2015. december 22., kedd

A bennem rejlő tűzmadár




A bennem rejlő tűzmadár akkor kezdte kocogtatni tojásának héját, amikor a kemoterápián ülve azt hallgattam, hogy Katalin, a mellettem ülő közel ötven éves asszonytársam méltatlankodva mesélte, hogy reggel nem volt ereje felkelni előbb, mint a férje. A szürke összes árnyalata játszott az arcán, mert már a negyedik kemoterápiát kapta, mikor megkérdeztem, hogy miért is kellett volna előbb felkelnie a párjánál. 
- Hogy - hogy miért?- kérdezte, és úgy nézett rám, mint egy ufóra. Ott ültem mellette a halálfejes kendőmben, és nem értettem. 
- Hát azért, édesem, mert ha nem kelek fel a férjem előtt, akkor nincs időm felvenni a parókám, és ő nem látott még haj nélkül! 
Ismét nem tudtam mást, csak kérdezni, és persze megint csak azt, hogy:
- Miért nem látott még haj nélkül? Hát legalább három hónapja nincs hajad? 
Felháborodott? Igen, azt hiszem. De nem is.. inkább megrökönyödött a kérdésemen.  Nem is tudott hirtelen mit válaszolni. Nézett maga elé, és görgette a kérdésem magában. Motyogott valamit, aztán rám emelte a szemöldök nélküli, pár maradék szempillával takart gyönyörű mély barna szemeit. 
- Valóban, miért is nem látott még ? Mert ha látna biztosan undorodna tőlem, és nem tekintene nőnek soha többé. 

Valóban így van? Nem tudom.Engem ő, Katalin lökött afelé, hogy ez a betegség valami új utat mutat számomra. Nekem dolgom van,  az életem addigi 39 éve alatt is mindig kiálltam a véleményem mellett.Azt mondogatták rám, hogy az a felvágott nyelvű, na jó, nagypofájú, na az vagyok én. Most végre megtaláltam azt amiért tényleg érdemes kiállni és kikiabálni ország - világnak a véleményem. 
A Tűzmadaram, de szépen is hangzik, szóval kezdett életre kelni. 
A mellrákból való gyógyulás folyamata hosszú volt, mély és elszigetelő, de hatalmas energiák éledtek bennem. A kemoterápiák utáni rosszullétek alatt mantráztam magamban. 
Volt két - három nap, amikor élőhalottnak éreztem magam, és két hányás között léteztem csak. Így hát becsukott szemeim mögött két szót pörgettem 
TÜRELEM ALÁZAT TÜRELEM ALÁZAT TÜRELEM ALÁZAT TÜRELEM ALÁZAT TÜRELEM ALÁZAT
Elteltek ezek a napok, hetek. Közben agyam a kemobrain hatásaitól csorbulva, de éberen itta magába a sorstársnőim történeteit. Amik döbbenetesek voltak, a férjekről, akik kiléptek a nők háta mögül, a férjekről, akik segítettek, azokról, akik nem. A férjekről, akik megtörték beteg feleségeik lelkét, és azokról, akik a tenyerükön hordozták asszonyaikat. De bennem azok a történeket vertek gyökeret, amikben HŐSNŐK magukra maradtak, mert fél mellel, csorbult mellel, haj nélkül, libidó nélkül már nem kellettek férjeiknek.
Megindult bennem egy titkos folyó, ami előmosta lényem mélyéről a segíteni, tenni akarás ősi erejét. 
A betegségem előtt - és azóta is könyvelőként dolgozom. Régen imádtam, ma már csak a munkám... Régen, mikor imádtam, nem tudtam, hogy lakozik bennem egy mély, mindent átszaggató erő. Ez az erő az, ami vezérel abban, hogy megtaláljam az utat másokhoz, hogy megtaláljam a lehetőséget ahhoz, hogy segítsek a segítséget kérőknek. 

Szóval, mikor leraktam a kezeléseket túlfűtött lendülettel vetettem bele magam az önkéntes segítségnyújtás világába. A Gabimadár kinyitotta szárnyait és útra kelt, tele reménnyel, lendülettel, boldogsággal és igen, telve naivitással. Naiv voltam, hisz azt hittem, hogy csupán attól, hogy rákbeteg voltam, attól megválthatom a világot. A világot megváltani nem lehet, mert a világ nem akarja, hogy megváltsák. Az emberek sem akarják, és ez így van jól. Megtapasztaltam sok gonoszságot és álnokságot, irigységet, és hazug ármányt. De akár hányszor lehúztak a mélybe, mindig sikerült új erőre kapnom, és szárnyaltam tovább a tettek mezejére, mert ezerszer több jóval találkoztam. Jó emberekkel, akik úgy, mint én tenni akartak másokért. 

Együtt persze könnyebb tenni, nagyobb hegyeket mozdíthatunk el, messzebbre repülhetünk, távolabbi célokat érhetünk el. Azonban együtt több a konfliktus is, és azt is be kellett látnom, hisz megtapasztaltam, hogy hiába ez a betegség, hiába voltunk mind mellrákosok, attól az alapvető emberi természetét senki nem vetheti le. Aki azelőtt rossz indulattal fűtötten élte életét, az nem biztos, hogy a betegség miatt megváltozik. Olyan segítő szándék mögé bújt sorstárssal is találkoztam utamon, aki a gyógyulása után mindenkivel tudatta, hogy ezentúl megélhetésként tekint már a segítő tetteire. 

A szárnyaim perzselődnek... 
Nem jó, nagyon nem jó érzés, mert én őszintén azt szeretném, hogy ne legyen több Katalin, aki a férje előtt szégyenli a betegségét.. És az, hogy ezt elérjük, nem lehet anyagi kérdés... Igen, a belőlem feléledő tűzmadár hatalmas erővel és szeretettel, de borzalmasan naivan feszült neki a világnak. 

Bánom -e az elmúlt két évet, amit önkéntes segítőkét tevékenykedtem ? Nem. Rengeteget tanultam. Tanultam legfőképp magamról, a betegségről, a küzdésről, akár mit is jelentsen ez másoknak. 

Nekem a küzdés magammal vált a legfontosabb csatává. Minden nap komoly ellenfele vagyok a saját elszántságommal annak a reményvesztettségnek, ami körülvesz és belém ivódik. A betegek két kézzel kapnak egy -  egy jó szó után, és borzalommal tölt el, mikor látom, hogy a jót szót adók között vannak, akik mézes-mázos illatfelhővel vakítják el a hozzájuk fordulókat. Elrettenek ezektől a lelketlen, önimádó és önigazoló emberektől. Igyekszem tovaszállni, nehogy beleragadjak hálójukba, és gúzsba kössenek. 

Vannak mellettem jó emberek, így van kivel megosztani a jó szándék építette felelősséget. Szerencsés vagyok. De be kell látnom, hogy a lelkem nem boldog. 
Az én tűzmadaram mindig visszatér a földre, pedig szárnyalnia kéne. De ez a világ nem engedi, hogy az égen tűzmadarak szárnyaljanak. Kilövik őket, és utána kalitkába zárva mutogatják, hogy :
- Nézzék csak, nézzék ! Itt ez a madár, aki tűzből fogant, akit a rák sem bírt legyőzni!  Lám - lám.....

És a tűzmadaram csak vergődik, de boldog, mert mindig megtalálja az igaz utat, és mindig vele száll még sok száz másik igazi tűzmadár.  



2015. december 13., vasárnap

Ez csak egy játék ?



Nézem a lányom....készülődik, lakkozza a körmeit, haja kócosan lóg az arcába, válogatja a ruháit, mint egy igazi nő. Kézilabda meccsre készül és közben méltatlankodik, mert tudja, hogy ma megint kikapnak majd. Nézem és azon morfondírozok, mit mondjak neki ?
- Nyuszika, ne arra gondolj, hogy kikaptok, hanem arra, hogy végre már tudjatok csapatként együtt működni. Te pedig szárnyalj a kapuban ! - ennyi teleik tőlem vasárnap reggel nyolckor. 
Aztán kifésüli a haját, felkerül a szokásos felemás zokni a lábára, a legújabb baglyos fülbevaló is a helyén. Mehetünk. 
Arra gondolok, hogy ezüst vasárnap van, és két szelet száraz kenyéren meg egy kevés gyümölcsön kívül semmi nincs a hűtőben. Ki a fene kérdezte, hogy én akarok-e minden második hétvégén egész napokat ülni, kockára fagya lepukkant sportcsarnokokban.... de ránézek Lilire és tudom, hogy ez nem kérdés. Ki a fene vigye el a meccsekre, ki támogassa lelkileg, ha nem én ? És eszembe villan, hogy hány szülő csinálja ugyan ezt és hány nem. Hány olyan szülő van, aki azon kívül, hogy felnyomja a facebook-ra az aktuális gyerekszelfit, semmit sem tud a gyerekéről...
Amikor Lili áll a kapuban, és megy a meccs, majdnem végig csak őt nézem. 
......és látom, amikor elkeseredik, mert a csapata nem tud egymásért - együtt dolgozni. 
Szakadatlan keresem a szemét, hogy rám nézzen : 

- Nyugi, Kicsim, ez csak egy játék !

És megérkezünk a soron következő, kissé lepukkant csarnokba. Legalább fűtött, igaz, minden második szék a lelátón ülés nélkül fityeg foghíjasan, de legalább nem torna padokon vagy a földön ülve várjuk gyerekeink meccseit. Ide nem jutnak csilli-milliárdok, de még milliók sem.

Aztán megérkeznek a többiek, és elhangzik a nap mondata egy anyukától :
-Nem az a lényeg hány góllal kaptok ki, hanem hogy hányat lőtök, és különben is, a bírók mindig a Fradinak fújnak!

Azt hittem, rosszul hallok. 

Lili imád sportolni. Kb. három éves kora óta megállás nélkül mindig csinált valamit, általában több dolgot is egyszerre. Volt úszás, akrobatikus rocky, belekóstolt a ritmikus gimnasztikába, kipróbálta a szinkron úszást, sakkozott, szokott jógázni, évek óta űzi a kötélugrást és a kézilabdát is. 
Idén döntött úgy, hogy a kézilabdát helyezi az első helyre, és leigazolták az U11 -be. 
És ma megint zokogva jött le a pályáról.. és komolyan alá bírtam volna rúgni annak az anyukának, aki a fenti okossággal indította útnak lányát a mai meccsek előtt. 

Ma a Fradival játszottak. 

...és a szülők, akik úgy, mint én, ezüst vasárnap pesztrálják a pulyákat, véres szájjal üvöltenek :
Gyerünk, keményen! Alázd meg..! Úgy van!  Állj oda neki! Lődd már el te szerencsétlen ! 
Könyörgöm !!!!!!!! 11 éves gyerekek -  a mi gyerekeink....
Lili áll a kapuban, látom arcán a végső kétségbeesést, csapata már az első percben szétesett - volt valaha csapat egyáltalán ? - két perc alatt öt gólt kap...én meg itt ülők, és folyik a könnyem, mert nem akarom így látni a lányom. 11 éves. Miért kell azt hallania, ha nem véd ki egy lövést - vagy tízet, hogy az ellenfél drukkerei , akik szintén szülők, kigúnyolják őt ? 
Aztán Lili mezőny játékra megy, átlövőként dob, passzol, elejt, eladja a labdát, kapura dob.. és nem bírom nézni, elkezdek írni. Mindent, csak ezt a szenvedést ne kelljen látni... 

Vajon, ha nem lennének gyengébb képességű csapatok, akkor mi lenne a ranglistával? Nézem, és látom: feladta... bassza meg.. hát eljött a nap, és feladta.. elhitte, hogy nem számít, hány góllal kapnak ki.. 

- Nyugi, Kicsim, hisz ez csak egy játék !

És az edzője is ezt mondja, és én hiszek neki, és örülök, hogy szereti az edzéseket, és örömmel jár. 
De ma rájöttem, hogy olyan ez, mint a kutya viadalok. 
Vannak azok a kutyák, akiket azért vetnek az erősek elé, hogy azok felkészüljenek az igazi összecsapásokra. A mi csapatunk is egy ilyen csapat. És bár nagyon szeretem a csapat körül tevékenykedő edzőket, sport embereket, de a lányom lelkének épülése az én felelősségem. 

Nem hagyhatom, hogy két hetente porig alázzák. 
Nem hagyhatom, hogy elhiggye, hogy ő csak ennyire képes, mert a csapata nem képes csapatként működni. 
Nem hagyhatom, hogy elhiggye, hogy egy kézilabda meccs nem a nyerésről szól
Nem hagyhatom, hogy úgy álljon ki, mint egy áldozat. 

Mert ha ez tényleg csak egy játék, akkor minek ülünk két hetente a bajnokságon, mérlegelve az esélyeket ? 
Azt gondolom, hogy a játék csak akkor jó, ha azt minden szereplő komolyan veszi. És igen, játszani a játékért érdemes, de sportban a játék már másról szól. 

Szóval.. ma olyan döntést hoztam, amit eddig soha. Én döntök helyette. És nem engedem őt ezzel a csapattal meccsre többet. És akkor elindulunk hazafelé, és megkérdezi: 
- Anya, szerinted megélhetnék felnőtt koromban, ha profi kéziladbás lennék ?????








2015. november 7., szombat

A NÉGYEK EREJE - Bagolylány és Kék Madár




Sok idő telt el és a pillangók élete szépen telt. Harcuk a Gonosszal lassan egy múló, rossz emlékké vált. Néha úgy ébredtek, riadtan, mint mikor a földre hullva várták sorsuk beteljesülését.. azonban ez egyre ritkábban fordult már elő.
A Mezők Asszonya eleinte örült annak, hogy a rossz emlékek nem emésztik kedvenc kis teremtményeit, de rá kellett jönnie, hogy ha nem ad a pillangóknak újabb feladatot, akkor ők elfelejtik, valóban mekkora erő lakozik bennük, és felemészti majd őket a nefelejcsek és tulipánok közötti repkedés...így hát, megkérdezte Szél Apót, nem tudna-e valamit tenni az ő kis hőseiért? Szél Apó borzolta kicsit a fákat és mezőket, hogy híreket szerezzen, de a világ nyugodt volt .... legalább is látszólag. A hegyeken túl, a Fekete Erdő mélyén, ott ahol a gonoszt kiűzték világukból valami készülődött.
A gonosz erők, melyek ott munkáltak életre hívtak egy sokkal veszélyesebb és rettentőbb ellenséget. Ez az ellenség már ébredezett, kezdett erőre kapni, mert a világ elcsendesedett. Nem volt már senki éber, a jóság eluralkodott mindenen és mindenkin.
A Mélykék Mezőn életre kelt a csodás Kék Madár. A tolla hihetetlen csillogása a kék ég és a tenger színeit gyűjtötte magába. Teremtője, az Ősöreg Varázsló eltelve gyönyörködött benne, és, hogy minden tökéletes legyen csodás hanggal ajándékozta meg. A Kék Madár hangja méztől cseppenő, édes-mázos volt. Aki meghallotta elvarázsolttá vált. A Kék Madár ereje egyre nőtt, minél több lény vált az áldozatává varázs hangjának. Az Ősöreg Varázsló érezte, terve most válhat valóra. Amikor a kitin páncélos Gonoszt küldte a világra, a pillangók könnyen legyőzhették, hisz a mindenség fogott össze a jókért. Most azonban a Varázsló tudta, ha szörnyűséges Kék Madarát elereszti, mindenkit becsap majd. A madár beédesgeti majd az összes létező jót, elpuhítja lelküket csodás énekével, és szépségével. A madár mindenkihez kedves lesz, de közben egy küldetése van... a pillangókat eltüntetni a Föld színéről.. A pillangók nélkül a jóság és az önzetlenség eltűnik majd, végre mindenki csak a saját érdekeit fogja keresni a cselekedeteiben. Az Ősöreg Varázsló már előre dörzsölte érdes tenyerét arra a napra várva, mikor az élet a megfelelő kerékvágásba tér végre vissza. Alig várta már a veszekedéseket, az ellenségeskedést és a háborúzást. Ez éltette minden nap, mióta elkezdte Kék Madarát életre kelteni. Az idő neki dolgozott.
A nyári mezők illata dühössé tette a Varázslót, alig várta már az őszi korhadt erdő szagot. De még nyár volt. Tudta, hogy a Szépséges Mezőn, ahol Mezők Asszonya az élet irányítója a pillangók vígan élik életüket.
A Varázsló előkészített négy dióhéjat, mindegyik egy - egy pillangó örök fekhelye lesz majd, ha Kék Madara elhozza neki őket. Türelme egyre inkább fogyóban volt, így hát útnak indította Kék Madarát.
Olyan mérhetetlenül önelégült volt, hogy eszébe sem jutott, mi lesz, ha madara nem jár sikerrel.
A madár elindult, keresztül a Fekete Erdőn, a magas hegyeken, hogy végül elérjen a Szépséges Mezőre.
Este volt, mire meglátta a csodás virág erdőt. Nem akarta látni, hogy a jóság milyen széppé teheti a világot, és borzalmasan undorodott ettől a színes forgatagtól. A Mezők Asszonya fogadta a csodás Kék Madarat, és minden teremtmény odasereglett. A pillangók is vidáman cikáztak, gyönyörködtek az új jövevényben. A madár, mikor már érezte, hogy mindenki körülötte csak őt figyeli elkezdte mézes-mázos beszédét, amely csodás hangjának áramlásával a legapróbb hangya fülébe is eljutott. A beszéd énekké vált, és a mező lakói megbabonázva hallgatták a csodás madarat. Attól fogva minden nap végén a Kék Madár ringatta álomba a Szépséges Mező lakóit. A pillangók kis serege már öt szépségből állt, hisz a piros pillangó is a csapat része lett. A piros pillangó különösen szerette hallgatni a madarat, lelkéhez elértek a szép szavak. Nem is gondolta - senki nem gondolhatta -, hogy egy ilyen pazar csoda akár gonosz is lehet. Éberségük tovaszállt.. és a Mezők Asszonya végtelenül örült, hogy a Kék Madár ezt a helyet választotta élete helyéül.


A varázslat azonban nem mindenkihez ért el.
A mező szélén hatalmas fa állt, törzsében egy eldugott bagoly fészekkel. A legbölcsebb Bagolylány onnan nézte, mi folyik világában, és sokat beszélgetett Szél Apóval. Érezte, hogy valami készülődik, de Szél Apó megdorgálta őt. Ne izguljon, a Gonosz már nincs a Földön, és ő, a Bagolylány jobban tenné, ha kijönne a rétre - fényre, és hallgatná a Kék Madarat. Akkor biztos nem látná borúsan a világot, hisz ott kint minden olyan csuda szép, virágos, vidám és színes.
A Bagolylány azonban nem hitt Apónak. Látta mi folyik, és féltette a pillangókat. Olyan nagyon büszke volt rájuk azért a bátorságért, amivel leküzdötték a kitin páncélost. Most rettegve nézte, mi történik.
A Kék Madár csak énekelt, bűvölte a mező lakóit, a mező pedig egyre sorvadt. A lakói csak a madár mellett üldögéltek egész nap, a Mezők Asszonyára már nem  hallgattak. A teendőiket sem végezték már, és önmagukat teljesen feladták, hogy a Kék Madár egyetlen szaváról se maradjanak le. A látvány, mely a Bagolylány szeme elé tárult  egyre borzasztóbb volt. A pillangók hiába repkedtek virágport szórva minden felé, semmit nem értek vele. A Kék Madár minden virágport lesepert hatalmas kék tollainak csapásaival, miközben az őt figyelő közönségét legyezte, hogy hűsítse őket a nyári melegben. A Lila pillangó elfáradt, és elköszönt társaitól, ő már nem akart többé virágport hullatni. Ő pihenésre vágyott, így társai elvitték egy csendes tulipán kelyhébe, míg ők tovább folytatják küldetésüket.
A bölcs Bagolylány felfigyelt rájuk. Látta, hogy csak ők azok, akiket nem babonáz meg a madár éneke.
És ekkor tudta, hogy neki van igaza, és a madár ROSSZ. A legmélyebb mélységből fakadó gonoszság árad belőle, amit mézes - mázas, álnok szavakba öntve szór a világra. Odahívta a pillangókat, a Pink, Kék, Zöld és Piros pillangók a bagolyvár nyílásánál pihegtek, és a bölcs Bagolylánnyal közösen egy cselt eszeltek ki.
Egész éjjel tervezetek, és találgatták, hogy tudnának túljárni a Kék Madár eszén.
Végre hajnalodott, a pára ott csillogott a mező összes virágán és fűszálán. A Kék Madár egy hatalmas lapulevél alatt aludt. A mező még nem kelt életre. A kis csapat Szél Apóhoz indult, hogy tervükhöz segítséget kérjenek. Közben a bölcs Bagolylány elkészítette a madár csapdáját . Várták a délutánt, hogy a madár újra belekezdjen énekébe.
Ekkor Szél Apó hatalmas vihart kavart. A Mezők Asszonya rettegve akarta megmenekíteni a csodás madarat, de nem tudta őt hova bújtatni. Ekkor a pillangók odarepültek a madárhoz, és a Piros pillangó kedves hívó szavaival elcsalták a bagolyvárhoz. Ott mind letelepedtek, várták, hogy vége legyen a borzalmas viharnak. A madár nem tudta hogy rászedték, egyszer csak kalitka csattant rá. A Bagolylány a fa odvából kiügyeskedte az éjjel készült kalitkát, és a madár nem tudott szabadulni. A pillangók faágakat hordtak a kalitkára, hogy a Kék Madár éneke ne legyen hallható a mezőn.
A vihar elmúlt, és a Szépséges Mező megtépázottan várta, hogy lakói eltakarítsák a romokat, melyek az eltelt napok alatt keletkeztek.
A lakók azonban csak ültek és várták a Kék Madarat.... aki nem jött, és nem is énekelt...
Másnap még mindig tartott az átkos varázs, a mező egyre inkább sorvadt... A pillangók és a Bagolylány fáradhatatlanul takarította a törmeléket, szórta a virágport... de a többi állat még mindig csak várt, és várt. 
Három nap telt el így. A pillangók már erejük végén jártak, de nem adták fel. Egymást bátorították, és ha pihenésre vágytak, a bagolyvár biztonsága ott várta őket a fa puha odvában.
Aztán a negyedik reggelen csoda történt. Mezők Asszonya ébredt elsőként réveteg álmából. Varázslatával a mező lakóit feloldotta a gonosz átok alól, és mindenki elborzadva látta, hogy mi történt szeretett otthonukkal.
A Mezők Asszonya látta, hogy a pillangók szorgosan teszik a dolgukat, és mire este lett, mindent megtudott.
A Kék Madár kalitkáját varázslattal a Szépséges Mező közepére helyezte, és olyan burkot vont köré, amely életben hagyta a madarat, de dalát soha többé senki nem hallhatta már.
A csodás Kék Madár saját börtönében, saját énekét hallgatva élte ezután életét.

A pillangók és a Bagolylány barátsága örökre megmaradt, a kis csapat tudta, hogy ahogy eddig, ezentúl is mindig számíthatnak egymásra.










2015. november 6., péntek

HÁLAPÉNZT csakis hálából


"Hálát a betegtől, pénzt az államtól" - Magyar Rezidensszövetség 






Nem vagyok álszent, szültem két gyereket, volt egy igencsak komoly betegségem...
Én is adtam már hálapénzt. Igen, adtam.
Hálából.
Dehogy hálából.. azért mert ez a szokás.. de könyörgöm, milyen agyament szokás ?

Tudom, hogy megint nagyon sok ember tyúkszemére lépek rá, de álszentség lenne, hogy ha ebben a témában nem írnám le a gondolataim.
Minap részese voltam egy baráti beszélgetésnek, ahol azon kívül, hogy mindenki megmutogatta egymásnak a rák okozta hegeit, szó került a hálapénzről is.
Biztos vagyok abban, hogy az orvosok egy nagyon jelentős hányada - szeretném hinni, hogy nem a kisebbség - nem fogad el hálapénzt.
Azt meg szeretném tudni, hinni, bízni, hogy a kisebbség az - ugye nem a túlnyomó többség ???- aki előre bemondja a "tarifáját".
Azt gondolom, hogy az orvosok ugyan úgy emberként is működnek, mint mi - betegek. De igenis mi, betegek tehetünk arról, hogy némely orvos megteheti, hogy még mielőtt bármit csinálna azért, hogy meggyógyítson minket, elmondja, hogy egy havi fizetésünket a Bűvös Fehér Borítékba tegyük be rögvest. Na jó, lehet az ő zsebébe is.....
Nem általánosítok, mert az igazságtalan lenne. Eszem ágában sincs senki lelkébe tiporni. Nem vádaskodom és nem is ítélkezem. 
Bár nekem nincs helyreállítva a mellem, azért ebben a témában az elmúlt 1-2 évben igen cifra eseteket hallottam már - sajnos.
Most nem írok a szülés körüli egyre őrültebb árakról, mert nekem az már nem játszik.....
Szerencsére fogalmam sincs a szívsebészet, agysebészet velejáró költségeiről....

De írok kedven témámról, a mellek helyreállításáról egy rákbetegség után.....
A tény : a rákbetegség miatt csonkolt vagy amputált mellek rekonstrukciós műtéteit az OEP finanszírozza a kórházaknak. Ez azt jelenti, hogy ha egy nő, akinek történetesen mellrákja volt, ingyen és bérmentve jogosult a mellhelyreállító műtétre. Igen, a járulékos költségek, mint speciális melltartó, a beteg számára is pénzbe kerül. DE... maga a műtét nem. Minden kórháznak éves kerete van, amit bizonyos műtétek elvégzésére fordíthat. Ezért vannak várólisták, és mivel sajnos nagyon sok mellrákos nő van, ezek a listák hosszúak. Mivel nem minden kórházban működik onkoplasztikai sebészet, és vannak kiemelkedő emlőcentrumok, ahol a sebészek csodákat képesek tenni,  így vannak olyan kórházak, ahol ezek a várólisták több hónapot is mutatnak, mire valaki műtétre kerülhet.
Végtelenül megdöbbentem, mikor a baráti beszélgetésben eljutottunk ehhez a kérdéshez, drága barátaim a világ legtermészetesebb dolgaként mesélték, hogy 100-200 ezer !!!!! forintot adtak az őket műtő orvosoknak. Az orvosok nem csak, hogy elvárták, volt olyan aki előre közölte, hogy mennyit kér a helyreállító - még egyszer nyomatékosítom INGYENES - műtétért.

Nem általánosítok, mert az igazságtalan lenne. Eszem ágában sincs senki lelkébe tiporni. Nem vádaskodom és nem is ítélkezem.

Sajnos ezt a kérdést sosem fogja senki megoldani. Nem is tudom, hogy lehetne határt szabni a hálapénz zsebekbe vándorlásának.
Egyáltalán van értelme? Én is úgy gondolom, hogy ha az orvos a munkáján felül foglakozik velem, odaül az ágyam szélére, vagy tényleg időt és türelmet nem sajnálva ötödszörre is elmondja a kezelésem mibenlétét, akkor nekem, mint hálás betegnek egy lehetőségem van kifejezni az érzést : vagy pénzt adok vagy ajándékot veszek neki. Vajon ha az orvosok többet - a mostani fizetésük többszörösét - keresnék, akkor mi betegek nem dugdosnánk ugyan úgy a titkos kis pénzeket a jobb ellátás és figyelem reményében ? Dehogynem. És vajon különb ellátást kapunk azáltal, hogy dugdossuk a pénzt ? Biztos van olyan orvos, aki így működik. De az nem lehet, hogy ebbe mindenki belenyugszik, és éves szinten milliárdokat dugdosunk fehér köpenyes zsebekbe. És addig, amíg a google-ba beírt "hálapénz" keresőre HÁLAPÉNZ KALKULÁTOR ugrik a szemem elé, nem is lesz ez másképp.

Tavaly voltam egy orvosi előadáson, és az ország egyik vezető emlőspecialistája egy mérhetetlenül érdekes és informatív előadást tartott arról, hogy is folyik a mellrák kezelésének kórházi folyamata, kezdve a diagnózistól egész a rekonstrukcióig.
Akkor ő azt mondta, hogy a szakmai konferenciákon szokták mondani, hogy Magyarországot lehetne hívni a legtöbb félbehagyott mellrekonstrukció országának is.

Remélem, bízom, hiszem.... tudni nem vélem.. hogy ez nem azért alakult így, mert bár az OEP finanszírozza a mellek helyreállítását, de sajnos nem minden beteg tudja ugyanezt megtenni a Bűvös Fehér Borítékkal.
   
























2015. október 31., szombat

Felnőtt boldogságom


Amikor kiválasztottál, hogy én legyek, aki erre a világra hoz, Te mit tudhattál rólam ?
Vajon gondoltál rá, hogy dédelgetős vagy mindig rohanós, gondoskodó vagy veszekedős leszek ?
Én semmit sem tudtam Rólad, sőt még magamról sem. Vártalak. Néha rettegve, néha nem is eszmélve, néha siettetve, de október végére megnyugvást találva.....
Tudtam, hogy jössz, ez valahol elrendeltetett. Itt leszel, és én már sosem leszek magam.
Te mindig a részem leszel.
A jöttöd lassú és igazán félelmetes volt, de megérkeztél. És ott, mikor megfogtalak tényleg minden értelmet nyert. Minden a helyére került, a lényem értelmet nyert.
Azóta én sem Halottak napját, sem Halloween-t, sem Mindenszenteket nem ünneplek.

Nekem ez a nap Te vagy..........

Hihetetlen érzés először anyává válni. Senki nem mondta, hogy a felelősség, azzal, ahogy a kezembe fogtalak, mint egy láthatatlan burok, úgy ölelt és ölel át azóta is.

Annyiszor hallottam, hogy az igaz szeretet feltétel nélküli. Azt azonban akkor éreztem meg, hogy ez mit is jelent, mikor Rád néztem.
A kötelék, ami Hozzád köt soha, de soha nem szakad meg.
A kötelék - ma is emlékszem az érzésre.......amikor először tudtalak megetetni. Ha becsukom a szemem még az érzésre is emlékszem, a mély, legmélyebb intimitás örömére.
Az egy olyan meghatározó pillanat volt az életemben, amit nagyon sokszor hívok elő.
És másnap felkelt a nap, és Te már az életem része voltál. Mintha mindig is az lettél volna. Onnantól kezdve nem voltam, hanem voltunk.

Az esti szeánszok, a mesék, melyeket végeláthatatlan órákon keresztül meséltettél, Füles Mackó esti dalocskája, amit minden este elénekeltettél, és jókat nevettünk, amikor ahhoz a részhez értünk, ahol nevetősre csikiztelek közben.....
A kórházi éjszakák, mikor remegve ültem az ágyad mellett...
A fura kis dolgaid, amiket más nem értett, csak én.. és én nem értettem, hogy más miért nem tudja, hogy Te tökéletes vagy, és iszonyat okos.
Amikor magadtól megtanultál írni, és én hitetlenkedve szavakat követeltem tőled...
Amikor órákig olvastunk az ágyban fekve késő estig, mindketten a saját könyveinket bújva....
Amikor bedőltem Neked, és elvittelek kendo edzésre...
Amikor először néztél a húgodra ....
Ahogy Ti vagytok ketten együtt, és persze amikor a hátad közepére sem kívánod Őt, de mindig olyan szeretet van a szemedben, mikor elcsípem azt ahogy ránézel.....

Amikor azt mondtad, úgy érzed magad, mint egy brazil szappanoperában..................................

Az évek fénysebességgel telnek.
Ma 18 éves lettél. Tartottam magam, nem bőgtem. Elmentetek, és azóta nem tudom visszatartani a könnyeim.
Ma 18 éves lettél. Azt mondtad, miközben rám néztél, hogy érett felnőtt vagy, és mosolyogtál.
Ma 18 éves lettél. Azt mondtam, lehet , hogy érett felnőtt lettél, de nekem mindig a kisfiam maradsz.
Ma 18 éves lettél. És boldog morajlást érzek a lelkemben, mert látom, hogy boldog vagy.
Ennyit szerettem volna mindig, hogy boldog légy.
Szeretném, hogy mindig megtaláld azt aki boldoggá tesz, de legfőképp azt szeretném, hogy ha magadban találnád meg azt az embert, aki boldoggá tudja tenni önmagát és a szeretteit is.
Kívánom, hogy ha majd Te is apává válsz, megértsd, milyen a feltétel nélküli szeretet és elfogadás.
Kívánom, hogy azzal éld az életed, aki úgy szeret, ahogy vagy, és mindig kiáll majd kettőtökért.
Kívánom, hogy találd meg , és ha megtaláltad, ne ereszd !!!
Hiszek Benned, tudom, hogy jó ember vagy.
Hiszek Benned, tudom, hogy a helyeden vagy.
Hiszek Benned és köszönöm, hogy 18 éve az életem része vagy.

Köszönöm, hogy engem választottál és az anyud lehetek.

2015. október 28., szerda

Istenségek kívül és belül



Beszélgettünk, viccelődve írogattunk arról, hogy van -e ott felettünk, és ha van, akkor mit is csinál..
Fogalmam sincs, de remélem nem haragszik meg.
A vallásokkal sosem foglalkoztam mélyebben, sőt sehogy sem. Valahogy vallási világpolgárnak érzem magam. Amely vallásokat ismerem, azok közül mindben van valami olyan mélység, ami megfog. Mindegyikből magaménak érzek egy - egy gondolatot, érzést, tudást.
Így a végső konklúzió mindig az, hogy az én Istenségem bennem van. Magamban hiszek, hiszek abban, hogy vannak erők, melyek terelgetnek, hiszek abban is hogy nincsenek véletlenek. Minden okkal történik, és minden tett és cselekedet része az egésznek.
Határozottan hiszek a pillangó - elvben.
Határozottan hiszek a szabadságban, és a szabad akaratban. Határozottan hiszek abban, hogy embernek születtem, és jogom van a szabad - mentálisan és fizikailag - élethez. Határozottan hiszek abban, hogy magam vagyok az egyetlen, akinek elszámolással tartozom az életemmel kapcsolatban. Hiszek a gyerekeimben, és soha nem tudnám feláldozni őket csak azért, hogy megmutassam, hogy mekkora jó fej vagyok.
Kis koromban megkereszteltek, gondolom azért, mert ez volt az elvárás, vagy mifene.. mert sosem jártunk templomba, de még csak imádkozni sem tanítottak meg. Drága nagyim a Miatyánkot és a Házi Áldást belém költöztette, de ennyi. A Bibliát felnőtt nőként vettem kezembe..- bevallom, nem sokra mentem vele.
Mindig morfondíroztam, hogy minek kereszteltek meg ? Elvették tőlem a választás szabadságát. Mert így felnőtt fejjel egész más dolgokban hiszek, mint amit a keresztségem megkívánna.. Most akkor mi lesz velem??
Jó, a Mennybe már biztos nem kerülhetek, hisz tettem olyan dolgokat, amivel kizártam magam az édeni paradicsomból ( jobb szeretném, hogy ha inkább édeni mazsola lenne, azt jobban el tudom képzelni a mindenség legjobb helyének ) .
Szóval, így a 40 + éveim elején komolyan számot kell vetnem ezzel az Isten dologgal.
Az van, hogy tele vagyok olyan kérdésekkel, amik nem hagynak nyugodni, így a kételyeimet erősítve eleve esélytelen, hogy higgyek egy olyan Istenben, aki bizonyságul, hogy létezése igenis valós, az egyetlen fiát feláldozza. Ha én emberként tennék ilyet, akkor gyilkosság száradna a lelkemen és húzhatnék a pokolba. A mérleg nyelve sosem lesz egyenlő.., hogy is képzelhetem én, hogy egyenlő mércével mérnek engem és Őt, de miért is nem???
Aztán ott van a másik, amitől sikítófrász kapok. Ezek a templom dolgok. Imádok templomban lenni. Beülni, és magamba mélyedni. Igen, a szó bizonyos értelmében szent helyek. Miért kellenek papok ahhoz, hogy megtanítsák nekünk, akik betévedünk a templomokba, hogy mit és hogyan kell hinnünk ? Miért nem bízik az Isten bennünk, hogy TUDJUK és érezzük őt?
És el is értem ahhoz a ponthoz, amit zsigerből elutasítok.
Ha van Isten, és fenn csücsül a mennyekben, biztos vagyok abban, hogy csapkodja a térdét, annyira jól szórakozik azon, hogy a papok mi mindent nyomnak le a hívők torkán Rá hivatkozva. Biztos vagyok abban, hogy ha Isten úgy létezik, ahogy a földi helytartói mondják, nem engedné, hogy ez a cirkusz, ez a jól jövedelmező cirkusz így üzemeljen.
Ahhoz, hogy Jézus élt kétség már nem férhet, hisz bebizonyosodott - élő ember volt. Ahhoz sem fér kétségem, hogy iszonyat bölcs és karizmatikus személyiség lehetett. Azt is biztosra veszem, hogy az ostoba ellenlábasai rettegtek az őszinteségétől és a nyíltságától. Biztos, ha abban a korban élek és is odacsapódtam volna mellé, mert bírom a sorból kilógó, őszinte és megmondó embereket.
Szóval így a 40+ éveim elején egyre inkább keresem az utam ebben a kérdésben is.
Hinni jó, hinni kell, hisz erőt ad.
De nem mindegy, hogy miben és hogy hiszek. Nekem nem mindegy.
Boldog vagyok, ha az angyalbázisomra nézek esténként, ahol vagy 20 angyal vigyáz rám . Köztük a kedvencem, amit Lilitől kaptam, és törött szárnnyal mosolyog rám mindig.
Boldog vagyok, hogy ha elmegyek jógázni, és az örök körforgásról meditálok.
Boldog vagyok, mikor tapasztalom az érzést, mintha már találkoztam volna valakivel - akivel ebben az életben elsőre látjuk egymást.
Boldog vagyok, mikor önzetlenül adok, mert tudom, hogy jót cselekedtem.
Boldog vagyok, mikor beülök egy templomba.
Boldog vagyok, mikor a polcon lévő Buddhám letörölgetem a portól.
Boldog vagyok, mikor  a gyerekeimet a feltétel nélküli elfogadásra és szeretetre tanítom.
Boldog vagyok, mikor Lili esténként a kis szertartásával engem is megvéd, mert burkot von körém,
Boldog vagyok, mikor esténként hálát adok az életemért.

Hiszek abban, hogy a hit a legmélyebb és legszemélyesebb ügy az ember életében. Tapasztaltam a betegségem alatt, hogy a hitem mekkora erőt adott. Hiszek abban is, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy kiben, hogy s miért hiszek, és azt is tudom, hogy a hitem mélységéről és mibenlétéről soha nem fogok a tükörképemen kívül senkinek sem beszélni. 

WMN - 2015. október

 http://wmn.hu/2015/10/19/a-mellem-es-a-helye-ezert-nem-plasztkaztattam-mellrak-utan/



Az első perctől, mikor felkeltem a műtét után – testemen a lelkemet is gúzsba kötő szorító kötéssel – EGÉSZnek éreztem magam. Mindent elsöprő érzés volt, még így három év távlatából is.
Három éve mellrákom volt.
Az én féloldalasan élt életem azzal a mondattal kezdődött, amit a műtőben tevékenykedő nővér lökött az arcomba, mikor meztelenül kiterítve, a rákos mellemmel feküdtem a műtőasztalon. Zokogtam, remegtem, sirattam magam, sirattam a mindenséget, amit tudtam, hogy már sosem fogok úgy megélni, mint a rák előtt.
– Most mit sír? Ez csak egy mell……
A szavai kegyetlen őszinteséggel csaptak az arcomba. Akkor még nem értettem. Azóta értem. Ez tényleg csak egy mell volt, ami történetesen beteg lett.
Gyermekeim apja egy héttel a jobb mellem eltávolítása után megjegyezte, hogy milyen szerencsés vagyok, hisz a mellrekonstrukció támogatott műtét, így végre ismét szuper melleim lehetnek – na, nem, mintha panaszra lett volna okom a maradékkal.
Ez volt az a momentum, ami végképp megerősített az addig bennem formálódó döntésben. Nem fogom rekonstruáltatni a mellem. Ugyan, miért tenném? Ez vagyok én. Átestem a mellrákon, és a jobb mellem volt az ára az életemnek. A beteg testrészem elengedtem. Köszönöm, nem kérem újra, más formában.
Tökéletes vagyok így. Így vagyok tökéletes. Magamnak. Csakis magamnak. Mert semmi más nem számít. Ha úgy lennék boldog, hogy szilikon mellem lenne, akkor az lennék én. Ahhoz sem lenne senkinek köze.
Ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre több nővel ismerkedtem meg, akik szintén átestek a mellrákon, vagy épp átélték a betegséget. Sokan közülük helyreállító műtétre vártak, sokan már túl vannak rajta. Sokan boldogok, elégedettek, de sokan nem. Erről nem szeretnek beszélni, mert nagyobb tabu, mint maga a mellrák. Igen, ki kell mondani. Sok nő csak azért fekszik kés alá, mert ez a társadalmi elvárás. A nő két mellel nő. Sok sorstársam elégedetlen az új mellével. Sok sorstársam boldogtalan, mert nem tetszik neki, amit a tükörben lát. Sok sorstársam haraggal beszél rólam, és ítélkezik felettem, lelki betegnek tart, mert én fél mellel is boldog nő vagyok. Én nem ítélkezem felettük. Néhányukat sajnálom, de nem ítélem meg a döntésüket.
Sajnos, amíg az orvosok is azt erősítik a nőkben, hogy rögtön helyre kell állítani a nőiességet, és ezért kell egyből rekonstruálni a rákkal érintett mellet, addig mi, akik nem fekszünk kés alá, mi leszünk a beteglelkű kisebbség.
Én hiszem, hogy a nőiesség nem attól függ, hány mell fickándozik a melltartóban. Amíg valaki a lelkében nem érzi a nőiességét, addig a legtökéletesebben helyreállított mell sem fogja elhitetni a vele, hogy ő igazi nő.
Nekem a rák kellett ahhoz, hogy elfogadjam magam. A betegség előtt kínlódtam a nőiesség megélésével. Nem lakkoztam a körmöm, évente egyszer mentem el fodrászhoz, hogy levágassam a hajam. A nőiesség jegyeit röhejesnek találtam. Ha láttam egy nőt, akinek a táskája illett a cipőjéhez, kinevettem. Mélyen magamban éreztem, hogy nem jó ez így, de a környezetem által mutatott tükör az én torz képemet tükrözte vissza. Nem kellett igazi nőként viselkednem, elég volt, hogy anya vagyok, jó munkaerő, dolgos ember. Olyan sok nőt látok így az utcán minden nap. Legszívesebben odamennék, és megráznám őket! Édes, ne állj be a sorba! A gyerekeid felnőnek, és ott maradsz majd egyedül a lestrapált életeddel, a lestrapált testeddel a kitérdelt melegítődben…
Én szerencsés vagyok. Bármilyen paradox is, fél mellel lettem igazán nő. Ez kellett ahhoz, hogy megértsem a testem, hogy elfogadjam és szeressem magam. Szeressem a megmaradt bal mellemet, szeressem a jobb mellem helyén húzódó majd 30 centis heget, szeressem a testem minden porcikáját, a hibáival együtt. Onnan kezdve, hogy el tudom fogadni – szeretem és tisztelem – önmagam, ezt kapom vissza másoktól. Igen, a férfiaktól is.
Itt vagyok, kell ennél több? Nekem nem. Élek, nő vagyok, jobban, mint valaha. 41 évesen, immár három éve rövid, tüsi, vörös hajam van. Régen hosszú volt, soha nem lesz már hosszú. Soha nem leszek már az, aki voltam. Régen két mellem volt, Soha nem lesz már két mellem. Nem azért, mert jó fél mellel élni, sem azért, mert utálom a műtéteket. Csakis azért, mert tökéletesen egyben vagyok, így, ahogy vagyok – végre.
Három éve mellrákom volt.

2015. október 14., szerda

A reggeli fiú



http://wmn.hu/2015/10/26/a-reggeli-fiu/

Reggel volt, az az őszi , az esőtől nyálasan csöpögős , amikor ki sem akartam kelni az ágyból.
Magamra húztam a takaróm, csak még egy kis álomlufit, csak egy kedves lebbenést.. de az órám belecsörgött a vattapamacsba, amibe épp kezdtem belesüppedni. Így hát nem volt mit tenni, felkeltem.
Megittam a reggeli kávét, aminek szerintem már semmi jelentősége nincs a szervezetemre, de a lelkemnek kell. A reggeli tejeskávészeánsz a napindító ON .
Aztán felöltöztem és nyakamba vettem a tíz emeletnyi lépcsőházat. Ha már kávéval kezdtem a napom, legalább legyen a reggelemben valami egészséges, mert az olyan trendi, én meg jó lenne, ha trendi lehetnék. A nyolcadikon beszálltam a liftbe. Ennyi épp elég a fene nagy femintrendiségből. 
Fülemben dübörög fantasztikus Dave Gahan, és újra elénekli nekem, hogy próbáljak már végre az ő cipőjében mászkálni.. hát próbálnék én, de olyan rohadt esélytelen ez a felállás.. így csak énekelem vele, és remélem, hogy egy következő életben majd találkozunk. 
Miközben kókadt fejjel irányzékba veszem a buszmegállót már pörög az agyam. Az agyam állandóan pörög, van hogy képek, van , hogy párbeszédek folynak keresztül - kasul. Néha azon veszem észre magam, hogy hangosan válaszolgatok a képzeletbeli vitapartneremnek. Ma is elkezdtem volna, de valahogy éberré váltam, mikor a buszmegállóban álló nőt megláttam. Sötét ruhája volt, nagyon csinos, látszott rajta, hogy egyben-rendben van.. ellentétben velem. Rám nézett, de nem is látott engem, csak a pink esőkabátomon akadt meg a szeme. Néztem, és azon morfondíroztam, vajon ő is reggel tejeskávéval kapcsolja be magát ? A buszra mindketten ugyanannál az ajtónál szálltunk fel. Én leültem, lábaim keresztbe raktam, és az esőkabátomról minden felé csorgott az esővíz. Elmélázva néztem, hogy a busz padlóján merre folyik és örömmel állapítottam meg, hogy az egyben-rendben nő cipőjét eláztatja az én vizem. Nah.. végre, valami ami nem illik bele az ő tökéletes aurájába. Mosolyogtam. 
Megérkeztünk, az emberek özönlöttek lefelé a buszról, már az eső is elállt.Nem is hittem, hogy a reggelem életem egyik legszebb reggelévé válik hamarosan. 
A metrónál az embertömeg elviselhetetlen volt. Mindenki csak megy, leszegett fejjel. Nem mosolyognak, és ha végre valaki pillantását elkapom, és mosollyal nézek rá, az tuti, teljesen hülyének néz.. 
Aztán a metró fülledt emberszaga. Besodort  a tömeg és megálltam. Előttem ült Ő. Hihetetlen arca volt, a hihetetlen külsejéhez. A környezetében ülő és álló nők jégcsappá fagyva próbálták érezni a fiúból áradó energiát. Én álltam és néztem le rá. Ő is nézett, egyenesen rám. Igaz fura volt, hogy napszemüveg van rajta, de betudtam a különcségének, hisz imádom az ilyen figurákat. A ruhája, a táskája, az illata, a haja mind tökéletesen passzolt. És legalább 10 évvel volt fiatalabb nálam. És rám nézett, igen, biztos vagyok benne, hogy engem nézett. Egész elvörösödtem, elfordultam, és azon gondolkoztam, hogy vajon milyen párja lehet. Ekkor megmozdult, és jobb kezéből előkerült a fehér bot. 
Az a fehér bot. De hát rám nézett.. az nem lehet, hogy ez a fiú egy látássérült - nem lehet vak, hisz EGYENESEN rám nézett. 
Felállt, én is leszállni készültem, és hirtelen megkérdeztem, hogy kívánja-e a segítségem. 
Elmosolyodott mikor elfogadta, hogy kivezessem az aluljáróból.
Magabiztosan indult el a lépcső felé. Két perc sem telt el,  és azon kaptam magam, hogy kapaszkodom belé, ő vezet engem, férfi energiái elsöprik a tömeget előlünk és beszélgetünk. Édes Istenem, hogy én  mennyire szeretek beszélgetni. Kérdezett, és én mindent elmondtam. Közben az agyam vészesen jelzett, hogy valahogy fordítani kéne a beszélgetésen, de hát képtelen voltam. És amikor azt mondta, hogy tetszik neki a színem, akkor megálltam. Hogy mi van ?? A színem ?? Hát igen, vannak rajtam színek, vannak bennem, a lelkemben színek, meg az álmaiban, na azokban aztán rengeteg szín van, de Ő ezt honnan a fenéből látja ? Megkérdeztem, hogy ez a csajozós duma bejön -e és csak mosolygott a szája sarkában. Felértünk a lépcsőkön és elköszöntem. De új barátom úgy érezte tartozik nekem, és most ő kérdezte, hogy elkísérhet - e engem a munkahelyemig. Naná, hogy vigyorogva kérettem magam. Aztán, mikor karon fogott, mintha az egész életünket így éltük volna le, megkérdeztem, hogy mi a története. Annyit mondott csak, hogy két évvel ezelőtt vakult meg mindkét szemére, de ennél boldogabb soha életében nem volt. Igen, tudja, hogy milyen mikor megjelenik valahol, hisz modellként dolgozott egész fiatal korától, igen, tudja, hogy a nők mágnesként vonzódnak hozzá, és igen, bejön a csajozós duma. Párja elhagyta, de Ő az élte legboldogabb időszakát éli mióta megvakult. És ekkor feltettem azt a kérdést, ami már a metró óta pörgött az agyamban. Miért sodort össze minket ezen a reggelen a sorsunk.... Vajon mit tudunk mutatni egymásnak ? Nekem ő a bizalomnak azt a szintjét, ahova szeretnék eljutni. A bizalom más - akár egy idegen emberben - nekem mindig problémás volt. Hogy én mit mutattam neki ? Ő azt mondta hogy a színeimet, és azt, hogy a hangomon is hallotta azt, hogy mosolygok.
És hát tényleg nincsenek véletlenek. Soha ilyen találkozásom nem volt, de ez örökké belém ragadt. Még a nevét sem tudom. Csak azt, hogy puha volt a ruhája, magával ragadó a hangja. 
És rám nézett.... egész biztosan tudom, hogy ENGEM látott....úgy, ahogy csak nagyon kevesen.  

2015. október 5., hétfő

Csapongó Élni és nem félni





Tegnap este, mikor hazaértem nem ültem le a gép elé írni..
Nem akartam kiírni magamból sem az örömöm, sem a bánatom. Ízlelgetni akartam, akartam, hogy hassanak rám az érzéseim, hogy átjárják a porcikáimat és megéljem őket. Akartam hogy fájjon aminek fájni kell, és akartam élvezni az öröm gyönyörét is.Este, mikor az egész napos nyüzsinek vége lett, magamban pörgettem vissza a filmem ami a fejemben forog. 
Amikor reggel Lili - már megint igen, mondhatjátok.. szegény gyerek, hurcolom magammal ezekre a mellrákizékre... de, hát imádja....
szóval, mikor köszönt a klónhadsereg tagjainak, és keresztül néztek rajta, csak mert engem utálnak.. nos az is egyfajta mérföldkő volt. 
A fene nagy összefogás..aha.. ami csak akkor működik, amikor sokan látják.. 
Hogy is mondta Csaba ? 
"A mellrák elleni szervezetek nem a mellrák, hanem egymás ellen küzdenek." azt  hiszem, ez egy nagyon találó meglátás...ami talán változhat-na ...talán..
Szerencsés vagyok, mert láthatta a lányom, hogy mennyi de mennyi szuper ember vesz körül, mennyien vagyunk, akik bár nem egy közösségben tevékenykedünk, mégis őszinte szívvel tudunk beszélgetni, megölelni egymást, tanácsot adni, de legfőképp TISZTELNI egymást. 
Szerencsés vagyok, mert a lányom megtanulhatja egy - egy ilyen napon, hogy mi is a tisztelet. Megláthatja, hogy milyen, ha valakinek őszintén gratulálsz a sportteljesítményéért, és bár a mérleghinta két végén ültök, mégis oda tudsz állni elé.. az már más kérdés, hogy ő annyira sem méltat, hogy meghallgasson.. A lányom megtanulja, hogy az emberek hála az égnek rohadtul nem egyformák.. A lányom megtanulja hogy nem kell mindenkit szeretni, és nem kell, hogy mindenki szeressen. A lányom megtanulja, hogy ha nem is szeret valakit attól még tisztelheti.. A lányom szerencsés....

Az életem két legmeghatározóbb élménye a gyermekeim születése volt. 
A tegnapi napig. 
Soha, de soha nem hittem volna azt, hogy rólam, csakis az én történetemről készül egy film. 
Soha nem hittem volna, hogy valaki érdemesnek talál arra, hogy bemutassa a gondolataimat egy filmben. Soha nem hittem volna, hogy a filmem, ami én vagyok - érdekelni fog másokat. 
Soha nem hittem, hogy lesz egy filmem...... ami már nem csak a fejemben forog.. 
Soha nem hittem, hogy az Élni és nem félni filmet ölt.......
Soha nem hittem, hogy ez megtörténhet velem. 
Soha nem hittem hogy rákos leszek.. tehát... soha ne mondd, hogy soha.. :D :D :

Ami történik velem és körülöttem az nem én vagyok csak. Tegnap is bebizonyosodott számomra.. Semelyikünk rákja nem különb a másikénál. Végtelenül sajnálom, hogy sok sorstársam azt gondolja, hogy attól, hogy mi egy páran, akik vállaljuk az arcunkkal a nyilvánosságot, szóval, hogy mi különbek vagyunk náluk. Nem igaz!!! Az energia, a tettrekészség mindenkiben ott van. Mi valamiért erre az útra léptünk, de nem vagyunk különbek. Számomra a nyilvánosság, amit a rák utáni életem hozott mindig hatalmas meglepetéseket is hoz az életembe. A legfontosabb célom még mindig az, hogy mi nők merjük vállalni magunkat. Hogy ez a betegség ne stigmatizáljon senkit. 
Mérhetetlenül felháborított, amikor az ország vezető onkoplasztikai sebésze arról beszélt, hogy mennyire fontos, hogy helyreállítsák a mell műtött nők nőiességét, ezért rögtön helyreállító műtétet kell csinálni a nőknek. 
Kikérem magamnak !!!!!!
A mell műtött nők nőiességét fejben kell helyreállítani, nem a melltartóban. Az, hogy egy vezető orvos erről így beszél, számomra több, mint felháborító. Nem véletlen, hogy nem is mentem el hozzá :D :D 
Tegnap is több nővel beszélgettem, akik csak azért feküdtek kés alá, mert ez az elvárás... basszus.... mi van????
Nem szabad azt az érzetet kelteni a mellműtéten átesett nőkben, hogy kevesebbek attól, hogy ha nincs helyre állítva a mellük, mégis ahova nézek, mindenhonnan ez köszön vissza. Főleg a fiatal nőknél..Biztos vagyok abban, hogy nem ez a helyes út. 

Tegnap megint hatalmas energiákat kaptam, láttam a velünk együtt önkénteskedő lányok szemében a csillogást, és boldog voltam. Szeretem őket. Tudom, hogy jó úton járok, bár sokan akarnak elgáncsolni, de sokkal többen vannak, akik mellettem állnak.. Akikkel együtt állunk a rajtvonalnál, mert mindannyian egyenlőek vagyunk ebben a PINKŐRÜLET-ben <3 <3

2015. július 11., szombat

Én tényleg.....


Ma Lilivel túráztunk...

Na, nem úgy, ahogy a normális emberek szoktak, nem.. Mi úgy gondoltunk, hogy a délelőttünket arra szánjuk, hogy Lili fájós fülét megmutassuk egy orvosnak. Igen, ez ma, 2015-ben, Magyarországon, Budapesten - egy világvárosban - annyi időbe telik, mint megtenni egy 15 km-es gyalogtúrát.
És a vizsgálat 3 kemény percig tartott...
De ne szaladjak már ennyire az elejére. Történt ugyanis, hogy leány utódom köhécselt, meg fújta az orrát egész héten. Aztán tegnap már úgy fogadott délután, hogy fáj a füle . Az van, hogy nekem is már egy hete fáj a fülem, tehát nyilván vírusunk van. Mivel - sokak szerint nem  :) - de azért én egy gondos anyatigris vagyok, így tegnap átmentünk a lakásunktól két !!! sarokra lévő Bajcsy kórházba. Szuper kórház, közel van, sok okos és kedves orvos, nővér dolgozik itt. Egy bibi volt a dologban, hogy délután öt órakor hiába mentünk, mert elhajtottak a gyerekkel a Bethesdába. Sajnos Lili nem volt olyan állapotban, hogy elvonszolhattam volna Kőbányáról Zuglóba, így döntést hoztam. Hazamentünk, gyógyszer és ágy. Aztán ma reggel már nem úszhattuk meg.. Lilókám sírósan ébredt, így telefont ragadtam és felhívtam a Bethesdát. A kedves női hang egy mondattal lerendezett. Szombaton a Szent János az ügyeletes.
ÓÓÓÓÓÓÓÓ.. hát az nekünk tök jó, mert a gyereknek még nincs láza, és az út Kőbányáról a Hűvösvölgybe BKK-val, úgy hogy a fél város fel van túrva, a másik fele meg le van zárva, szóval az király lesz :) : ) : ) Gondoltam, cseles leszek, hisz már sokat tapasztalt anya vagyok, felhívtam tehát az ügyeletet. Elpanaszoltam a problémát, és mikor közöltem, hogy nem , a gyerek nem lázas, nagyon csúnyán ledorgáltak, hogy az ilyen lusta szülők miatt nem jutnak el azokhoz a gyerekekhez akiknek igazán szükségük van az ügyeleti ellátásra.
Így hát mit volt mit tenni, mindketten begyógyszereztük magunkat, volt nálunk víz is meg kaja is, ki tudja...
Elindultunk. Igen, szombat van, így a busz 25 percenként jár, igen szerencsére a metró járt. A Széll Kálmán téren lévő kaotikus állapotokról nem tudok írni, mert leírhatatlan . Megtaláltuk a buszt, és mivel nem mondta be, hogy hol járunk, nagyon figyeltünk. De sikerült. Végre, megérkeztünk civilizált világunk fellegvárához, a gyógyító templomhoz: KÓRHÁZ.
A portás eligazított minket, és olyat mondott, hogy az egész hetem szárba szökkent. Az ügyeletet a FELNŐTT Fül-Orr-Gége osztály adja, oda kellett menni. Örültem, mint majom a farkának, hogy de jó, legalább az én fájós fülem is orvoslátta lesz. Nem akarok spojler lenni, de korai volt az öröm...
Beléptünk a váróba, ahol persze, hogy rengetegen voltak, de meglepő módon gyorsan szórták a gyerekeket ki. Kedves nővérek, mosolygós orvosok. Végre behívtak minket is, Lilit 3 perc alatt megvizsgálta az orvos. Hallójárat gyulladás, vatta a fülbe. És akkor megtörtént az , amiért ezt az egész sztorit leírom.
Ugye nem felejtettétek el, amit fentebb írtam.. az ügyeletet a János kórház FELNŐTT osztálya adta...
Gabi :  - És az én fülem hol nézik meg ?
Orvos : - ????????
Gabi : -  Mert az enyém is fáj, és zúg már vagy egy hete.
Orvos : - A felnőtt ügyeletet a Szent Imre kórházban van....
Csak néztem rá.
A gyerekem zokogott, mert úgy megvizsgálták, hogy majd széthasad a feje a fájdalomtól, és a doki a válla felett csak ennyit tudott mondani.
Érem én, tényleg. Vannak barátaim az egészségügyből, nővérek, orvosok. Tudom, hogy milyen körülmények között dolgoznak, tudom, és mindig kiállok az ügyük mellett. De könyörgöm. Most tényleg akkora teher lett volna neki belenézni a fülembe, belevágni egy köcsög gyógyszeres cuccot ???? Hát hisz felnőtt orvos vagy mi a tök ?? Mondtam neki, hogy tömeg közlekedünk, és hogy Kőbányáról jöttünk, szerinte mit tegyek ?

Hát így járunk mi. Én kihagytam az ügyeletet, mert Lili kétségbeesetten nézett rám, fájt a füle, haza akart már érni. Így megkerestük a buszt visszafelé, metró is bejátszott és hazaértünk. Csak négy óránk ment el a napból. Csak...
Nem vagyok közgazdász, sőt okos ember sem, aki ott ül fenn, és osztja az észt.
De kérdem én, miért kell négy órát utaznom azért, hogy egy orvos ránézzen a gyerekemre, amikor öt percre lakom egy regionális kórháztól ??? Ja, és csak szólok, NINCS mindenkinek autója, az emberek egy jelentős többsége a tömegközlekedést használja.
Miért van az, hogy ilyen őrült módon szervezik az életünket az okosok ???
Miért van az, hogy még mindig, bármennyire kedves is némelyik, de a többség úgy gondolja, hogy az orvos egy isten ???
Szerencsés vagyok, hisz a hétvégén még főznöm sem kell, hisz mire hazaértünk a piac már rég bezárt, Lili meg alszik, így vásárolni sem tudok elmenni :) Holnap úgyis zárva minden, legalább lesz időnk ebédet rendelni valahonnan...
Az elmúlt közel három évemben rengeteg orvosi sztorim lett. Nem szoktam kipakolni, ezt a mait is csak azért, mert tényleg majd elhajítottam a hajam, mikor a felnőtt doki átküldött egy másik kórházba.
Nyilván megértek én mindent és mindenkit. Nyilván.....
Nyilván... de tényleg...

2015. július 5., vasárnap

KIMAXOLNI az életet...mert csak egy van belőle !!!!!!!!!!!!!!!!!!!



Az új kedvenc szavam : KIMAXOLNI az életet by Barbi :D

Hihetetlen, hogy egy - egy szó mekkora erővel tud bírni.

Számomra mindenképp.
Az elmúlt három napomban történtek ennek a szónak a tükrében hatalmas energiákat mozgatnak meg bennem.

Kimaxolni.. mit jelent nekem ? ÉLNIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII ezerrel .... megragadni az alkalmat, megragadni minden alkalmat, hogy boldog legyek, hogy lássam a gyerekeim arcán a boldogságot, hogy adhassak magamból, elvárás nélkül... 


Kimaxolni.... mit jelentett az online tv előtt ülve a koncertet nézve......... Szóval.....Levi a kerekesszékben, a tömeg felemeli őt, Gabi, az anyuja ott vibrál a tömegben, hogy imádottja le ne essen.. de ide éreztem a képernyőn keresztül a boldogságát, ahogy Levi lepacsizott a Wellhellos fiukkal..Lilivel néztük ..Persze bőgtem, mit a záporeső, mert nekem nem csak egy kerekesszékes fiú volt a képernyőn.
Levi, aki a szemeivel szeretett, mikor náluk voltunk, akinek a kezét fogva éreztük az ÉLET-et...
Az érzés, a mindent elsöprő, mikor Gabi ránézett Levire, aki csak a szemével kommunikál, és azt mondta neki, hogy ne kiabálj velem...


Kimaxolni.. mit jelentett csütörtökön... látni a lányokat a klubunkban, hogy vidékről jönnek arra a pár órára, csak azért, mert erőt meríthetnek egymásból.. beszélgetni, nevetni velük, megsimogatni az éppen növő hajukat, bátorítani, hogy BOMBA nők, csak el kell hinniük.. együtt sírni... mert az is kell.. átélni egymás boldogságát és veszteségét...

Kimaxolni..... mit jelentett szombaton.... hulla fáradtan , hajnali hatkor hazaérve, forró fürdő után, alvás nélkül indulni Hajdúböszörménybe... tabuk nélküli, önmagam őszinte odaadása a lányoknak... az elején a többség karban tett kézzel figyelt, a végén már nevetni is tudtak, mikor a köcsög rákról beszéltem..... és kérdeztek, és nem volt tabu... sosem hittem volna magamról, hogy így fogok kommunikálni ezekről a dolgokról... a régi életem egyre távolabb kerül.. érzem, hogy az utam egész más, mint amin eddig jártam.... Barbi már érzi... én is.. csak még topogok valamiért..

Kimaxolni...mit jelentett pénteken....Lilivel a VOLT fesztiválon ...huhhh... még jó, hogy napszemüveg volt rajtam.. mert így nem égettem ronggyá gyermekem, mikor őt nézve állandóan elbőgtem magam..
Még nincs 11 éves.. és hajnali kettőig ezerrel élvezte az életét.. tudta, hogy ez róla szól, hogy nem kell megfelelni senkinek és semminek.. hogy ha akar üvölt, ha akar síkit, táncol és leül a földre, ha épp úgy jó... Ott lenni vele, és előre menni vele az első sorokba, együtt lóbálni a kezeinket, és szívet mutatni ... Megmutatni Lilinek, hogy több tízezer ember tud egymásra figyelni, tud jókedvvel együtt szórakozni, és átélni Lilivel az örömét, mikor a kedvencei a színpadon voltak...
Ezek azok a dolgok, amiket soha senki nem vehet el tőlünk...Az élményeink, amiket együtt élünk át a gyerekeinkkel mindent visznek. Nem a tárgyak, nem az számít, hogy épp melyik hiper-szuper nyaralóhelyen lóbáljuk a lábunkat.. az ÉLMÉNYEK.. az összemosolygások, a kézfogások, az ölelések.. az, amikor hajnali fél háromkor beült az ölembe és a csillagos ég alatt aludt, miközben tombolt a zene mellettünk.. ...

Tudom, hogy nagyon sok nő a környezetemben - akár anya, akár nem - rossz véleménnyel van arról, ahogy a gyerekeim nevelem. Fesztiválra vinni egy kislányt ??? Mit fog ott látni ??? Kikkel fog találkozni ??? A földön aludni ??? Csupán divatból engedni, hogy kiborotválja a haját - sőt, kiborotválni neki az anyai kéz által ???? 

Annyit üzenek az okosoknak, hogy olyan önfeledt gyerekeket, akiket a hétvégén láttam, akik éjjel szaladgáltak, érezték a szabadságot, tudták, hogy a szüleik ott vannak velük, tudták, hogy övék a világ, tudták, hogy mit jelent együtt szórakozni a felnőttekkel, tudták, hogy biztonságban vannak.. szóval.. nagyon ritkán látok!

Tanulja meg mindenki KIMAXOLNI az életét :D :D :D

2015. június 25., csütörtök

A mellem, a helye és én



Kérlek, hogy Te, akinek helyreállították a mellét, ne haragudj meg a kemény szavaimért. 

Csak azért ilyen kemények, mert közel két éve féloldalasként mindenki meg akar győzni, hogy baj van velem, hogy minél előbb feküdjek kés alá. A legmellbevágóbb, mikor azok a nők legyintenek rám, akik szintén átestek ezen a betegségen. 


Igen, vagyok én, van a bal mellem és van a jobb helye.

Igen, volt idő, amikor voltam én és voltak Ők ketten, párban... igen, páros szerv, és nem kell átvenni szerencsére a balnak a hiányzó jobb helyét !!!
Igen, volt idő, mikor utáltam őket.. naná, hisz két gyerek után nem úgy néztek vissza rám, mint 16 évesen.
Igen, volt idő, mikor takartam, ne is lássam őket... Igen, ma már sírok, ha eszembe jut, hogy a jobb mellem volt az amelyikből életemben először sikerült megetetnem a gyerekem. Az érzés örökké belém égett. De tudom, hogy hiába lenne a mellem helyén egy mellnek látszó idegen test, az nem az lenne, ami volt. Az számomra hazugság lenne.
Nem ítélkezem senki felett, ezért nem értem, hogy mások miért érzik úgy, hogy rám legyinthetnek, mert eszem ágában sincs rekonstruáltatni a mellem ???
Biztos vagyok abban, hogy az égiek szeretnek, hisz sosem éreztem magam NŐBBnek, mint az utóbbi két évben. Azt is tudom, hogy rengeteg nőnek okoz lelki törést a mellének elvesztése.
Az elmúlt két évben nagyon sok nővel beszélgettem, akinek a betegség miatt meg kellett válnia a mellétől.
Soha senkit nem beszéltem le a helyreállító műtétről, sőt felháborítónak tartom azt, hogy egy teljes mellrekonstrukció évekbe telik.
Azt azonban még felháborítóbbnak tartom, mikor valaki beszél velem, és lesajnálóan néz rám, mikor megtudja, hogy féloldalas vagyok.
Hé, Te, aki rám nézel ??? Mit látsz belőlem ???? Elárulom, csak azt amit megmutatok magamból, csakis azt amit meg akarok mutatni.. Azt, hogy én ki vagyok, azt csak az látja, aki a lelkembe lát.. Hála Égnek, azokból nem sokan vannak !
Rájöttem már arra, hogy a mellem hiánya sokkal inkább fájdalmas azoknak az embereknek, akik megtudják.
Mikor megműtöttek kb. egy hónapig nem voltam hajlandó még a szivacsbetétet sem betenni a melltartómba, szinte élveztem sokkolni az embereket. Azokban az időkben igazán érdekes tapasztalatokat szereztem az őszinte figyelemről, az elfogadásról. Volt olyan aki jót nevetett velem, volt aki megbotránkozott....Már akkor, egy hét elteltével biztos voltam abban, hogy nem lesz helyreállító műtétem.
Nem akarom lépten - nyomon bizonygatni, hogy jól vagyok, és nem, nem kívánok a testembe egy szilikon cuccot, amitől még hason sem bírnék aludni.
Te, aki olvasol... lehet, hogy neked van szilikon a melled helyén ... szuper!! Hidd el, hogy örülök neki, mert tudom, hogy Te ettől érzed magad nőnek.
De Te is örülj neki, hogy én nem így érzek ! Én örülök Neked, mert tudom, hogy ha a tükörbe nézel, akkor a kép teljessége az ami megnyugtat.
De Te is örülj annak, hogy az én tükröm a számomra féloldalasan tökéletes !!!
Amit Te rajtam csorbának látsz, az nekem tökéletesen egyben van.
A számomra a Te szilikon melled éppoly visszataszító, mint számodra az én mell nélküliségem.
De ezt soha nem fogod hallani tőlem, mert tisztellek Téged, és tudom, hogy a Te testedben neked, az enyémben meg nekem kell élni!!
Kérlek, Te, aki nem tudsz helyre nem állított mellel élni, ne ítélkezz felettem!!!
Te, akinek szilikon mellei eljátsszák, mintha mi sem történt volna..
Te azt mondod, hogy csak akkor lehetek én is  teljes értékű nő, ha alávetem magam egy össze-vissza szabdaló műtétnek..
Kérlek , hidd el, hogy nem mindenki érez így!!
Kérlek, hidd el, hogy ha egy férfi szeret, az rohadtul nem a melleid számát nézi..
Kérlek, hidd el, hogy felnőtt nőként meg tudom ítélni, hogy akarom -e a hátamból kiszabdalt bőrdarabot mellemnek nevezni..
Kérlek, hidd el, hogy felnőtt nőként meg tudom ítélni, hogy akarok -e közel két évet áldozni egészséges, sportos, jövős-menős életemből arra, hogy havonta járjak feltöltésre, hogy tágítsák a bőröm, hogy utána beleültessenek egy testidegen műanyag cuccot, aztán, hogy a kép kerek legyen, még a mellbimbóm is odatechnikázzák.. csak hogy a vizes pólós versenyen jól mutassak..
Kérlek, engedd meg nekem, hogy mosolyogva mondhassam : igen, én igazából tudok mellbedobással győzni egy futóversenyen :) :) :)
Kérlek, tudd, hogy én is elhiszem Neked, hogy a számodra két mellel teljes a női lét !

De kérlek, hogy kicsit gondolkozz el : Valóban attól lesz valaki teljes értékű nő hogy mi van a melltartójában ???

A NŐIESSÉG NEM ATTÓL FÜGG, hogy HÁNY MELL FICKÁNDOZIK A TESTEDEN !!!





2015. április 8., szerda

Egy elmaradt látogatás margójára....







Elment.. és már nem tudom elmondani neki, hogy kitartás.. Olyan mérhetetlenül ostobán hangzik..
Amikor 2012. őszén ott ültem az onkológián, azon pörögtem, hogy nehogy valaki ismerősbe fussak.. És ott volt Ő... Mosolygott, és megölelt... hogy nem lesz semmi baj, hogy ő már benne van.. és hogy kijövünk belőle.. Alig ismertem.. Unokája és az gyerekem voltak egy időben örökkön örökké barátok.. Aztán az évek teltek, gyerekek nőttek, életutak változtak. Mi szülők már nem jártunk össze, de Vele bármikor találkoztam, mindig beszélgettünk, mesélt imádott lányáról, és imádott unokáiról..
Bár mosolya töretlen volt, azért szeme mesélt..
Betegségem alatt sokat találkoztunk, hisz egy orvosunk volt. Én épp belelendültem a kemoterápiába, ő már kifelé lépegetett, én felvettem a sugarat, ő már a Herceptint kapta..
Töretlen jó kedve mindig erőt adott. Bizakodó volt, és ellentmondást nem tűrve közölte mindig, hogy meggyógyult ő is, hát én is meg fogok.
Aztán a kezeléseim abba maradtak.. Vele már csak a kontroll vizsgálatoknál futottunk össze.
Törékeny volt... mindig.. nagyon.. Féltettem... mert ez a kurva rák felzabálja a embert.. De ő mindig megnyugtatott, hogy jól van...
Nem ismertem.. csak a képet, amit egy pár év alatt festettem Róla.. A betegség más szintre hozta a kapcsolatunkat.. Nem ismertem... de láttam Őt.....
Aztán nem is olyan rég jött a hír... hogy már megint.. hogy több helyen.. hogy nem lehet már gyógyítani.. csak az életminőségét tartani.. Megoperálták.. nyert időt.. mennyit ? Ki tudja.. Milyet ?.... Sosem tudjuk meg..
A szomszéd házban lakott... ... Az ablakomból átlátok Hozzá...
Amikor megtudtam, hogy nem túl jó a helyzet, megkértem a lányát, hogy átmennék meglátogatni.. Örült volna biztos.. de az élet közbeszólt, és az egész testem ismeretlen kiütések vették birtokba..
Vaciláltam.. átmenjek ? Esetleg megfertőzöm a ráktól amúgy is lerombolt immunrendszerét.. Reméltem, hogy hamar túl leszek a vírusfertőzésen, és akkor átmegyek.... Aztán találkoztam a vejével.. Mosolygott ő is..Épp tápszert íratott fel.. igen, fáradt, de eszik... szereti az epres - igen, azt hiszem ezt mondta....- tápszert.. Örültem.. megnyugodtam.. nem késtem le....
És ma reggel az sms............
Tegnap szárnyalt a lelkem.. boldog voltam.. és ma minden megint átértékelődött...
Elment...
Nem mondhatom ,hogy mennyire megnyugtató volt, mikor megveregette a vállam, hogy minden rendben lesz... Mennyire jó volt megbeszélni vele, hogy milyen tablettákat szedünk vagy sem.. Milyen jó volt hallgatni, mikor vidáman mesélte, hogy jók a tumormarkerei....
Elment...
És már nem mondhatom el neki, hogy kitartás....
Örökké itt őrzöm......

2015. április 7., kedd

Te miért dolgozol ? - Terézanyu pályázat



Te miért dolgozol?

Olvasom ezt a három szót, és elgondolkozom..

Erre a végtelen egyszerű kérdésre ma már másképp válaszolok, mit pár éve.

A munka, akár az amiért pénzt kapok, akár az, amit otthon végzek ma már teljesen mást ad nekem,
mint mikor először végeztem.
16 évesen öröm volt az iskola mellett dolgozni. A magam munkájával keresett forintjaim megszerzése és elköltése hatalmas erőt adott. Erősnek, függetlennek éreztem magam. Azt hittem én balga, hogy az élet ilyen egyszerű lesz.Reggel elmegyek, kedvemre dolgozom, aztán élem a kis világom, és a pénz majd csak úgy dől
hozzám.

Aztán felnőttem. Nagyon. Minden szempontból. Sokszor és sokféle módon.

A középiskola után rögtön elhelyezkedtem. Kedvemre való állást találtam és elkezdtem felnőtt
életem dolgos hétköznapjait.
Párommal összeköltöztünk. Húsz éves voltam, és akkor, ott, az első együtt töltött hétvégén zuhant
rám a pokoli felismerés. Miközben a mosógép kattogását hallgattam és kezemben forogtak a
pucolásra váró burgonyák, éreztem, hogy valami nagy összeesküvés készülődik ellenem.
Mert mi az, hogy én dolgozom egész héten, és a hétvégén itt állok a konyhában, miközben kint, a
melegen sütő nap sugarai párom hátát borzongatják, míg ő megpihen a fárasztó hete után?
Hát nekem nem volt fárasztó a hetem?
Vagy csak azért, mert én irodában ülve, csak az agyam használom, az nem olyan munka, mint amit ő, a férfiállat végez?
Nos igen. Az örök csapda. A női lét örök, önmaga spiráljába fulladó kőrforgása.
Dolgozz, mert anélkül csak a párod toldaléka vagy!
Dolgozz, mert ha egyedül maradsz – mert a mai társadalmi környezetben ez elég valószínű – nem
tudsz majd megélni!
Dolgozz, mert a XXI. században a munka és az általa megkeresett pénzen vett
életed a fokmérőd. Lehetsz bármilyen ember, a külvilág az alapján ítél meg, hogy milyen márkájú a
cipőd, ami persze színben illik a táskádhoz….

Így hát beálltam a láthatatlan sorba, ahol nők milliói menetelnek, elfogadva a társadalom által rájuk
osztott szerepet. A társadalom osztja ránk  ? Ma már úgy vélem, hogy mi ülünk bele a skatulyába,
ami a nők több műszakos életét jelenti.

Eltelt pár év, és a megszokott szerepek szépen belesimultak az életünkbe. Mivel én irodai
aktatologatóként előbb végeztem, hát persze, hogy elmentem bevásárolni és mire a drága hazaért kész vacsora várta a tiszta lakásban.
Persze ez számára a világ legtermészetesebb dolga volt.
Én szerelmes nőként fel sem fogtam, hogy saját magam szövőm láthatatlan pókhálóm a napi két
műszakos munka köré. Nekem is a világ legtermészetesebb dolga volt. Kár lenne ezt letagadni.
Szívesen tettem, örömet okozott, hogy mire este megpihentünk, rend volt az otthonunkban, tiszta,
vasalt ruhák sorakoztak, és tudtam, hogy minden számlát befizettem. Páromnak a saját munkáján
kívül semmi dolga nem volt a hétköznapi életünk vezénylésében.

Tovább teltek az évek. Megjöttek a gyerekek és egyértelmű volt, hogy feladom a munkám. Én
döntöttem. Senki nem ingatott meg a döntésemben. A munkám, amibe rengeteg energiát fektettem,
hirtelen tovalibbent, mintha nem is lett volna. Miért dolgoztam annyit? A gyerekszoba csöndjében
sokszor belém hasított ez a kérdés. Megérte annyit túlórázni, majd este, fáradtan robotolni a
konyhában?
A gyerkőcök érkezésével minden megváltozott. Az otthoni teendők hatalmasra nőttek. A bennem
rejlő erőbarlangok megnyíltak. Mázsás súlyként csüngött rajtam a megfelelni vágyás. Ne érhessen
kritika, hisz én egy modern, sikeres nő vagyok. Otthon meg csak a házimunka vár rám.

Igen, én is így beszéltem erről: " Ez csak házimunka!"

Ugyan, miért csodálkoztam, hogy senki nem ismerte el az otthonomért, a családomért tett
erőfeszítést, munkát, takarítást, szervezést, mikor én magam sem értékeltem ezt semmire?
Az évek csak teltek.

Teljes állásban dolgozó anya-feleség – ROBOTMAMI, azaz én.
Pár év őrült tempó, címszavakban elmondható: elsőként ébredés, reggeli készítés, gyerekek össze
cuccolása, iskola, ovi, munkahely, gyerekek edzés, lecke, vacsorafőzés, mosás, ember haza,
mosolygós feleség aki még kedves is, majd este a saját egom is megkapta a magáét, a levelező
képzésre tanulás minden éjjel.

Aztán jött a rák.

Minden átértékelődött.

Munka? Ma már örömet okoz. Nincs túlóra, csak ha én akarom. Nincs lelkiismeret-furdalás. Nem dől
össze a cég, hogyha kiveszek egy hétfőt, mert pihenni támad kedvem. Igen, szükséges, mert pénzt
keresek, ez pedig muszáj, hogy éljünk, hogy megéljünk, de minden nap elmondom: Ez csak a
munkahelyem. Nem az életem.

Otthoni munka? Igen, munka. Tetszik vagy sem. Munka. A mosogatásért, a főzésért, a
porszívózásért, a mosásért, a vasalásért, a takarításért, az ablakpucolásért, a gyerekkel tanulásért, ha
egy idegen végezné, fizetnék. Az, hogy itthon én végzem ezeket a munkákat, az nem von le az
értékéből, csak nekem ezért nem fizet senki.

Ma már magamért dolgozom. Azért, mert szeretem a munkám. Ma már nem azért vasalok, mert kell,
hanem mert kedvem lelem a fiam vasalt ingben látni.

A jelszavam ÉLNI ÉS NEM FÉLNI, jelen esetben nem félni örömmel dolgozni, magamért !

2015. március 18., szerda

"Mikor elengedem, aki vagyok, azzá válok, ami lehetnék ". - Lao-Ce







Ma megint évfordulót ülök.. Magamban, mélyen, legbelül, mert ez szerencsére már csak nekem fontos. És tudjátok.. jönnek az agymenések :D
Két éve volt az utolsó kemoterápiás kezelésem.
Huh.. és leírtam.
Sok minden jut eszembe erről. Az utolsó. Igen.
Eszembe jut az én utolsóm és az, hogy hány sorstársunkkal osztoztunk az utolsó kemojában, mikor odamentünk ünnepelni velük. Ez már kicsit a múltam része, hisz most nem megyünk "utolsó kemozni", mert az élet folyamatosan változik....
Eszembe jut az is, hogy az utolsó kemo után pár nappal mekkorát fordult velem a világ... de még mekkorát...
Nem szomorkodás van, hanem öröm, boldogság, de az élet, mint tudjuk nem mindig habostorta.
Tudom, hogy sokan az ismerőseim és családtagjaim közül szeretnék, ha nem foglalkoznék ezzel a rákbulival, de nem tehetem.
Nem azért mert betegnek lenni jó. Nem jó, sőt gyűlöletesen rossz. Nem is azért, hogy a figyelem rám irányuljon.
Magam miatt nem tehetem.Nem felejthetem el, hogy mekkora szerencsém van, hogy itt vagyok - még.

A legnagyobb ajándék ebben a két és fél évben, hogy rohadtul nem érdekel, hogy ki és mit mond rólam. Megtanultam elfogadni magam a hibáimmal együtt.
Megtanultam azt, hogy fontos vagyok !!!! Igen, fontos vagyok magamnak. Nem vagyok önző, nem vagyok egoista, bár sokan ezt mondják rám. Minden döntésemben magamat helyezem az első helyre. Mindenkinek így kéne tenni, és sokkal boldogabb világban élnénk. Nem lenne ennyi frusztrált, boldogtalan ember. Nem gázolok át másokon, sőt azáltal, hogy magammal jóban vagyok, sokkal jobban tudok másokra is figyelni.
A körülöttem élők hiányolják a régi Gabit...... én nem...
Amikor ezt hallom, akkor belém kúszik egy nagyon nem jó érzés. A régi Gabi nem volt jó. Hisz feszült volt, sokat idegeskedett, mindig meg akart felelni a saját maga által kreált elvárásoknak, és ha nem sikerült, nos.. akkor jobb volt távol lenni tőle.. A régi Gabi nem bírta, ha nem neki van igaza, a régi Gabinak minden fekete vagy fehér volt. A régi Gabival nem lehetett vitázni, mert a régi Gabinak mindig igaza volt. A régi Gabi nem volt jó, hisz a régi Gabi nem kellett......
Mégis, akkor hogy létezik, hogy hiányolják a régi Gabit ?? Arra jutottam, hogy inkább a megszokott Gabit hiányolják. Azt, aki minden nap megfőzte a vacsit, aki a suliban a megbízható, kötelességtudó szülő volt, akinek a gyerekének mindig pepec rendben volt a tolltartója.
Persze a régi Gabi nem ment el vasárnap reggel edzeni egy jót az új barátaival. A munka után nem ment el,  jógázni.
Bezzeg ez az új.. aki beköltözött a Gabi testbe.. Hát hogy képzeli ez, hogy jön, megy, éli az életét ??? Annyira jó lenne, hogyha mi nők, függetlenül attól, hogy betegség vagy csak egy reggeli eszmélés után képesek lennénk a saját életünket élni. Nem betenni magunkat egy kis fiókba, és minden este hullafáradtan bezuhanni az ágyba, miközben agyalunk ezer dolgon...
A napok csak múlnak, és az eufória, amit két éve éreztem szép lassan csillapodik. Átalakul valami mássá.
Bölcsességgé ??? Jó, tudom, hogy ez nagyképűen hangzik, de egyre többször tudok kiállni egy -egy konfliktusból, és hátralépve két lépéssel nézni, hogy mi történik.
Annyira jelentéktelenné váltak az ítélkező emberek körülöttem.
Alapvetően az egész világ az ítélkezésen és a megítéltetésen alapszik.
Az emberek túlnyomó része attól teszi függővé a saját magáról alkotott képet, hogy mások mit gondolnak, mondanak róla.
Régen sem foglalkoztam túl sokat mások véleményével, viszont magamnak kitaláltam mindenféle szuper korlátot. Meg is kaptam érte mindig a negatív visszajelzést.A legtöbben azt mondták rólam, hogy fenn hordom az orrom, hogy többre tartom magam másoknál. Ez nem volt igaz akkor sem és most sem. Tele voltam gátakkal magamat illetően, de mindig is tisztában voltam azzal, hogy egyetlen dolog fontos : amikor a tükörbe nézzek, magam lássam. Olyan sokan érzik létfontosságúnak, hogy lépten- nyomon megítéljenek másokat. Nem arról van szó, hogy nekem nincs véleményem, és szuper flow-ban élek... Nem. Arról szól ez inkább, hogy látom, hogy kiben mi nem tetszik, vagy tetszik, és megpróbálom - néha igazán nehezemre esik - de elfogadni. Persze, hogy magamban én is megítélek másokat. Naná.. a véleményemhez jogom van, ugyan úgy mint másnak. De a vélemény és az ítélkezés az nem ugyan az. Szerintem.

Szóval.. magam miatt nem tehetem, hogy leállok. Nem állhatok le, mert a napok csak múlnak. És igen, van, hogy visszasüppedek a semmibe.. és elfelejtem, hogy mekkora hőse vagyok a saját életemnek. Elfelejtem, hogy az, hogy itt lehetek, nem a véletlenek egybeesése.. Dolgom van. Elfelejtem,  hisz két év telt el, hogy milyen volt az utolsó kemo, hogy több mint hat órán keresztül folyt belém a gyógyszerméreg. Négyszer álltunk le, mert ott , a székben ülve is hánytam, elfelejtem, hogy Dóri hogy fogta a kezem, miközben mantrázta, hogy Gabi, kitartás, ez az utolsó. Örök hálám érte. Én a betegség alatt nem voltam tudatos. Nem fényképeztem magam, nem készültek kemos-selfiek. Nagyon sajnálom, hogy akkor csak sodródtam. Biztos volt egyfajta védekezés az agyamban, hogy ne tudatosuljon bennem a betegség. De sajnálom.
Ezért olyan fontos a Mellrákfórum. Ezért kell, hogy itt legyünk egymásnak, mi sorstársak. Egyik nap felvettem a pillangós karkötőim és a macskás fülbevalóm, és viccesen mondtam, hogy visszamentem hat éves szintre. Egy ismerősöm azt mondta, hogy nem kell sokat visszamennem erre a szintre. Nos én ezt bóknak veszem. Nem akarok fásult, megkeseredett felnőtté válni. Azokból túl sok van körülöttem.

Nem akarom elfelejteni, hogy ÉLJEK és NE FÉLJEK .......