Mára.. .....
Ma megint rájöttem, hogy milyen sok ember van, aki fals, valósnak hitt ál-világban éli a mindennapjait.
Miért van az, hogy annyira szeretnénk ha a világ szépnek, jónak, tökéletesnek látna bennünket ?
Én tényleg iszonyat szerencsés vagyok. Ez a betegség megtanította, hogy rohadtul mindegy, hogy milyen a külsőm.. egyetlen egy dolog fontos, hogy ÉN jól legyek magammal..
Egyetlen egy dolog fontos.. Hogy amikor belenézek a tükörbe, szembe tudjak nézni magammal, mosolyogni tudjak a tükörképemre, mert csak az számít, hogy aki visszanéz rám, az ÉN vagyok, a saját tükrömben.
Nem más miatt érzem magam jól, nem másért vagyok jól. Magamért. Csakis.
Nem tudnék senkit sem tisztelni, szeretni, legfőképp isteníteni azért, mert teszem azt ő is beteg volt, akár mint én , vagy mint millió másik nő a világon.
Mégis.. nap mint nap látom, hogy sok, elveszett nő a sorstársaim közül, hogy tud lelkesedni egy - egy olyan külcsín mögé rejtett üres lufiért, aminél nekik ezerszer szebb lufijaik vannak .
Úgy gondolom, hogy az, hogy velem ez a betegség megtörtént, az az én utam. Nem szoktam mérlegre tenni, hogy ha valakivel beszélgetek, hogy melyikőnknek volt nehezebb átesni a rákon. Sőt, iszonyatosan mérges vagyok azokra a sorstársaimra, akik mellüket veregetve osztják az észt, mikor mondjuk valaki egy hátfájással küzd.. Én úgy gondolom, hogy mindenkinek a saját élete, a saját terhei a legnehezebbek. Honnan tudhatnám, hogy az ő hátfájása neki, az ő életében mekkora nehézséget jelent?
Ez persze nem jelenti azt, hogy az én betegségemet lekicsinyítem.. dehogy.. Tisztában vagyok azzal, hogy mi is történt velem, de határozottan tudom, hogy ettől nem lettem különleges díszpéldány. Komolyan elgondolkodtat, hogy vannak olyan nők, akik úgy érzik, hogy attól, hogy túlélők, attól valami Szent Pink Buborék Hercegnők lettek..
Az már más kérdés, hogy igenis kiállok azért, hogy merjünk beszélni a rákról.
Kiállok azért, hogy nőként, emelt fővel jöttem ki ebből a betegségből, és szeretném minél több sorstársamnak felhívni a figyelmét, hogy rengetegen vagyunk!! Ez nem lehet stigma, nem szabad titkolni.
Szeretnék megrázni sok szép női fejet, akik behódolnak egy "félistennek", hogy TI VAGYTOK A HŐSÖK.. nem az a hősiesség, hogy nagy szavakat puffogtatunk, hanem az, hogy egy ilyen betegséget túléltünk, közben gyereket nevelünk és dolgoztunk.....
A facebook - like vadászat napi harcai. A mérhető..... hány emberhez jut el, hányan osztják meg, hányan like-olják.. és a mérhetetlen.. hányan mennek, ha tenni kell, hányan áldozzák az idejüket, az energiájukat.. hányan ismernek meg az utcán, ha kilépsz a Facebook kék hátteréből..??????
Hihetetlen, hogy mennyi ember él azzal a torz énképpel amit ez a kis kék keretes fehér betű jelent.
....akiknek attól függ, hogy szép-e a nap vagy sem, hogy aznap épp hányan like-olják az újonnan készült fotóikat.
...akiknek attól függ az önértékelésük, hogy egy" facebook félistenként" kezelt személy kedvesen kommentálja-e a képüket
...és akiknek nem elég, hogy MEGKÜZDÖTTEK az életükért, mégis a "félistenükben" látják a megmentőt... miért is ???
És milyen érdekes látni, hogy mikor baj van, várunk egy CT lelet eredményére, vagy épp lelkileg a mélynél is mélyebben vagyunk, akkor van egy- két elvetemült, aki képes autóba vágódni, odamenni, lelket ápolni.. csak mert ez tényleg FONTOS, aztán a kerék fordul, és az elvetemült nőstény élete hullik apró- pici darabokra, és persze ezt nem kapja vissza azoktól akikért ő mindent megtett...
Nos, talán azért, mert az elvetemült nem hívta közös fotózásra az ő új "Barátait"..
Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy változom.
Azért is, hogy minden változik körülöttem. Hálás vagyok azért, hogy kinyílt a szemem, és már sokszor látom, hogy ki és milyen ember valójában. Hálás vagyok azért is, hogy ha bedőlök még a hamis csillogásnak, akkor már nem hal bele a lelkem a csalódásba, amit emberek okoznak.
Érzem , hogy a helyemen vagyok sok szempontból.
Vannak dolgok, amik még erősen "kezelnek", de már tudom, hogy kell elengedni.. és ez jó érzés...
Persze, vannak napok, amikor nem így ébredek reggel..
Vannak napok, amikor üvölteni tudnék, hogy kérem vissza a régi életem...
Aztán jön egy olyan nap, mint a mai.. és rájövök, Istenem, dehogy... Itt vagyok, jól vagyok..Mi kell ennél több..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése