Mára......itt ülök a gép előtt, mert ezer és millió gondolat szánkázik a fejemben, és közben hallgatom, ahogy Máté traccsol.. VÉGRE..... és eszembe jutnak a két forintossal működő telefonfülkék, mert nekünk nem volt ifjú koromban telefonunk, és ha akartam beszélgetni, akkor el kellett mennem a fülkébe..Ha most lenne annyi fém kétszázasom, mint amennyi kétforintost eltelefonáltam,... nos asszem tudnék venni nem egy, de nem is két Dr. Martenst.. de hát ez nem a kívánság műsor kategória :D
Aztán a gondolatok még mindig rohangálnak.... Írt egy drága, kedves lány, akit az életem fura, kusza véletlenei kapcsán ismertem meg.. Ha belegondolok, hogy az események milyen átkozottul fura sorrendje alakítja az életem....
Mindig volt bennem erős érdeklődés, késztetés a spiri dolgok iránt.. csak a környezetem ezt nem nagyon díjazta, én meg belefáradtam abba, hogy felvállaljam, azt, hogy nevetség, gúny vagy ledurrogás legyen a vége..
De hát mint minden, ez is megváltozott.. Imádom végre érezni, hogy a realitás egy dolog, azonban ennél sokkal összetettebb, sokkal dimenzionáltabb a világom.
A hétvégén volt egy kis osztálytalink, és Kata mondta Krisztának / aki két lábbal a földön jár:D /, hogy ő is ilyen volt, míg nem kapott egy olyan nyomatékot, mikor meg kellett látnia, hogy más szintek is vannak.. én mosolyogtam magamban.. mert tudom, hogy miről beszélt..
Ezért is van most néha olyan sokkoló érzésem, mikor összekattannak a fogaskerekek, mikor ki tudok lépni egy -egy szituból, és egész másképp látom a dolgokat..
Nem vagyok elvakult spirituális zanzafej. Voltak az elmúlt két évemben iszonyat mélypontok, amikor kellett kapaszkodó.
Volt egy EMBER az életemnek ebben a szakaszában, aki egy nagyon érdekes "utazásra" vitt el.. könyveket kaptam tőle.. azok a könyvek nélkül és a vele való beszélgetések nélkül most sehol nem lennék.. és amiket akkor olvastam hihetetlen erőt adtak. Kezdtem a Pi életével - amiből konkrétan kimásoltam három oldalt, és magammal hordtam -, aztán jött a Viskó, majd egy kis Osho és végül az a könyv, ami nekem MEGHATÁROZÓ élmény lett... a Vörös Oroszlán.
Ezekért az élményekért, minden egyéb körülménytől eltekintve örökké hálával tartozom..
Aztán a Vörös Oroszlánt még színházban is láttam.. na ott már tényleg kész lettem.. :D
Ahogy visszatekintek az életem erre a szakaszára, elámulok, hogy kik vannak most jelen velem, és kik kerültek el mellőlem, hogy milyen hullámvasút az életünk..
Megismerek valaki, azt hiszem, hogy IGEN, végre valaki ért, megért, elfogad, észrevesz, vagy csak érez.... és eltelik egy, két esetleg tíz hónap, és az egész kialakult kép elmosódik, mint a mikor a vízfesték szétfolyik..
És csak nézek vissza, hogy mi volt abban az emberben ami megfogott, amiért hittem neki, hittem a BARÁTSÁGÁBAN, hittem az ELFOGADÁSÁBAN.. és ez lehet nő, lehet férfi.. a tanulság ugyan az.
Már nem halok bele lelkileg egy - egy csalódásba.. Lehet azért, mert a legnagyobbakat már megkaptam.. és valószínű soha nem nyílik már ki a Gabikapu úgy mint régebben..
Ez nem rossz dolog, nem arról szól, hogy bezárom magam, és ülök a váramban..
Nem.. ez arról szól, hogy sokkkkkal óvatosabb vagyok. Az érzelmeim még mindig visznek.. ha lehet, jobban, mint bármikor eddig az életemben. Hagyom magam megérinteni lelkileg, már rohadtul leszarom, hogyha sírni kell az utcán.. sírok.. ..Már nem érdekel az hogy ki mit gondol rólam.. .
Emlékszem, mikor elmentünk a Mónival és Borival, meg Móni anyujával és férjével megnéztük a Csillagainkban a hiba című filmet.. kijöttünk a moziból, és Mónival egymást átölelve zokogtunk.. ugyan kit érdekelt, hogy néznek minket ??? Ott álltunk, és szartunk a világra.. de jó is volt.........
Évekkel ezelőtt / már mondhatom így, mert két éves múltam :D/ csak voltam.. Robotmami üzemmód.. és mondhatom, a sok katymasz ellenére még jól is voltam. Legalábbis akkor ezt hittem.. Most, ha visszanézek egyetlen egy dolog miatt vagyok iszonyatosan dühös.. hogy lehettem ekkora barom, hogy ennyire elnyomtam a lényem lényegét.. ÖNMAGAM... belül ott forrt bennem a vágy, hogy megismerjek dolgokat, hogy kipróbáljak mindent amihez kedvem van, és magam raktam bele abba a kalitkába, amit a társadalmi elvárásokra fogva hittem magamnak.
Normális voltam ?? Akkor úgy hittem igen. Ma már tudom, hogy nem.. Biztos vagyok benne, hogy kaptam rengeteg jelet, amit nem vettem figyelembe.. mert nem akartam.. Most már tudom, hogy nem bírnék úgy élni, mint akkor.. Ma már nem kérdés, hogy a döntéseim RÓLAM szólnak, ma már ne hozom kifogásnak azt hogy gyerekeim vannak.. Döntéseket hozok, és fel tudom vállalni, hogy miért lépek jobbra, vagy balra.. és a legjobb az egészben, hogy ma már nem zavar, hogy a döntésemért ítélkeznek felettem.. Nem akarok magyarázkodni. Miért is tenném ??? Ugyan, mit tudhat rólam az aki az asztal másik oldalán ül ?? És a legjobb érzés, hogy mióta tudatosan hozom a döntéseim, nem érzem , hogy bármilyen kifogást kéne mellétennem egy - egy negatív lépésem mellé, nem érzem, hogy bárkit hibáztatnom kéne, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna.. mert tudom, hogy ez az ÉN életem..
Szóval...Juci, köszönöm amit írtál.. mert nagyon jól esett.. tényleg.. .