A NÉGYEK EREJE

Egyszer egy szép napon, mikor a reggeli Nap sugarai épphogy kikacsintottak a hegyek mögül, a Mezők Asszonya elkészült a nagy útra. A titkos dobozkájából előszedegette a kis üvegcsébe zárt bábokat, mert eljött az idő.
Szél Apó megsúgta neki, hogy a gonosz elindult. A pillangóknak fel kell éledniük, mert a harcot csak ők vívhatják meg.
Így hát, mikor a Nap elindult aznapi vándorútjára, a Mezők Asszonya megtette azt, amit már gyermek korától feladatául róttak rá. Ő a felelős ezért a négy pillangóért. Megfogta hát kosarát, és útnak indult, keresztül a Szépséges Mezőn, ahol a világoszöld fűben millió színes, csodás illatú virág illatozott.
Bár a pillangóknak ennél jobb helyük a világkerekén nem lehetett, mégis messzire kellett vinni őket.
Mert a gonosz a hegyek hatalmas ormai mögött éledezett, és rothadó csápjait próbálgatta.
Ő is most eszmélt, halálos rémséget terjesztve maga körül.
A Mezők Asszonyára hosszú út várt. Szél Apó és a Nap, segítették Őt útján, de bizony öreg volt már.
Lábai nem bírták a meredélyek mentén húzódó keskeny csapásokat.
Kénytelen volt ráébredni, hogy egyedül nem bírja elvinni a pillangók bábjait oda, ahol lepkévé kell válniuk. Térkép nem volt ehhez a helyhez, mégis tudta, érezte, hogy merre kell mennie.
Lelke is és teste is fáradt volt nagyon. Túl sok évet várt erre a napra. Azt hitte, hogy sosem jön el.
Ez tartotta őt életben, a küldetése. A bábok csendben pihentek a puha kosár alján. A Mezők Asszonya segítséget kért az állatoktól.Az állatok segítettek, madarak fogták csőrükbe a kosár fülét és már repültek is a legmagasabb hegycsúcs felé.
Ott már hűvös szél fújt, félő volt, hogy a pillangók, miután előbújnak bábjaikból, szárnyukat vesztik.
De a Nap meleg sugarával követte a kis csapatot.
A nap végére a kosár elérte célját. A kövön, ami ezred évek óta azon a helyen volt, mélyedés várta gazdáját.
És a kő meleg volt. Hiába a hideg szél, a sötétség, mégis a remény melege ott szunnyadt a kőben.
Másnap reggel, mikor a Nap kinyitotta az ég kékjét, gyönyörű aranysárga melegséget zúdított a kövön pihenő kosárra.
A csoda ekkor kezdetét vette. A négy báb elkezdett mocorogni, és apránként, hosszú órák alatt megszülettek a pillangók. Mind a négyen ott voltak, és külön külön is csodásak voltak, de mikor négyük szárnya összeért, felvillant az erő, ami bennük rejlett.
A szárnyaik millió színben pompáztak, és mind a négyen érezték egymást, tudták, hogy együtt mindent legyőzhetnek.
Így hát elindultak - hosszú út várt még rájuk.
Bár senki nem mondta nekik, de tudták, hogy meg kell harcolniuk a gonosszal, mert elpusztítja világukat.
A világukat, amit ők még nem is ismertek.
A hegyek magasak voltak, a hideg, jeges szél csapkodta őket. Nem akarta, hogy célt érjenek, de a pillangók fejüket leszegve repültek előre.
Az első nap a Pink Pillangó szárnya beleakadt egy kiálló sziklaperembe. Majdnem lezuhant a mélységbe, de társai ott teremtek mellette, és felemelték őt.
Második nap a Kék Pillangó érezte úgy, hogy ereje elhagyta, tüdeje nem bírja már a ritkás levegőt. Társai ott teremtek, és míg ő pihent őrködtek mellette.
Harmad napra a Zöld Pillangó vált reménytelenül elcsüggedté, nem hitt magában, abban, hogy a küldetésük sikerrel járhat. Barátai nem engedték, hogy elhagyja a bátorsága, biztatták, hisz ő volt a vezetőjük.
Negyed napra a Lila Pillangó körül omlott össze a világ. Minden értelmét vesztette számára. Nem hitt már a szerelemben, a barátságban. A Pink, a Kék és a Zöld pillangó körülfogták őt szárnyaikkal, és mély, csitító szavakat súgtak fülébe, új hitet adva neki.
Így, mire az ötödik nap is elérkezett, és a meleg felszárította a szárnyaikról a harmatcseppeket, megérkeztek céljukhoz. A Fekete Erdő tátongó sötétje várta őket.
A feladatuk az volt, hogy beporozzák a fákat, a virágtalan virágokat az ezeréves virágporral, amit magukon hordoztak, amit a Mezők Asszonya varázsolt rájuk.
A küldetésük tétje élet vagy halál volt.
És ők ezt tudták. Elindultak, egyre mélyebben az erdő sötétjébe. Vidám cseverészésük egyre jobban elhalkult, ahogy az éjsötét erdő vészjósló hangjai egyre hangosabbá váltak.
Keresték a Mélykék Mezőt, ahol a mélykék, virágtalan virágok várták az éltető virágport.
Enélkül meghal már minden.
A levegő párás volt, mégis fagyos. Nyirkos volt minden, és a pillangók szárnyai egyre nehezebben trilláztak már. De ők együtt voltak, és nem hagyták, hogy valamelyikőjük feladja ezt a harcot. Tudták, hogy ez nem csak a virágoknak, a mezőknek, az erdőknek fontos, hanem önmaguknak is.
Tudták, hogy ha tudják a küldetésüket teljesíteni, akkor örök életet kapnak a Mezők Asszonyától, és onnantól kezdve a gyönyörűséges , virágos mezőjükön repkedhetnek és élhetik vígan életüket.
Így hát elszántan, egymás kezét fogva csak mentek előre, minden egyes akadályt együtt küzdve le, míg végül megérkeztek a Mélykék Mezőre..
És ott, a mező közepén, ott terpeszkedett a Gonosz. Ott ült, ollóit fényesítette, és csak rájuk várt.
Vörös volt, kitin páncélja egyre nagyobbá vált. Várta, hogy kiket küldött ellene a Mezők Asszonya.
Mikor meglátta a négy pillangót, először meglepődött, majd hatalmas, recsegő nevetésben tört ki. Hát ezek akarnak vele leszámolni ? Ezek, a törékeny lelkek ? Akiket egy legyintésre eltűntet a világból ? És elkezdett hadonászni az ollóival. A pillangók kitértek előle és minden egyes csapásnál megrázták magukat.
Az aranyló virágpor először csak pilleként hullott alá, majd, ahogy a harc egyre elszántabb lett, úgy kezdett ömleni a pillangók testéről.
Varázslat volt , igazi ! Amint a Gonosz megérezte a Négyek erejét, úgy hatalmasodott el benne a rettegés, és úgy ömlött szét a pillangók szívében a határtalan érzés, hogy együtt meg tudják váltani a világot!
A virágpor zúdult, minden egyes szárnycsapásnál egyre több és több. Egész addig, míg a mező vakító színpompában díszlett.
És csodák csodájára, a környező fák, a füvek is varázsütésre megszínesedtek.
Az ősöreg vöröslő, kitinpáncélos, rothadó Gonosz már csak egy kis pötty volt csak, amit egy arra járó őz a földbe tiport.
A pillangók ujjongtak és sírtak örömükben, hogy küldetésüket teljesítették.
Azonban erejük elfogyott. Mind a négyen a földre hullottak. Egymást átölelve várták a véget.
Ekkor Szél Apó felkapta őket, és elrepítette a Szépséges Mezőjükre, vissza a Mezők Asszonyához.
Küldetésük véget ért, de történetük nem.
Örök barátságuk az idők végezetéig megmarad, hisz együtt mentették meg a világot a gonosztól.