Ezt kellett volna kérdeznem, de nem tettem. Írtam Neked, láttad, olvastad, vagy lehet, hogy nem is te voltál már az üzenet másik oldalán.... mondtam magamban, ok, felhívlak a héten, úgyis karanténban vagyunk, itthon vagyunk, RÁÉREK egy telefonhívásra, hisz itt jársz a gondolataimban.
De nem hívtalak. Elodáztam magamban.. most meg itt a hír, hogy már nem vagy itt.... hiába is írok neked, vagy hívnálak, már nem fogom tudni elmondani, hogy mennyire jó volt veled beszélgetni, hogy mennyire felnéztem Rád, mert olyan nagyon bátran és bizakodóan néztél a jövőbe, ami nagyon borús volt...
Mindegy már, azt hiszem, érezted, hogy nagyon megszerettelek. Írok Neked, mert az írás miatt ismerhettelek meg, meg persze a köcsög rák miatt. Ez valahogy már igy van az utóbbi éveimben, hogy akik hatalmas jelenléttel csöppennek az életembe, azok mind a rák miatt vagy az írás miatt kerülnek közel hozzám. Ó, de jó lett volna, hogy Téged csak az írás miatt ismerlek és szeretlek meg, mert akkor még itt lennél és jót nevetnénk ezen a karantén őrületen.
Mérges vagyok, elkeseredett és borzasztóan kiégett.
Nem hívtalak fel, mert ezt most leírni merem csak, kimondani nem, féltem. Féltem, hogy meghallod a hangomban a bizonytalanságot, azt, hogy én nem tudok úgy hinni és bízni ahogy Te.... És ezért iszonyúan dühös vagyok magamra. Mert ez a legönzőbb dolog, amit csak tehettem... Mert miből állt volna eljátszani egy kis optimizmust? Aztán arra gondolok, hogy Te megérezted volna a hangomból, és akkor ott álltam volna a telefon végén lemeztelenedve...rajtakapva az olcsó hazugságon. Önző ember vagyok, ez most bebizonyosodott...mert magam védtem ezzel is. Aztán arra is rájövök, hogy talán ez csak egy természetes önvédelem, de persze egyből képzeletben lekeverek egy rohadt nagy pofont is magamnak...A nagy lószart önvédelem. Gyávaság.
Istenem, miért nem vettem fel azt a rohadt telefont. Miért éreztem ezt a gyengeséget, hisz olyan erős vagyok, nem?
Féltem szembenézni az elmúlásoddal, rettegtem attól a naptól, ami ma eljött, hogy valaki üzenjen: Judit már nincs itt.
Judit, hogy vagy? Nagyon aggódom érted. Mikor utoljára beszéltünk olyan elfogyott voltál, de a szemedben égett a tűz, a remény tüze.....
