2015. január 10., szombat

Megélni az életet ..-pályázatra




Szép őszi nap volt, az a fajta, mikor a nap még bearanyozza a leveleket, de már érezni a hűs leheletet, amit a közelegő hideg éjszaka hoz magával.

Üres fejjel sétált a kórházból, kezében szorongatva a szövettani jelentést.
Benne volt minden, az előzmény, a tény, a jövő, az ítélet, az egész élete három lapon. Mert ennyi az élet. Akkor és ott tényleg úgy hitte. Rákos, a mellében nőtt valami, ami fájdalmat okoz, amit magának nevelt ki, mert képtelen volt szembenézni az életével, a hibáival. Vagy csak genetikai mutáció okozta benne, vagy egyszerűen csak egy régi tejcsatorna-gyulladás vált rosszindulatú sejtburjánzássá. A lényegen ez már nem változtat. A DÖG belé költözött, és neki most lett egy újabb, leküzdendő feladat az életében. Csak az a baj, hogy erre senki nem készítette fel. Sosem mondták neki, hogy benne van a pakliban: 39 évesen meg kell küzdenie az életéért, azért, hogy még legalább ennyit élhessen.
Azt hitte, ő irányít mindent az életében, de nem így lett.

Péntek volt, hazament. Zokogott.
Nem csak a mellét fogja elveszíteni, hanem az addigi életét is. Fogalma sem volt, hogy ez milyen hatalmas kősziklaként fog rá nehezedni.

Hazajött a fia. A nő kisírt szemmel, vöröslő arccal fogadta őt az ajtóban. A fiú rögtön tudta, hogy valami baj van, pláne akkor, mikor anyja túl komoly szemekkel nézett rá, miközben arra kérte, hallgassa meg, mert valamit el kell mondania.
Mennyire fájt a szíve, a lelke, ahogy kimondta : " mellrákom van ". A fiú 15 éves múlt és csak nézett rá. A szemei üresen meredtek maga elé. Azt, hogy mire gondol, anyja rettegve kérdezte meg. 
Még ő sem fogta fel, amit két órával azelőtt közöltek és neki kellett elmondania első szülött gyermekének. Úgy kellett elmondania, hogy ne lássa rajta fia a kétségbeesés feneketlen mély kútját, azt, hogy fogalma sincs mi fog történni, csak a tények. Műtét, kemo, sugár, hosszadalmas gyógykezelés.
A műtétig elkövetkezendő három hétben nem gondolkozott a betegségen. Várta. hogy végre megoperálják, a beteg melléhez már hozzányúlni sem bírt.
A melle, ami a nővé formálta testét számára egy rohadt almává minősült. Ránézni is gyűlölt, minden utálat iránta és benne összpontosult.
Gyűlölte, hogy elveszi az addigi, boldognak hitt életét.
Pedig ha tudta volna azt, amit ma tud, biztos minden este örömtáncot járt volna..
Tette a dolgát, határozott nőként szervezte a munkahelyén a teendőket, mindenkit, akivel munkakapcsolata volt, informált, hogy két hétig nem lesz elérhető.
Aztán eljött a kórházba vonulás napja. Október 24. Szerda. Család haza. A férje megpaskolta a vállát.... jaj, még vacsorát kell otthon csinálni...


Ő meg állt ott, és üvöltött magában, mert akkor már érezte, hogy ettől nem menekül.
Ebbe a csatába egyedül megy, és nem lesz, aki lépést tartson vele.

Ült a kórház elcsendesedett, fertőtlenítőszagú folyósólyán, Üres volt minden - ő is.
Akkor, ott végtelenül egyedül volt.
Olyan mélységes magány zuhant rá, amit addig soha nem érzett.

Orvosa meglátta, odaült mellé és átölelte a vállát, ő meg zokogni kezdett.
A nővérrel ketten bekísérték a kezelőbe, és emberként beszélgetni kezdtek vele.
Dr. J. lerajzolta, hogy fog műteni, milyen lesz a vágás helye, hogy néznek ki a nyirokcsomók. A nő kérdezett, és az orvos válaszolt.
Aztán kapott nyugtatót és mély, álomtalan álomba merült.

Reggel mikor a szeme kinyílt, tudatosult benne, hogy az élete utolsó napja a vele született melleivel ez a nap.
Elment tusolni, és búcsúzóul megmosta Őt is.

- Most mit sír ! Ez csak egy mell !
Élete legdurvább mondata, amit csak hallott az elmúlt 40 éve alatt.
Feküdt, kiterítve, lecsupaszítva, nem csak testileg, hanem lelkileg is meztelenül.
Rettegve remegett minden porcikája, fogai összekocogtak a félelem okozta remegéstől.
Meg fogják műteni. Levágják a mellét. Megszabadul a ráktól. És? Mi lesz ezután???
KI LESZ Ő ezután ??
Az utolsó képe a két melles életéből a műtősfiú arca. Betöltötte a látóterét, miközben ömlöttek a könnyei, és ő a két kezébe fogta az arcát, csitította. Még a nevét sem tudja.
Aztán eszmélt.. a saját jajgatására.. majd valami éles fájdalom a jobb vállába.. ismét sötét mélység.. 
Délután kelt, alig kapott levegőt. A szorítókötés gúzsba kötötte tüdejét is.
Jöttek, mentek körülötte, gyerekek, család, barátok. Mindenki nézett rá, sírt, felszínes kérdések, hogy vagy?-ok. Ugyan mit válaszolhatott volna? Jó kislány módjára igyekezett mindenkit megnyugtatni, hogy jól van, minden rendben.
Talán még mosolyogni is volt ereje. 

És a veszteségét magába zárta. 
A veszteséget, ami több, mint egy mell elvesztése. A veszteség az addigi élete, a nyugalma, a biztonsága, az ÉRINTHETETLENSÉGÉNEK elvesztése volt, ami a mellében összpontosult. 

Új élete első reggelén a kórházi zajokra ébredt. Tudatosult benne, hogy kivették a rákot, és ami rá vár már csak utókezelés. 
Nem ujjongott. Fájt mindene, de legfőképp a lelke.
Olyan mély fájdalom hasogatta lelkét, amit soha nem hitt volna. Ahogy felkelt, mint egy gyorsvonat robogott belé az emlék. A jobb melle volt az, amiből először etette meg fiát. Összekuporodva a kórházi ágyon, zokogott, ettől a mindent elsöprő hiányérzettől.
Lelke háborgott, de mélyen belül mindent teljesen természetesnek talált
Ez így volt elrendezve, mert ez az ő útja. Valami hatalmas változást érzett belül, mélyen kavarogni.
Valami elő akart törni belőle, csak még nem tudta, hogy az a valami az Ő.
A lelke azon része, amit évekig elnyomott magában. 
A műtét után három héttel megkezdődtek a kezelések és napi rutinná váltak az események, de ezekről az érzésekről nem tudott kivel beszélni. Nem találta meg azt a lehetőséget, hogy őszintén kiönthesse valakinek a fájdalmát. Ha valamelyik közeli hozzátartozójával próbált ezekről a dolgokról beszélni a válasz az volt, hogy ne foglalkozzon már vele, lépjen túl.
A kedvenc válasza a " Ne beszélj butaságokat '"

Jöttek, mentek a napok, kezelések, rosszullétek, mellékhatások, és ő csak menetelt
előre a gyógyulás rögös útján. Fiatal még a halálhoz, annyi mindent nem csinált még.
És amikor ezt megértette, és kinyitotta magát, fantasztikus dolgok kezdtek vele történni. 

Az itt és most megtapasztalása egy hatalmas mérföldkő volt új életében.
Igazán éles határvonalat tud már vonni a régi és az új élete között. 
A legelső alkalom, mikor IGAZÁN JELEN volt, a második kemoterápiás kezelése után volt. A rosszullét, ami magával ragadta, iszonyatos polipként vitte egyre mélyebbre és mélyebbre. Bele a sötétsége, ahol csak ő volt. Senki és semmi más. Csak ő. Kizárta a külvilágot, a zajokat, a szagokat, az észlelést. Csak létezett, és két szót pörgetett mantraként: alázat és türelem. Órákon át mondogatta magában, ezzel számolva a perceket, amik elteltek két hányás közben.
És ekkor, ott érezte azt csodás békességet, amit a jelen megélése ad.
Nem érdekelte semmi, nem volt fontos, hogy be van-e fizetve a számla, az sem, hogy a gyerek megtanulta - e a versét, de még az sem, hogy hegyekben áll a mosnivaló. Egy dolog volt fontos, hogy épp az alázat, vagy épp a türelem bukik ki a kiskapun. Hihetetlen élmény volt. Tökéletes, tiszta, békés, magával ragadó.
A betegség megadta, hogy megtalálja magában a békét. 
Két kézzel kap már azok a pillanatok után, amiket meg tud élni.
Amiket nem hagy elillanni, hisz olyanok akár a pillangók.
Az az élmény, mikor megél valamit itt és most, az semmihez sem hasonlítható. 

Ahogy haladt a kezelésekben, emberekkel, nőkkel, férfiakkal ismerkedett meg. Sorstársakkal.
Egyre több alkalom adódott és szembesült azzal a ténnyel, hogy akik vele vannak, azokkal nagyon jól érzik magukat. Pontosabban ők érzik nagyon jól magukat vele, a vidámsága, a pozitív látásmódja valahogy átragad a többiekre, és ez számára nagyon furcsa tükör volt. Észre kellett vennie, hogy valami dolga van, amit a rák hozott neki. Érezte, nem léphet úgy tovább ezen a betegségen, hogy leteszi, mintha nem is lett volna. Dolga van, csak még nem tudta, hogy mi. 
Aztán egyik nap, ahogy ült a számítógép előtt, és az épp aktuális leletének értékeit keresgélte az interneten, szembejött vele az ÖNKÉNTESSÉG. 
Megértette, hisz már kezdte érteni a kapott jeleket. 
Elkezdett hát keresgélni, hogy hol tudna hasznára válni a még kemény harcot vívó sorstársainak. 
Az első lépcsőfok egy önkéntes képzés elvégzése volt. Eközben elkezdett járni egy önsegítő csoportba is.
Ez adta azt a fajta felszabadító érzést, hogy igenis nem vele van a baj. Aki ebben a betegségben valaha benne volt, az valahol mélyen mindig érintett marad.
Olyan könnyűvé vált a lelke, amikor ezt a görcsöt feloldotta magában. Mosolygott a világ, és érezte, hogy előtte már nincs akadály.
Megtalálta magát, és minél több dologban kezdett el tevékenykedni, annál több dolog zúdult be a mindennapjaiba. 

A legnagyobb változás, ami érte azonban, mégsem a betegsége volt.
Furcsa mód hálássá vált a sorsának, hogy átesett a rákon, mert soha nem lett volna képes meghozni egy döntést.
Ez a veszteség, amit a rák hozott az életébe, adott egy hatalmas fegyvert a kezébe.
Nem fél már semmitől. Mi történhet vele ?? Meghal ?? Igen, egyszer biztos. De addig nem hajlandó olyan helyzetben lenni, ami rombolja őt. Ami neki nem jó, azt nem csinálja.
Már nem akar jó kislányként megfelelni másoknak. Egyetlen egy dolog számít már, az, hogy mikor a tükörbe néz magát lássa a saját tükrében.

A betegsége alatt házassága is összeomlott. 
Már nem hibáztatja. Megköszönte neki, hogy megtette amit megtett, mert így neki is könnyebb volt döntést hoznia.
Nagyon rosszkor történt, mert az utolsó kemoterápia épphogy lecsordogált .
Ez azonban ismét egy olyan jel volt számára, amit pozitívumként értékelt.
Az látta a körülötte történő dolgokból, hogy minden szempontból valami új kezdődik az életében.

Igazán komolyan érezte az újjászületést, mindenféle szinten.
Fizikálisan a melle hiánya okozta veszteséget, a kezelésekkel járó borzalmas mellékhatásokat, mentálisan a férjével való kapcsolat megszakadását, mind-mind egy új kezdetnek tekintette.
Mivel így is állt az élethez, rengeteg új dolog is jött.
Új emberek, élmények, új tudás nyílt meg előtte, és ő, mint egy gyerek úszott az árral. Nem győzte befogadni a sok, néha valószínűtlen élményt.
Néha már-már úgy érezte magát, mintha valami szürreális filmen élne. Olyan dolgokat tett meg, amikre a betegsége előtt gondolni sem mert volna.
Soha olyan nyitott szívű, elfogadó, befogadó nem volt, mint a rák után. 
Ezt az élményt nap mint nap megélte. Van amikor visszaköszön a régi élete, és csak nézi, mintha egy üvegfalon keresztül látná magát. Hihetetlen, hogy mennyire másképp élte az életét. Mennyire belefásult a mindennapokba, a gyereknevelésbe, a munkába, a házasságba, az emberi kapcsolatokba. 

A rák hozott még valamit az életébe.. Új barátokat.
Olyanokat, akiket kincsként tart a szívében.
Olyanokat, akik, ha rá néznek, tudják, hogy mikor indul el a lejtőn. Olyanokat, akikkel tudnak egymáson és magukon nevetni, és nem sértődnek meg egy - egy pikírt viccen, mert mi mindannyian átmentek ezen a betegségen. 

A rák az életének olyan pontján köszöntött be, amikor mindenki elgondolkozik a múlton és a jövőn. 40 évesen amúgy is számot vetünk, hogy jó esetben körülbelül a felén vagyunk túl, vajon milyen élet vár még ránk? 
Ő nem tervez negyven évre előre. Már nem.
Ha az elmúlt két évére visszatekint, akkor hálás minden egyes percért, amit élettel tölthet. Hálás, hogy a rák kihozta a fényre, és él, jobban, mint valaha.
Hálás, hogy ez a betegség megmutatta, hogy mi van benne.
Hálás, hogy a gyerekei is láthatják, hogy az anyjuk minden nehézség ellenére is, fél mellel is boldog nő!!!!
Hálás, hogy fel tudja vállalni önmagát, mert ezt is a betegségnek köszönheti. 


Legjobban azonban azért hálás, hogy végre NŐ tud lenni.
Az élete legnagyobb ellentmondása az amiben most él, és mégis a legnagyobb harmónia van benne.
Míg két melle volt, folyamatosan küszködött, hogy élje meg nőiességét. 
Levették a mellét, a kezelések alatt lefogyott majdnem 20 kilót, hormonkezelést kap, hogy leállítsák a női hormon termelést a szervezetében.
Mégis nő! Imádja az érzést. Imádja, hogy nem azon agyal, hogy ki és mit gondol róla.


Ő fél mellel lett igazán nő. 
És ezt tényleg a ráknak köszönheti. 
A változás, amit a rák hozott minden napra ad valami újat. Ő már megtanult élni a lehetőséggel, és mindenben meglátni a pozitívumot. Ő már tudja, hogy a pohár mindig félig tele van, mert máshogy nem is lehet. Ő már ÉL, kinyílt a szeme. Ő tudja, hogy megkapta az új esélyt egy jobb és teljesebb életre, és a döntés a kezében van, hogy tud-e élni vele.

Van egy mondat, ami az mondata lett az elmúlt két évben. ÉLN ÉS NEM FÉLN !
Minden nap mást jelent ez a négy szó, de a lényeg benne van. 





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése