikor lesz már este?
Szereti ezt, szereti, hogy napi rutinja összetartja ötüket. Szereti tudni a bizonyosságot, hogy gyerekei mindig számíthatnak rá, melegséggel tölti el, hogy a Kedves a munkahelyén megélheti azokat a boldog és sikeres pillanatokat amiket esténként megoszt vele. Hát mi kellhet ennél több? Igen, ha a tükörbe néz, még büszke is magára.
Igaz jó lenne néha kicsit el, kicsit ki ebből. Jó lenne ha végre találna olyan munkát, ahol megfizetik és megéri elmenni dolgozni. Jó lesz, ha a gyerekek majd megnőnek, mert akkor ő is megvalósítja az álmait.
Majd egyszer... majd... egyszer biztos.
Addig csak tiporja magát, hogy jó ez így. Nem háborog. Belehazudik a tükrébe. Megszokta már a hazugságait, és el is hiszi magának.
De ez a nap valamiért más. A délutáni jövés - menés közben az autó rádióján belezúdul a fülebe egy rég nem hallott zene. És elhatározza, ma nem lesz biovacsora. Eldönti, ma este csak ő lesz és a Kedves. A gyerekek már kibírják nélkülük azt a pár órát.
A vére pezseg, megáll a Kedves munkahelye előtt. Várja őt. Fordul a forgóajtó, és ott van ő. Egy másikkal . Kézen fogva. Sétálva, úgy ölelgetve, ahogy őt szokta .

............ drágám, az uzsonnád már megint otthon hagytad ! - kiállt át a túloldalra.

És a nő odanéz, kibontakozik a másik ölelő kezei közül. 
Férje csak áll az autó mellett, és tudja:

Ekkora lúzer a világon nincs mint ő. 



2016. március 27., vasárnap

Rózsákkal a hajban .......



Húsvét van... olvasom Őt, Vivient...
Nem ismertem, de a barátaim igen. A barátnőmet mardossa a hiánya, így meg kell ismernem Vivient. Olvasom, és szakadok szét. Együtt szereplünk a viharos könyvben. Mi vagyunk ketten a nyolc, rákos betegséggel megküzdött szereplő közül: a könyv közepe meg a vége. Igen, a könyvben együtt vagyunk, az életben ő csak volt. Mikor kezembe kaptam a könyvet, Viviennel kezdtem. Mert sokat hallottam Róla és a rózsáiról. Rettegtem elolvasni őt, mert már nem ismerhettem ebben az életben. Rettegtem és ugyan olyan ostoba rettegés töltött el egy percig  mélyen, magamban, mint mikor valaki velem szemben áll és megtudja mi volt a bajom.
Látom a szemein...
Pedig tudom, hogy a könyv lapjain sem terjed a rák, és a halál kórsága. Hisz, mindannyian kidőlünk egyszer a sorból.. Mégis.. Arról olvasni, hogy valaki, aki fiatalabb nálam és rákja volt, és kapta az összes kezelést, még hívő is volt...szóval ezek ellenére már nincs itt. Na azért ez engem is kezel...
Azóta többször elolvastam, sőt a blogját is olvasom, mert itt kattognak bennem az ő érzései. Azok a néha számomra kissé agresszívan megfogalmazott, velőtrázó gondolatok, amiket szégyellünk magunknak is kimondani, nemhogy még nyilvánosan kiírni. Becsülöm érte, hogy mert ilyen nyílt és őszinte lenni... Vajon bántották - e érte, vagy csak legyintettek rá : hogy ja, hagyjátok már, ez csak a rákos lány.
Húsvét van... olvastam ma is Vivient....
És tudom, hogy nem vagyok rákos, bár óvatosságból mindig csak tünet mentesnek hívom magam - és az onkológusaim sem mondták sosem, hogy gyógyult vagyok. Szóval így, Húsvét környékén ez a feltámadás dolog igencsak elgondolkoztat.
Az elmúlt három évem legmélyét jártam meg Nagypénteken. Azt hittem, hogy ha bizonyos emberektől távol tartom magam, nem foglalkozom velük akkor ők is tiszteletben tartanak. Még ha ezek az emberek egykor közeli viszonyban voltak is  velem. Még ha.... De nem így történt. És megkaptam immár harmadszorra, hogy
megérdemlem, hogy rákos lettem, mert egy ocsmány és gyűlölködő ember vagyok.
Persze, tudatták velem, hogy ezt ne vegyem komolyan, hisz aki belém dörgölte - nos az nem ÚÚÚÚÚGGGGGGGGGGYYYYYYYYYYYY gondolta.....
Kérdem én : hogy a fenébe lehet ezt nem úgy gondolni ????
Persze nem vagyok szent és álszent sem.
Tudtam gyűlölni végtelen módon. Volt három évvel ezelőtt egy időszak az életemben, már jóval a rák kialakulása után, mikor a gyűlöletemmel atom reaktorokat lehetett volna működtetni. Aztán hosszú, nagyon hosszú idő kellett  és jó pár ember segítsége, hogy túl legyek, elengedjem ezt az érzést. De ahhoz, hogy rákom lett nem a gyűlöletnek volt köze, hanem a magam iránti tisztelet és szeretet nullára való leredukálásának. Annak, hogy nem figyeltem magamra, a testem és lelkem jelzéseire. Annak, hogy hazudtam magamnak. Ezért lettem rákos.
És amit történt pénteken, az megint egy hatalmas kőfal volt számomra. A napok összecsengően koccantak a fejemben, hisz három évvel ezelőtt pont ekkor roppant össze az életem - és nem a rák miatt, abból már épp kijöttem . Tehát mi is ez, ha nem egy égi jel, hogy visszasüppedésben voltam régi életem felé.. Hogy már megint néhány dolgot beengedek a sorban magam elé????
Így hát, hogy Vivien szavait idelopjam : Húsvétra feltámadok én is !
Értem , látom magam kívülről. Látom,, hogy a betegségem után volt egy közel másfél év, amikor önfeledten voltam boldog...aztán tettem róla, hogy megint kezdjem csökkenteni a víznyomást a boldogság csapocskáimban.
Luxus tevékenység-e ez??? Azt hiszem igen, de nem az a jófajta luxus. Magamnak sem győzöm eleget mondani, hogy úgy látszik ezt kellett volna inkább magamra tetováltatni : KURVA RÖVID AZ ÉLETEM ! és a tiéd is !
Szóval, csak hogy tisztán lássam és Te is aki esetleg elolvasol...
Nem , nem azért foglalkozom a rákkal, mert betegnek érzem magam
Nem, nem azért foglalkozom a rákkal és a halállal, mert be akarom vonzani.
Akar rákos lenni a fene!!!!!!!!
Olvasom Vivient, mert megérintenek a szavai.
Olyan ember gondolatait olvasni aki már nincs itt... nos az csontig hatoló és megmutatja azt a végtelen bölcsességet, amit jó lenne még életünk teljében megélni és átélni... hogy nem várnánk meg vele a lemenő napunk fényét... Ezért olvasok - mostanában - Vivient is.....
Aztán összeszorul a gyomrom és kétségek hada robban szét bennem. 
Félek, hogy bár én meg vagyok keresztelve, inkább érzem magam közelebb - sokkal közelebb és egyre közelebb - a buddhizmushoz, szóval mi lesz, hogy ha én is egyszer kipurcanok ? Mert erre 100 % esélyem van - nyugi, Neked is :) Vivien buddhista volt......

Szóval mi lesz, ha még nem leszek teljesen buddhista, és a Jó Isten magához fog hívni??? 

Akkor hol fogok találkozni Viviennel? 

Mert, bár én akkor már vénasszony leszek, minimum két unokával, de őt meg fogom ismerni, hisz Barbi mondta : mindig gyönyörű volt, és rózsák voltak a hajában....

2016. február 14., vasárnap

Valentinka :)


Társadalmi felelősség vállalásom kapcsán ma sem maradhattam ki a sorból, abból, amibe beállni sosem kívánkozik.
Reggel Gyévivel megváltottuk a világot, ő Hollandiában, én itt a magaslesen :) Hála a szuperszonikus kölcsön laptopomnak, a világmegváltó gondolatrohamaink a billentyűink leütésével máris a világ másik felén íródtak a történelembe, hisz tudjuk, ami egyszer felkerül a nagy felhőbe, az már ott is marad......
Sokat gondolkodom, sok mindenen, folyamatosan. Évi azt mondta, hogy :

"Annyira nagyon szeretlek azért, hogy mersz ember lenni!"

Merek -e ?? 
Hát basszus, embernek lenni azért valljuk be, rohadtul nem egyszerű tevékenység. Mert míg kölök voltam addig iszonyat okosakat tudtam mondani a szüleimről, ítéltem és megítéltem őket és persze minden felnőttet. 
Hogy majd én,  majd én aztán megmutatom,hogy  kell ezt az élet dolgot csinálni, nem beleszunnyadni a mindennapos hullahopp karikás mittuduménmibe.....

Persze, akkorát mutattam, hogy még a saját szám is tátva maradt. Nem fogok szerelemről, meg annak hiányáról írni. Sem a kapcsolatokról, vagy azok hiányáról. 

Azért eme poszt, mert a fenti kép nagyon megtetszett, és olvasgattam ma . És volt egy mondat valahol, valakinél, hogy kevés megosztóbb ünnep van, mint ez a Valentin izé...

Ünnep??????? Jesszum pepi..... Amikor friss szerelemes voltam, tini, akkor még bohó és várakozó énem jegyezte a naptárba a havi ciklusom mellé ezt a februári napot is... Jó pár éve már rohadtul nem fontos, a ciklusnaptáram sem kell már, hála a hormonkezelésnek- már csak két év :) :) 

Azt gondolom, sőt biztos vagyok benne,hogy ez a nap egy kreált biznisz nap. Csakis arról szól, hogy a karácsonyi őrület után, még húsvét előtt mit lehet eladni a szép piros szíves design-nel. Persze, imádom én is, mint minden nőci ezeket a baromságokat. Kis szív,  pici , cuki izék, meg virág. De az alkalom mindig adott, ha szeretsz valakit. Ezt azért elfelejtjük. Én is, te is és mi mind. 
Én is , te is és mind belesüppedünk a hullahopp karikás mittudoménmibe.... Aztán rohadtul elcsodálkozunk, amikor pofára esünk, mert elhagynak, vagy mi hagyunk el másokat. 
És akkor eszünkbe jut amit a szüleinkről gondoltunk, és ülünk az Arany Oroszlán teaházban, hárman, lányok, és nézünk ki a fejünkből. Mi a jó fenét és hol és egyáltalán miért??????

Szeretem látni, hogy ha szeretnek egymást emberek. Érezni még inkább. Gyűlölöm azokat a látszat kapcsolatokat, ahol mindkét fél eljátssza, hogy szép és kerek a történet, aztán egyikük vagy másikuk a bűvős-csábos felbukkanó újnak már azt mondja : ááááá....nem jó a kapcsolatunk. Nekem is van nap mint nap ilyen tapasztalásom. Persze a helyén kell kezelni ezt is, mint minden mást. De legutóbb megkérdeztem azt, aki ezzel a katasztrofális dumával próbálkozott, hogy vajon ha kedves oldala bordáját megkérdezném, hát vajon ő ugyan ezt mondaná???

Szóval, ma én is megünnepeltem a Valentin napot. Lilivel lefutottunk 2.8 km-et - na jó, ha őszinte akarok lenni a futásomat inkább nevezném poroszkálásnak ... de jó volt nagyon. Aztán mi ketten, ahogy szoktunk lenni kettecskén elmentünk a sarki cukiba és benyomtunk fejenkét 3-3 gombóc fagyit és vettünk magunknak szív alakú nyalókát. Hát mi ez, hogy ha nem a legszebb Valentin nap :) :) 

No para, szívecskés izéket bárhol bármikor szerezhetsz, ha ez a nap kell ahhoz, hogy a kedvesedtől kapj, hát szerintem az elég gáz. De tudjátok, az én véleményem csak az enyém :) :)


 

2016. február 9., kedd

Utam a filmvászonig






2014. nyarán egy meleg délután épp a Blahán álltam, mikor megszólalt a telefonom. Tök ismeretlen szám, és nagyon nem akartam felvenni, mert épp indultam életem első VOLT fesztiváljára. Aztán a telefon elhallgatott - hála égnek :) , de nem hagyott nyugodni, hogy ki hívott, így visszahívtam. Egy cuki női hang keresett engem, mondván, hogy jelentkeztem a hirdetésükre, miszerint mesélnék kamerák előtt a betegségemről.
És ott a Blahán, az árkádok alatt fordult az életem egyet.
Barbi megkérdezte, hogy miért szeretnék beszélni, én meg fogalmam sincs miket mondtam. De ősszel velem kezdték a forgatásokat.
Szerintem nincsenek véletlenek. Barátok lettünk.
Ahogy megjelentek a lakás ajtajában egyből éreztem őket. Aztán Barbi leült, Csabi komótosan, komolyan bólogatva elhelyezte az  összes kamerát meg miegymást, és kérték, hogy meséljek.
És elkezdtem mesélni....
Sosem hittem, hogy ennyi mondani valóm van. A betegségem előtt max. a gyerekeim apja hallgatta a sok baromságot, amit a munkahelyi dolgaimról toltam rá. Egyébként nem voltam túl beszédes, főként társaságban nem. Úgy éreztem, hogy rohadtul nem vagyok érdekes ember, ráadásul hadarok és a mondani valóm meg csak engem érdekel.
Aztán itt ült velem szemben két ember, aki kíváncsi rám, nem ítélkezik, nem kérdez kellemetlenkedően, nem próbálja megfejteni, hogy mire is gondolhatok, mit is érezhetek. Egyszerűen figyelnek rám. És mikor Barbi egy -egy szót szólt, az sem megakasztó, olyan na jó lépjünk már tovább kérdés, hanem őszinte, boncolgató, hagyma héját leszedegető .
És mikor Csabi kérdezett egyet -kettőt, Barbi kicsit roszalóan csak annyit mondott : Jaj, Csabi, ezeket a kérdéseket csak a későbbi interjúkon akartuk megkérdezni... Mert persze szexel kapcsolatos kérdések voltak ....
Forgattunk egy bő órát, aztán elmentek. A kapcsolatunk hamar barátsággá csapott át. Aztán 2015 nyarán kaptam Barbitól egy üzetenet, hogy mit szólnék, ha készülne egy film csak rólam. Huh......
Őszintén szólva még mindig nem is tudom elhinni, hogy igent mondtam. Az , hogy beleegyeztem, csakis miattuk történt. Az, ahogy viszonyulnak a dolgokhoz, emberekhez, ehhez az egész rák körüli történethez nekem nagyon sokat jelent. Sokat viccelődünk, mert velük megengedhetem magamnak, hogy huncutkodjak , sőt , hogy fityiszt mutassak ennek a betegségnek. És velük őszinte lehetek, mert tudom, hogy nem ítélnek, nem koppintanak az orromra, nem javítják ki amit és ahogy mondok. Ők úgy fogadnak el, ahogy vagyok. És ezt nagyon, de nagyon kevés emberről mondhatom el.
Így hát igent mondtam és elkezdődött az Élni és nem félni forgatása. Megkaptam a kamerát, hogy beszélgessek sokat vele. Életem egyik legjobb időszaka volt, hatalmas önismereti lépés. Hullámvölgyekkel, elbizonytalanodással, hitetlenséggel, félelemmel sőt szorongással.

Barbi és Csabi maximálisan hitt bennem. Ez iszonyatosan sokat jelentett nekem. 
És eddig azért nem bírtam erről írni, mert igazán ma fogalmazódott meg bennem. 
Soha, senki nem hitt bennem, az általam közvetített gondolatokban, érzésekben, egyszóval bennem, mint ők

A film elkészült, lehet sokaknak visszatetsző, de én imádom. A sajátomnak érzem, minden egyes képkockáját. Örökké hálás leszek Barbinak és Csabinak, hogy egy olyan képet mutattak meg rólam, amilyen valójában vagyok. A hibáimmal, az idiótaságommal, az őszinte gondolataimmal.

Mélységesen elszomorodtam, mikor a bemutató volt, és sok ostoba ember úgy aposztrofálta az Élni és nem félni-t, mint egy olyan filmet, ami arról szól, hogy nem kell a műtött melleket rekonstruálni. Ennek a filmnek az üzenete sosem volt ez, így a rosszindulat, ami felénk fordult ősszel mind a mai napig érthetetlen számomra.
 
Még mindig ha látom és hallgatom a filmesgabit, vele együtt potyognak a könnyeim. De ezt sem bánom. Ma mellettem ült egy barátnőm, akit ezzel a betegséggel kaptam. Egy ízig - vérig nő, olyan, amilyen és sosem leszek. Szorongattuk egymás kezét, és amikor egymás szemébe néztünk ott volt a tudás köztünk, az a fajta, amit tényleg csak azok tudhatnak, akik átestek ezen az egész őrületen. Minden rezdülésünk egybecseng, mert tudjuk, hogy milyen ha megcsap a mulandóság szele.Én nem vagyok hősnő, sőt a halál torkából sem tértem vissza, azt sem tudom, hogy az életem során mivel kell még szembenéznem. Ezt a harcot én vívtam meg magamért, igaz, amikor benne voltam egyáltalán nem így érzem.
Ma megint olyan emberekkel nézhettem meg a filmet, akik sokat jelentenek nekem. Végtelen boldogság, hogy tetszett nekik,

Barbi és Csabi a barátaim. Ma Csabi azt mondta, hogy jó, hogy itt vagyok velük ezen a földön - ok, szó  szerint nem tudom idézni :)

Szeretem őket. Szeretem érezni, ahogy szeretik egymást. Azon kevesek közé tartoznak, akikről csak úgy szoktam beszélni : JÓ EMBEREK <3




2016. február 6., szombat

Lilim az újságban.....


Lilim az újságban ...
Szombat délután van, kint tavasz, itt bent még téli, radiátor meleg. Itt ülök az ölemben és a vadiúj kölcsön laptopon írok, dolgozom. Igen, dolgozom. Na nem könyvelek - bár egy pár adóbevallás azért vár rám, meg egy éves beszámoló is... Olvasok egy cikket, ami Lilimről jelent meg..

Köztudott tény, hogy minden év február 4.-én az egész világ a Rákellenes Küzdelem Világnapját "ünnepli". Köztudott tény??? Hát számomra 2012 előtt csak egy információ volt, ami néha eljutott hozzám, néha nem. Attól az évtől persze minden megváltozott számomra, és a gyógyulásom utáni életem eme változása a februárokat átírta már az éveimben. A február számomra az újjászületést jelképezte mindig, hiszen ilyenkor van a szülinapom. Az igazi, az amelyik meghatározza, hogy vízöntő vagyok, szabad szellemű, kreatív nő, aki gyűlöli a szabályokat, és nehezen boldogul köztük. És ez így is van.
De a február az új életemben már nem csak rólam szól magamnak, hanem a február 4.-i rendezvényekről is.
Egyed fejlődésem ezen rendezvények megélésében, átélésében is jól nyomon követhető :) :)
2013-ban február 4.-én hajnalban ébredtem, épp valahányadik kemo utáni éber éjszakám után, mikor éreztem, hogy elment az ízérzékelésem, és ki is száradtam, hát gondoltam lerogyok a tv elé. Jól tettem, nagyon büszke vagyok akkori okosságomra, mert megnéztem egy dokumentum filmet. A filmet azóta is láttam már, és még mindig megérint, de akkor mélyen hazavágott. Egy rákos nővel forgattak, aki az orvosával és a FANTASZTIKUS családjával együttműködve eutanázia által vetett véget saját szenvedéseinek. Akkor az a film teljesen földbe döngölt, akkor még rettegtem mélyen , ki nem mondva belül,hogy lehet ezt a betegséget nem élem túl. Zokogtam, órákon keresztül. Mindenki  elment itthonról, én meg összegömbölyödve ültem a wc-ben, és az idő időtlenné lett, csak ültem, és megszüntem....
Aztán teltek - múltak a napok, hetek, hónapok. Gyógyultam, változtam, történtem és éltem
2014-ben február 4.-én nem ébredtem hajnalban. Kipihenten keltem, és kiválasztottam, hogy melyik szervezett programra megyek el, feltéve a pink szalagom, és informálódok, sorstársakkal ismerkedek.
Aztán jöttek a Csajok, a belevaló, a bevállalós, az önmagukat felvállalós NŐK, akik szintén megküzdöttek új életükért, és barátokká lettünk. Együtt életre hívtuk az Alapítványunkat.
2015-ben február 4.-én hideg volt, csípős. És én Lilivel lementem futni. Akkor így emlékeztem meg a Világnapról.
2016-ban február 4.-e a leghosszabb február negyedike eddigi életemben. Olyan soká tartott, hogy szabadságot vettem ki a munkahelyemen, és ma is azokat a napokat pihenem ki :)
Azokon a rendezvényeken, ahol két éve még csak nézőként voltam jelen idén a Mellrákfórum Alapítványunk aktív résztvevőként tette a dolgát. Fantasztikus élmény. El nem mondható.
A Rákliga rendezvényén mikor regisztráltam, előadóként voltam aposztrofálva. Mi ez, hogy ha nem hihetetlen? Az, hogy a Liga felkarolta az ötletem, és megvalósult az Alkotói Pályázat, az egy beteljesült álom. Az, hogy a barátom nyert az egyik kategóriában, hát ... Ahogy ott álltam és bemondtam a nevét, megtelt a szívem valami csöpögős izével.. és tudom, van egy filmes pasi, aki a barátnőm pasija, és az én barátom is, most tuti azt mondja : Jézus, csöpög a számítógép...:) :) :)
Másnap szintén az Emberi Erőforrások Minisztériumában voltunk egy másik országos szervezet által szervezett programon. Meghívtak minket, hogy a Rákellen alapítvány rendezvényén megmutathassuk magunkat. Megtisztelő? Igen, azt hiszem mindenképp. A munkánk gyümölcsei ezek az események. A civilek ereje épp az összefogásban kell, hogy legyen. A célunk közös,mindenki  más úton jár, de nem egymással szemben, hanem egymás mellett.
A lányokkal, akik nem csak önkéntesként dolgoznak velünk, hanem barátok vagyunk.Velük voltam mindhárom nap, és imádtam minden percét.  És hatalmasat nevettünk, mikor egy hölgy, miután megnézte a logónkat a pólónkon, elolvasta a nevünket minden asztalon lévő ajándékunkon megkérdezte:
- Hm... mellráfórum... És Önök mivel foglalkoznak??
Aztán pénteken Dóri szervezésében a Malom Közösségi Tér nevű helyen négy másik civil szervezettel ismerkedtünk. Igen, egymással is, mert nem sokan jöttek. Hogy miért? Ki tudja.. Az biztos, hogy az emberek csak a nagy dirrel -  durral megszervezett eseményekre figyelnek  fel. Ez egy ilyen világ. Van erre egy mondás egy nagyobb kutyát illető tevékenységről, amit itt most nem  adnék közre :)
Tény, hogy amit én  PINKCIRKUSZ-nak hívok, az működik, és az is tény, hogy jól működik. Hogy van-e mögötte megfelelő tartalom ? Hát azon már lehet vitatkozni. A célját eléri ? Jó  lenne hinnem, hogy a cél az, hogy minél több nő eljárjon szűrésekre és figyeljen magára. A pinkcirkusz mutatványai elérik ezt? Én nem vagyok biztos benne...
Az van, hogy az emberek nem értik meg, hogy magukért csakis ők a felelősek. Senki más. És akkor sem veszik komolyan, hogy ha családtaggal vagy baráttal történik baj.
Az én péntekem tökéletesen telt, mert délelőtt a barátom mellett voltam. Megoperálták,  immár második menetet kezdett a rákkal. Győzni fog, mert most már talán érti,hogy ővé a felelősség. Meg azért is,  mert győznie kell.
Délután is a barátaimmal voltam. És a mellrákfórumos pólómban, kezemben a Férfi(h)arcok prosztatarákos kiadványával csokit toltunk kolbásszal meg sajtos stanglival. És nevettünk, jókat, őszintéket, szeretettel és odafigyeléssel.
És Lilim szerepel egy újságban.... idén ez a Rákellenes Küzdelem Világnapja számomra <3 <3 <3