A Mester

Felkelt. Egy újabb reggel, amit egyedül tölt...A reggeli kávé keserű íze megszokottá vált, úgy mint az üres ágy, az üres szoba, az üres élet.
Pedig nem ezt ígérték, amikor gyerek volt.. Apja nem volt, anyja óvta, féltette, dédelgette és puhán becézve ígérte neki a glóriát... de nem így lett. Az anyja sem tudhatta,hogy Ő megalkuvó, gyáva emberré válik... Ha tudta volna vajon másképp dönt? Akkor mit ígért volna neki? Ezen töprengett, míg az ablakban állva nézte a most is csodás napfelkeltét.. Eszébe jutott,hogy hányszor látta már és mégis mindig lenyűgözi őt a látvány..Beleúszott a gondolatiba az a sok nő, akikkel megoszthatta volna az érzést, ami elönti őt a reggeli vöröslő fények látványára.. és belemart a szívébe a magány érzése... Előtódultak az emlékek, a szemek, szájak, hajak, gömbölyű vállak és testek apró emlékei, illatok, ízek.. érzések.. a nagy beszélgetések... és az a rengeteg elszalasztott találkozás.. a ki nem mondott szavak, amik megölték az érzéseket. És persze a miértek... amikor ő kérdezett és amikor tőle kérdeztek.. és a válasz nélküli kérdések, amik örökké kint lebegnek az éterben. Hányszor állt már a tükör előtt, és nézte egyre öregedő arcát.. A szemében látta azt, amit már mindenki látott rajta.. örökké egyedül marad..elzárja a szívét még maga elöl is. A szívét, ami ragyog. Átragyog mindenen. A szíve és a lelke olyan mint egy koszos gyémánt.. Csak épp nem engedte senkinek, hogy leseperje róla az évszázados keserűséget, a bánatot, amit hordoz mélyen magában. A bánat, ami elemészti a lelkét erősebb nála. Nincs benne már elég akarás,hogy legyőzze. Fiatalon volt még fény a tekintetében, vonzotta az embereket magához, de a bánata, ami a szívét marcangolja, elűzte a tüzet belőle.. És elhagyták őt. Mindenki. Elöször a szerelme... ő látta meg először,hogy a fény nem őszinte, és hazug fénnyel nem élhet senki. A barátai kitartottak, jó volt az együtt töltött férfiidő.. a nők hajkurászása, a részegség mámora.. amikor elhitették magukkal,hogy ők a világ urai.. a nők meg csak használni való eszközök... Aztán néha megcsillant valami, kapott ajándékot, szerelmet, érzelmet, de ő kevés volt. Bántott és kihasznált mindenkit maga körül. Az érzelmeit soha nem adta ki, így azok, akik adtak neki előbb vagy utóbb menekültek tőle.. Pedig forrt benne a tűz, a lángolás. Eszementen vágyott arra,hogy szeressék, elismerjék, megsimogassa egy kedves, vagy csak melléüljön és átölelje, letörölje a könnyeit, amit esténként hullatott, magát siratva. Sosem foglalkozott azzal, hogy megbánt másokat. Miért is tette volna? Hiszen ő volt a központ. Csakis ő. A tudása felülmúlt mindenkiét, akit ismert. Tehetsége szárnyalt, és ő éldegélt a saját fellegvárában, ahová nagyon kevésszer engedett be valakit - ha egyáltalán beengedett.... Beengedett egyáltalán valakit?? Soha.. Az az ő vára, ugyan ki lett volna méltó felérni HOZZÁ ? És teltek az évek. A tehetsége nem volt elég, mert az ember hiányzott mögötte... anélkül pedig senki nem hallotta meg zenéjében a muzsikát.. Megmarad az utókornak egy pár kotta, de a muzsika hiányzik, mert azt csak az hallja meg benne, aki ismerte a lelkét... és ők nem voltak sokan....és most,hogy ott áll az ablaknál, és előtörnek az emlékei zokog, mert tudja, hogy alig van, aki hírét vihetné, hogy milyen tűnékeny is az élete... Romba dőlt élete ezer felé hullott.. az elszalasztott lehetőségek kínozzák, tépik a lelkét, és így kifelé már az életből senkivel nem tudja megosztani a napfelkelte szépségét.. Nembaj, gondolja, majd a következő életemben talán...talán... De tudja, érzi, hogy nem lesz ott sem más, mert emberként nem tudta a béklyóit levetni, amikor segítő kéz nyúlt felé, azt ellökte, bezárt szívének kulcsát olyan messzire hajította,hogy maga sem tudja már hol keresse... A legszörnyűbb az,hogy nem is emlékszik már, hogy miért zárta önmagát saját börtönébe...Így hát mivel nem tud mit tenni ott áll, és azon tűnődik, hogy vessen véget sanyarú életének.. Gyűlöli már a zenélést, semmit nem jelent a számára. Hangszerét rég eladta, hogy az önsajnálatba menekülve részeg mámorban tengődjön az árából, lakása hűen tükrözi őt. A falakon évtizedek óta gyűlik a por, mióta anyja is elment, nincs aki gondját viselje a háznak, ugyanúgy mint az ő lelkének sem. Körülnéz, gyűlöl, a keserű kávé még keserűbb a belőle áradó érzésektől.... Mit tegyen, így nem lehet élni... De tudja,hogy nem fogja feladni, annál ő jobban szereti önmagát, mintsem kioltsa a saját tüzét.. Gondolataiba merülve észre sem veszi, hogy nyílik az ajtó. Megjött a nő, aki mióta megismerte, mindig mellette állt, már ha ő hagyta, hogy részese legyen az életének.A nő, aki titokban figyelte minden lépését, imádkozott a lelkéért, örült ha látta,hogy ő boldog, szárnyalt ha látta,hogy a férfi mosolyog.. némán állt, amikor a férfi megalázta, mert tudta,hogy nem bántani akarja. A férfi magát látta a nő által tartott tükörben. Az évek felette is elszálltak... Nem tartogatta a testét, a férfi még fiatalon megkapta őt, kedvét lelte benne, aztán továbblépett, de a nő lelke örökre kötésben maradt.. Ez volt a nő sorsa... hogy ennek az embernek az árnyékában éljen, és elviselje minden kegyetlenségét azért a pár jó szóért, amit néha odavetett neki,mint kutyának a csontot... . most is csöndesen, hogy ne zavarja, leteszi az ebédjét, és már menne is el... De valami történik.. A mester feláll, könnyes szemmel odalép hozzá, átöleli és csak ennyit mond : Köszönöm.....