Mára.. ... az önkénteskedésről..

Már rég motoszkál bennem a kérdés..
Mit is jelent az önkénteskedés......nekem...... egy éve.. és most...???
Egy éve még nem tudtam.

Ma három szóban össze tudom foglalni:
- megelőzés - mindig, mindenhol hirdetni, hogy az önvizsgálat életet menthet
- támogatás - a sorstársakkal való kommunikáció
és ami az én utamban a legfontosabb
- elfogadás - elfogadtatni a sorstársaimmal, hogy NŐK maradtunk, azaz önmagunk elfogadása.

Amikor még javában kaptam a kezeléseket, már akkor bizonyos voltam abban, hogy nekem ezzel a betegséggel dolgom van. Nem rakhatom csak úgy le,   mintha mi sem történt volna.
És igen..
Akkor, 2013-ban még nem tudtam, hogy ez az egész, amit önkénteskedésnek hívok, mit is jelent.
Akkor csak lépegettem előre, elvégeztem az önkéntesképzést a Rákligánál. Fogalmam sem volt, hogy igazán mit is csinálhatnék. Magamban arra vártam, hogy valaki mondja meg, hogy mit kell, és én megcsinálom.Egy dologban voltam biztos, beteglátogatónak nem vagyok alkalmas, mert abba a lelkem belehalna még...
De persze tudjuk, hogy az élet nem így működik :D
Kerestem a utam.. és mivel a rák után tényleg minden átértékelődik, így hagytam magam.. csak úszni az árral. Ha jött egy program, bármilyen, mentem, ha úgy éreztem, hogy érdekel. Meditáció, ajándékkészítés, vagy csak egy előadás, fiatalok klubja...stb...
A lényeg talán az volt nálam, hogy mindent meg akartam ismerni, hogy lássam, merre induljak.

Aztán jöttek a LÁNYOK.. akikkel úgy szakadtunk egymás nyakába, hogy nagyon levegőt sem bírtunk venni.
Fantasztikus dolgokat álmodtunk meg. Az utolsó kemo-s látogatásaink minden egyes alkalmával újból és újból csendben sírva aludtam el. Nekem ez egy szívem csücske volt. Mivel velem soha senki nem jött, mikor kezeléseket kaptam, így tudom, hogy milyen érzés egyedül ülni ott.... Jó pár nőnél voltunk, és amit a szemükben láttam, és éreztem általuk azoknál az utolsó kemoknál..  nos azokat a pillanatokat benne őrzöm a lelkemben.
Persze, benne volt a pakliban.. és meg is történt a szakadás.. Magam miatt csak azért, mert a betegség után nagyon - nagyon keményen köteleztem el magam abban, hogy ami nekem nem jó, azt nem viselem, abból köszönöm, de kilépek. Tudom, hogy jól tettem.
ÉDESKE kiszállt ........

Itt jött el a második mérföldkő ebben a történetben számomra.
Mert ahogy ki bírtam mondani, hogy én így, ebben a közegben nem tudok működni, már másnap megkerestek a Ligától, hogy számítanak rám.  Mert az tényleg úgy van, ha egy ajtó becsukódik, rögtön nyílik egy másik, csak észre kell venni.
Valahogy az események hip-hop követték egymást.
Elkezdődött az életemben egy újabb szakasz, és a Mellrákfórumban és a Rákligánál is tevékenykedem.
Számomra tökéletes ez így, hisz mindkét elköteleződésemben mást kell adnom magamból.

Amikor Andival és Mónival nyakunkba vesszük az országot, és felcuccolunk, visszük a műciciket, és beszélünk a prevencióról, megtanítjuk az önvizsgálatot, válaszolunk kérdésekre.. nos az valami elképesztő energiával tölt. A hármunk egysége, hogy nem hagyjuk ki egymást az info áramlásból, hogy ha valamelyikőnk nem tud eljönni valahová, akkor is MI vagyunk ott. Ez fantasztikus dolog. Ezt csak így lehet. Nincs főnök, mert MI vagyunk a Mellrákfórum.

A Ligánál sokkal másabb energiákra van szükség. Ott amikor kimegyünk iskolákba előadást tartani a srácoknak, vagy most, hogy két klub tevékenységében is részt vállaltam.. nos én ezekben a dolgokban tudok adni.
Nekem az önkénteskedés nem munka, nem teher. Benne vannak a komoly és vidám dolgok egyaránt. Benne van, hogy elmutogassam az önvizsgálatot, és tabuk nélkül válaszoljak a legintimebb kérdésekre is, de benne van a vidám selfie- zés a társaimmal, benne van, hogy mikor a SZIGETEN voltunk, tomboltunk a pink parókáinkban, és az is benne van, hogy közös képeket csinálunk a 10-20 éves túlélőkkel. Benne van, hogy sokak ellenérzéssel vannak irántunk, hogy sokak még mindig úgy vélekednek, hogy ez magánügy. De ott van a másik oldal, mikor a lányaink jönnek velünk, és látják azt,  amit és ahogy teszünk.
.
Ma megint éltem egy olyan lehetőséggel, amit nem dobtam el, és számomra ismét egyértelmű bizonyítékot nyert, hogy nincsenek véletlenek.
Ha hagyom magam, nem erőszakkal akarok elérni dolgokat, és engedem az áramlást, akkor tényleg minden úgy és akkor történik amikor kell. Sem előbb, sem utóbb.
Amikor ezt el tudjuk fogadni.. hát.. akkor az egy igazán megnyugtató és biztonságot adó érzés.

Szóval, csak a szokásos..ÉLNI ÉS NEM FÉLNI ... mára..
Élni ...ezerrel...és nem félni úszni az árra... :D

A vérpiros bicikli

Csodaszép naplemente pompázott , mikor befordult a Hungária útra. Az autó halk morajlása nem is   hallatszott, mert kedvenc zenéjét hallgatta. Rég nem járt már Wekerlén. Túl rég. Húsz éves koráig élt itt, most negyven éves. Az élet elsodorta őt, de mindig , ha bemutatkozik valakinek így kezdi :
- Gréti vagyok, Wekerlén születtem. 
Ezt soha, senki nem veheti el tőle, mert az a nő, aki mostanra lett, enélkül a Varázs-város nélkül sehol nem lenne. 
Ahogy elhaladt az iskola mellett, mint egy áram ütés hasított belé egy emlék. Annak a délutánnak az emléke, amikor megtanulta, hogy igenis ki kell állnia magáért. Akkor tanulta meg, hogy képes az egész világgal szembe menni, mert soha, senki nem fog úgy kiállni érte, mint ő, saját magáért. 
Leparkolt a Körző utcai sarok ház előtt. Az iskola ugyan úgy állt, mint harminc éve.
A sarkon, előtte a gyülekező placc.Változásnak semmi jele, csak az a pár kiépített parkoló jelezte a kis lépéseket a változás útján. Szemben a Cicás tér, ami már nem cicás. Hányszor mászták meg a mászóka-fogó alatt a kék cicát. Talán a fák lettek csak öregebbek. 
Igen, határozottan érezte azt a régi fuvallatot, és minden , de minden elemi erővel dübörgött át agyán, visszarepítve őt 1984-be.    


Kétségbe esett sírása sem  győzte meg anyját.  
Csak most, hogy Csobi szülei átjöttek, most hitte el neki. Valóban nem az ő hibája, hogy a vadonatúj bicajának pedálja elgörbült. Két órája ismételgeti, de anyja úgy állt felette, mint egy ítélő bíró. 
- Miért van az, hogy Te semmire nem tudsz vigyázni ? - kérdi anya.
Gréti meg csak állt ott és visszagondolt az őrült délutánra. Arra, hogy mi minden történt egész addig, míg zokogva tolta haza bicaját a Tas utcai házikó kertjébe. 

Május dereka volt , a gyerekek a suliban már érezték, hogy lassan vége a tanévnek. Gréti, kedd lévén, rohant a kórus próbára. Olga néni iszonyú mérges volt, ha valaki elkésett, és a II. számú Ének- Zenei általános Iskola büszkesége a Kórus volt. Készülni kellett az évzáróra. 
Csakhogy Gréti már megint elkésett. Persze, hisz mint mindig, megint nem találta meg a kottáit. Ezen senki nem csodálkozott már, hisz vele állandóan ilyen dolgok történnek. Ő az az osztályban, aki kicsit pufók, és próbál mindig mindenkinek megfelelni. Ő az a lány, aki jól tanul, aki még hetedikes korában is gitározik, holott a többiek már rég abbahagyták. Ő az, aki mindig mindenkinek segít a leckében. Ő az akinek még az anyukája csomagolja az uzsonnáját, holott már mindenki a büfében veszi az ételt magának. 
Gréti volt az osztály ügyeletes lúzere. Érezte ő is, de nem tudott mit tenni. Így alakult, és a többi gyerek is beskatulyázta őt, így ebből a szerepből szabadulni nem tudott. 
Aznap azonban valami történt. Gréti a mosdóban ragadt. Szó szerint. Szilvi és Zsuzska odatoltak egy széket a kilincs alá, így a lány kénytelen volt átmászni az ajtó alatt. Ennél megalázóbb élménye életében nem volt még. Érezte, hogy belül tombol benne valami mélységes erő, és érezte,hogy már nem képes vissza fogni a Gréti - vulkánt. Szerencsére mire az osztálytermébe ért, a lányok már nem voltak ott. A falon a kottafejek is mosolyogtak rajta, mintha cinkosai lettek volna a többieknek. A lány benyúlt a padjába, és a kottái helyett egy penészes paradicsomot tapintott. Sírni kezdett. Öklével verte a padot, és nem értette, hogy miért történik ez vele. 
Belépett a kórus próbára. Olga néni legyintett, és helyére küldte. Abban a legyintésben minden benne volt, közben pedig a többiek az orruk alatt vihogtak. Ez már sok volt a lánynak. Elhatározta, hogy ez a nap az utolsó, hogy vele ez megtörténhet. Többé soha. Tudta,hogy ki az, aki erről az egészről tehet. Csobi, az a fiú, akivel kisbaba korukban sokat voltak együtt, hisz anyukáik barátnők voltak. 
Csobi és Gréti egy hét különbséggel születtek. Rengeteg fénykép készült ezekről az időkről, amikor a két kis gombszemű, pufók kisbaba egy kockás pléden napozott kint a téren. 
Gréti sokat nézegette ezeket a képeket, mert anyukája egy számára ismeretlen, gyönyörű szép, fekete hajú nőként mosolygott ... Olyan nőként, akit a lány azóta is keres, de nem talál. Az a nő, aki őt neveli, nem ugyan az, aki a képeken szelíden fogja őt. Ez a nő, akit anyának hív, szomorú, megkopott, boldogtalan ember. 
Gréti addig a májusi napig nem tudta, hogy miért ilyen más az ő anyja.

Kicsengettek, Gréti nyakába kapta a lábait, de még hallotta, ahogy a többiek megbeszélték a délutáni bicajos találkozót. 
A lány hazarohant, gyorsan leült leckét írni. Az utcán lévő hárs fák tömény illata belengte a szobát. A vére forrt, gyomra ici - pici gyurmagolyóvá vált hasában. Tudta, hogy olyat fog tenni, amit még soha nem tett. 
Oda megy, az új bringája majd elrepíti, mikor megmondja Csobinak, hogy elég volt !

Gyorsan összecsapta a leckét, elpakolt és már szaladt hátra a sufnihoz. A piros kemping bicaj húsvét óta várta, hogy kiszabadulhasson a sufni dohos sötétjéből, de Gréti eddig nem merte használni. 
Úgy látszott, ez a nap tényleg más. 
Felpattant, és kitekert a kertkapun. A többiek a Zoltán utcai pékségnél találkoztak, körülbelül öt percre Grétiék lakásától. A lány tekert, és közben a torkában zakatolt a szíve. A Tas utca végén balra fordult, és bekanyarodott a gimnázium melletti Piac utcába. Innen már csak pár perc, és ott a sarkon a pékség. Gréti leállt. 
Megrémült. Mi lesz, hogy ha kinevetik? Mi lesz, hogy ha innentől már senki nem fog hozzászólni ? Aztán mély levegőt vett, mert rájött, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Az ő lelkiismerete tiszta. Meg kell végre tudnia, hogy Csobi miért gyűlöli őt ennyire. Így, hát felszállt a csodaszépen csillogó vérpiros biciklijére, és befordult a Piac utca sarkán balra. 
Ott voltak, négyen a pékség előtt. Csobi, Szilvi , Zsuzska és Benő. A négy  jó barát, akiktől az egész osztály tartott. Zsuzska látta meg Grétit, és szólt a neki háttal álló Csobinak. Mikor Csobi megfordult elsőre hatalmas nevetésben tört ki, mert Gréti kinőtt melegítője épp hogy a bokája fölé ért, és ezt a fiú rettentő viccesnek találta. Aztán mikor a lány odaért hozzájuk elállt a szava. 
Meglátta a vadiúj bicajt, és a feje vérvörös céklává vált. Gréti érezte, hogy valami baj fog történni, de álmaiban sem gondolta volna azt ami ezután következett. 
A fiú egy mozdulattal ellökte a kislányt , aki beledőlt az utca szélén lévő árokba. 
A többiek meghökkenve néztek, sosem verekedtek azelőtt. Nem tudták, hogy mi bőszítette fel ennyire a fiút. 
Csobi magas volt, sportosnak nem mondható, vékony testalkatú. Csillogó szemei voltak, a lányok szerették ha rájuk nézett. 
Gréti elsírta magát, tehetetlenül nézett ki a rádőlt bicikli alól. Akkor vette észre, hogy a pedál elgörbült. 
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Felpattant, és teljes erejéből nekirontott a fiúnak. A két lány és Benő értetlenül álltak, mert sosem látott indulatok szabadultak el. 
A két gyerek püfölte, rúgta , csépelte egymást. Szavak és  üvöltések alakultak át egy masszává, amit tovaharsogtak a wekerlei kutyák. 
Végre a lányok észhez tértek, és megpróbálták szétválasztani társaikat. Benő volt az aki leültette őket a pékség oldalába a járdára. 
Gréti sírt, Csobi is. Ezt már senki nem értette. Csobi, aki az örök vagány, miért sír, ha egy lánnyal, egy ilyen lánnyal verekszik.. 
Aztán megtörtént az amit senki nem hitt. Csobi így szólt. 
- Gyűlöllek te dagadt disznó. Gyűlöllek, mert apukám titokban pénzt ad anyukádnak, Gyűlöllek, mert azt a biciklit amin idejöttél nekem ígérték. Gyűlöllek,mert jól tanulsz, és gyűlöllek, mert anyukám mindig sír, mikor a te anyukád képét nézi. 
A gyerekek csak álltak ott, és nem értették Csobi szavait. Csobi lelke viszont megkönnyebbült. Kimondta a tiltott szavakat. Kimondta azokat az érzéseket, amiket nap mint nap hordozott magával. Azokat, amiért szavát vették szülei, hogy soha nem mondhatja el Grétinek. A kislány felállt, kihúzta magát, felemelte bicaját, és elindult, miközben fejében gyorsvonatként dübörögtek az előbb hallott szavak.. 
Hazaindult.  Ahogy ment, hangosan zokogott. Fájtak a sebei, de a lelke még jobban, mert nem értett semmit. 
Anyja már várta otthon, és mikor meglátta lányát, a törött kerékpárral, szakadt, mocskos ruhában, több sebből vérzően nem tudta, hogy mit tegyen. 
Aztán Gréti csak zokogott, vigasztalhatatlanul, mesélt anyjának, aki csak hallgatta.
Egyszer csak csengettek. Csobi és szülei álltak a négy lakásos ház kapuja előtt. 
A két nő évek óta nem látta egymást. A csend, ami közéjük szállt  ott,a hársfák alatt, akár végzetes is lehetett volna. De Csobi anyja zokogva borult Gréti anyjának nyakába, és úgy ölelték egymást, mintha ez az ölelés tartaná vissza a világot a végső széthullástól. A férfi és a gyerekek csak álltak ott, némán. Végül csitultak az érzelmek, és Gréti anyja kislányát átölelve behívta a vendégeket a házba. 
Mindenki leült, és a szülők mesélni kezdtek. A két nő barátságáról, Gréti anyjának és apjának rövid viszonyáról, arról, hogy Gréti apja szerelmes lett Csobi anyjába, mikor már a gyerekek bölcsibe jártak. Arról, hogy hárman megállapodtak abban,hogy a gyerekek ebből semmit nem tudhatnak meg. 
Sajnos azonban Csobi húsvétkor megtalálta a vérpiros biciklit, amit Gréti kapott, és ekkor szülei szavát fogták, hogy a lánynak semmit nem mondhat el. A fiú azért bántotta a lányt állandóan, mert háborgott a lelke. Hosszú délután volt, Sokat beszélgettek. Még többet sírtak.Végre a felnőttek belátták,hogy hazugságban nem lehet élni és a két gyerek lelke már nem bír el több bántást. 
Gréti végre meglátta azt a nőt, aki a régi fényképekről mosolygott rá. Mérhetetlenül boldog volt, mert tudta, hogy miatta szálltak el a felhők édesanyja szeméről. 

Későre járt. Emlékei úgy elrepítették, hogy nem is észlelete, hogy egy padon ül a téren. A téren, ami soha ilyen szép nem volt. Gréti, mielőtt visszaindult autójához elővette telefonját, és készített egy félig önarcképet, hogy erre a délutánra mindig emlékezzen. 
A lány az árnyat adó fák alatt, a kis utcákon mindig magára talált. Tudja, hogy egyszer itt fog megöregedni. Felállt a padról, kilépett a kiskapun, búcsúzóul vett egy fagyit a cukrászdában, és visszabaktatott autójához. 

Békésen mosolyogva. 
  

Mára.. .... önnmagunk elfogadása.....

Mára.....

Kiabálni, üvölteni szeretnék.....
Van két NŐ, akik a szívemben lakoznak..Egyikük "cicis lány", másikuk nem.. Mégis mindketten a nap minden órájának minden percében küzdenek saját magukkal, mert képtelenek elhinni, hogy úgy szépek ahogy vannak..
Bár, csak egyikük volt rákos, mégis nagyon érdekes nekem látni, és hallani őket, hisz mindketten a mellükkel nincsenek a legjobban kibékülve.
És itt vagyok én, a féloldalas... és békében érzem magam. így.. és el bírom hinni, hogy így vagyok teljesen egész.
Szeretném hinni, hogy egyszer jóban lesznek magukkal, szorítok értük.

Tudom, hogy milyen érzés, mikor a nőiesség a porba hull.. sajnos tudom..
Átéltem.. nagyon kemény szavak és tettek jöttek szembe az utamon.. de hála az égieknek.. én máshogy vagyok kalibrálva.. és pont ellenkezőleg hatottak a "kedves" szavak..
Amikor könyörögtek , hogy ne műttessem meg magam, mert ugyan hogy fogok kinézni..
Amikor közölték velem, hogy örüljek, hogy a gyerekeim apja vissza akar jönni , mert ugyan ki fog rám nézni...

Amikor ez a koponyás-parókás csodakép készült, harsogó nevetés közepette épp az utolsó kemóra vártam.. Én nem nevettem.. elvonultam sírni.. Parókát sosem hordtam, mert az nem én vagyok. Így akár még vicces is lehetne ez a kép.. De nem az.. .

Ez a kép........ porig alázott akkor.... .... most már csak az emlék miatt fáj.. de szembe bírok nézni vele.

Az elmúlt két év alatt olyan női sorsokat hallottam, hogy egy sorozatot tudnék írni, ha rászánnám magam.
A férjekről, akik a szülés után szapulták asszonyukat, hogy fogyjanak le..
A férjekről, akik a beteg feleségeiket magukra hagyták - oh, de sok ilyen van !! Ezt el sem hittem volna.. de tényleg..
A férjekről, akik kedves, vicces odamondogatásokkal feleségeik lelkében egyesével oltották ki az önbecsülés lángjait..
Mit várhat egy férfi egy olyan nőtől, akivel szeretkezés közben közli, hogy vastag a combja, miután három gyereket szült neki???
Mit várhat egy férfi egy olyan nőtől, akinek minden nap odavágja, hogy ha végre elmenne dolgozni, akkor biztos lefogyna..
Mit várhat egy férfi egy olyan nőtől, akivel a mell műtétje után egy héttel, a reggeli készítés közben, miközben a nő teste ici-pici szilánkokká van zúzva, nem beszélve a lelkéről..  szóval akkor érzi a férfiember a legmegfelelőbbnek az alkalmat, hogy közölje imádott feleségével, hogy milyen jó, hogy a TB finanszírozza a mell rekonstrukciós műtétet, így legalább lehet olyan melle mint egy híres énekes nőnek....
Mit várhat egy férfi egy olyan nőtől, akit házi cselédként tart számon, akivel szemben még az a tisztelet sincs meg, hogy miután az asszony órákig robotol a konyhában, az embere bepakoljon a mosogatógépbe..
Mit is várnak ezek a férfiak tőlünk, nőktől ????
Hogy legyünk háziasak, jó feleség, jó anya, igen, dolgozzunk is, nehogy már el kelljen tartani minket, de azért kapjuk már össze magunkat, és lehetőleg este járjuk el az ezeregy éjszaka összes csábtáncát.. és bassza meg.. nehogy már ne tudjunk elmenni a gyerek szülőiére.. hisz ŐK a teremtés koronái dolgoznak.. Mi meg csak vagyunk.. bele a nagy világba.. és fogalmunk sincs az élet dolgairól...

Én büszke vagyok arra, aki vagyok. Nincs okom bármiben magam szapulni vagy kétséggel lenni magam iránt. Miért tenném ??? Hisz teljes értékű ember vagyok, csak úgy, mint mindenki más. Ha tehetném, odamennék az én drága barátnőimhez, és naponta megráznám őket, hogy higgyék már el magukról, hogy rohadtul szeretni kell azt aki a tükörből visszanéz.. mert ha nem tudják szeretni magukat az emberek, ugyan hogy várhatják el, hogy más is szeresse őket?????? És itt nem az önimádatról van szó, nem is arról, hogy ha valakinek mások mondják, hogy szép vagy, jó vagy.. Az semmit nem ér egész addig, amíg ő maga nem képes elhinni ugyan ezeket....

Szeretném, ha tudnák ők magukról, hogy mennyire értékes emberek.. és végre kiállnának a fényre, és élveznék a napsütést :D   
.

  

Mára......a változásról....

Mára.. .....

Ma megint rájöttem, hogy milyen sok ember van, aki fals, valósnak hitt ál-világban éli a mindennapjait.
Miért van az, hogy annyira szeretnénk ha a világ szépnek, jónak, tökéletesnek látna bennünket ?
Én tényleg iszonyat szerencsés vagyok. Ez a betegség megtanította, hogy rohadtul mindegy, hogy milyen a külsőm.. egyetlen egy dolog fontos, hogy ÉN jól legyek magammal..
Egyetlen egy dolog fontos.. Hogy amikor belenézek a tükörbe, szembe tudjak nézni magammal, mosolyogni tudjak a tükörképemre, mert csak az számít, hogy aki visszanéz rám, az ÉN vagyok, a saját tükrömben.
Nem más miatt érzem magam jól, nem másért vagyok jól. Magamért. Csakis.
Nem tudnék senkit sem tisztelni, szeretni, legfőképp isteníteni azért, mert teszem azt ő is beteg volt, akár mint én , vagy mint millió másik nő a világon.
Mégis.. nap mint nap látom, hogy sok, elveszett nő a sorstársaim közül, hogy tud lelkesedni egy - egy olyan külcsín mögé rejtett üres lufiért, aminél nekik ezerszer szebb lufijaik vannak .

Úgy gondolom, hogy az, hogy velem ez a betegség megtörtént, az az én utam. Nem szoktam mérlegre tenni, hogy ha valakivel beszélgetek, hogy melyikőnknek volt nehezebb átesni a rákon. Sőt, iszonyatosan mérges vagyok azokra a sorstársaimra, akik mellüket veregetve osztják az észt, mikor mondjuk valaki egy hátfájással küzd.. Én úgy gondolom, hogy mindenkinek a saját élete, a saját terhei a legnehezebbek. Honnan tudhatnám, hogy az ő hátfájása neki, az ő életében mekkora nehézséget jelent?
Ez persze nem jelenti azt, hogy az én betegségemet lekicsinyítem.. dehogy.. Tisztában vagyok azzal, hogy mi is történt velem, de határozottan tudom, hogy ettől nem lettem különleges díszpéldány. Komolyan elgondolkodtat, hogy vannak olyan nők, akik úgy érzik, hogy attól, hogy túlélők, attól valami Szent Pink Buborék Hercegnők lettek..
Az már más kérdés, hogy igenis kiállok azért, hogy merjünk beszélni a rákról.
Kiállok azért, hogy nőként, emelt fővel jöttem ki ebből a betegségből, és szeretném minél több sorstársamnak felhívni a figyelmét, hogy rengetegen vagyunk!! Ez nem lehet stigma, nem szabad titkolni.
Szeretnék megrázni sok szép női fejet, akik behódolnak egy "félistennek", hogy TI VAGYTOK A HŐSÖK.. nem az a hősiesség, hogy nagy szavakat puffogtatunk, hanem az, hogy egy ilyen betegséget túléltünk, közben gyereket nevelünk és dolgoztunk.....

A facebook - like vadászat napi harcai. A mérhető..... hány emberhez jut el, hányan osztják meg, hányan like-olják.. és a mérhetetlen.. hányan mennek, ha tenni kell, hányan áldozzák az idejüket, az energiájukat.. hányan ismernek meg az utcán, ha kilépsz a Facebook kék hátteréből..??????
Hihetetlen, hogy mennyi ember él azzal a torz énképpel amit ez a kis kék keretes fehér betű jelent.
....akiknek attól függ, hogy szép-e a nap vagy sem, hogy aznap épp hányan like-olják az újonnan készült fotóikat.
...akiknek attól függ az önértékelésük, hogy egy" facebook félistenként" kezelt személy kedvesen kommentálja-e a  képüket
...és akiknek nem elég, hogy MEGKÜZDÖTTEK az  életükért, mégis a "félistenükben" látják a megmentőt... miért is ???

És milyen érdekes látni, hogy mikor baj van, várunk egy CT lelet eredményére, vagy épp lelkileg a mélynél is mélyebben vagyunk, akkor van egy- két elvetemült, aki képes autóba vágódni, odamenni, lelket ápolni.. csak mert ez tényleg FONTOS, aztán a kerék fordul, és az elvetemült nőstény élete hullik apró- pici darabokra, és persze ezt nem kapja vissza azoktól akikért ő mindent megtett... 
Nos, talán azért, mert az elvetemült nem hívta közös fotózásra az ő új "Barátait"..  

Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy változom.
Azért is, hogy minden változik körülöttem. Hálás vagyok azért, hogy kinyílt a szemem, és már sokszor látom, hogy ki és milyen ember valójában. Hálás vagyok azért is, hogy ha bedőlök még a hamis csillogásnak, akkor már nem hal bele a lelkem a csalódásba, amit emberek okoznak.
Érzem , hogy a helyemen vagyok sok szempontból.
Vannak dolgok, amik még erősen "kezelnek", de már tudom, hogy kell elengedni.. és ez jó érzés...
Persze, vannak napok, amikor nem így ébredek reggel..
Vannak napok, amikor üvölteni tudnék, hogy kérem vissza a régi életem...
Aztán jön egy olyan nap, mint a mai.. és rájövök, Istenem, dehogy... Itt vagyok, jól vagyok..Mi kell ennél több..

Barátságról a Tűzmadár fényében ...

Megtettem, és elküldtem...

Igen, megint írtam a Tűzmadár Alapítvány Emese - díj pályázatára..
És miközben elküldtem eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor is ugyan így tettem.. Csak azóta eltelt egy év.. és hála az égieknek emberek jöttek-mentek az életemben....
Így visszatekintve, nem vagyok büszke magamra, mert nem voltam őszinte.
Nem akartam terhelni senkit azzal, hogy az a pályázat nekem akkor ott nagyon fontos volt. Azt gondoltam, hogy a barátaim, akiket beavattam, úgyis tudják.
Nem vagyok büszke magamra, mert a négy emberből, akiket megkértem, csak egynek voltam olyan fontos, hogy velem lépjen..
Nem vagyok büszke magamra, mert a többi három közül a rossz érzést, amit ez okozott nekem, csak egyikőjükkel közöltem.
Nem vagyok büszke magamra, mert a másik kettőt nem akartam bántani..
Ma már másképp tennék.
Ma már nem érdekelne, hogy ki és mit szól.
Ma már ki merném mondani, hogy csak akkor vállald, ha írsz is.
Ma már ki merném mondani, hogy ne a beadás előtt két nappal közöld, hogy ez neked mekkora nagy teher.
Ma már az ilyen barátot nem tekintem barátnak.

Akkor egy ember volt, aki fel merte vállalni, hogy őszintén leírja az érzéseit. Az a pályázat tavaly egy párhuzamos történet mesélést kért, a témája az volt, hogy éltem meg én és a másik történet mesélő a betegségem....
Nagyon szerencsés voltam, hisz alapvetően nem kellett sok emberből választanom.:D :D
Így tényleg csak azokat kértem fel, akikről tudtam, hogy tudják, hogy min mentem keresztül...
Nos, két ember volt, aki megígérte, hogy ír .... de végül csak egy ember maradt talpon a vidéken.. a BARÁTNŐM.. aki csak lélekben volt velem a betegség alatt.. és a világ másik felén él.
Szántó Vali egy gyönyörű szép szösszenetet küldött el, pedig csak egyszer kértem..
Volt, akit többször, és bár Barátnak mondta magát, az őszinte szavai csak addig tartottak, amíg magáról beszélt... hogy is mondta... várjunk csak.. igen, azt hiszem azt mondta, hogy  esténként túl fáradt, és különben is nehezére esik az írás erről.. Miről is ?? Rólam, a barátjáról ? A rákról ? Az érzéseiről ? A félelmeiről ? Pedig jó kommunikátor.....
Őszintén írni......
A legnehezebb dolog. Beszélni, órákig , mindenről és semmiről annyival könnyebb. Amikor azonban leírod a szavaid, akkor ott vannak előtted. Ezer és millió betű foszlány... amikben Te vagy ott. A szavak elszállnak.
A szép szavak a leggyorsabban. A bántó megjegyzések ott maradnak még kicsit mardosni a lelket.. A hazugságok befeketítenek mindent. Épp ezért nehéz írni.Amit leteszel egy papírra magadból, az ott is marad, pláne itt, miután megnyomod az enter gombot. Onnantól már nincs visszaút. Amit leírtál bármikor szembesíthet magaddal.. Ezért nehéz írni.. pláne érzésekről, pláne akkor, ha magadnak is folyamatosan hazudsz. Ha áltatod a tükör előtt állva a visszanéző arcot, hogy ez így jó, igen, én jól tettem mindent..

Aztán ott vannak még a tettek.
Amikor megígérsz a Barátodnak valamit, amiről tudod, hogy az ő életében, abban a percben ennél semmi nem fontosabb Amikor megígéred, hogy ott leszel, segítesz neki, hogy felvállalja magát....aztán egy kósza ötlettől vezérelve még a telefonod sem veszed fel ...Nos.. erre már tényleg nincsenek szavak..

A barátság nem attól függ, hogy minden este órák hosszat beszélünk, nem is attól, hogy elmegyünk-e együtt bulizni, de még attól sem, hogy tudunk-e egymásról mindent.
A barátság pont attól működik, hogy odafigyelünk a másikra. Ha érezzük, hogy mikor van szüksége arra, hogy menjünk vagy arra, hogy hagyjuk békén. A barátság pont attól működik, hogy nem számolgatjuk, ki hívta és hányszor a másikat. Pont attól működik, hogy ŐSZINTÉN kommunikálunk egymással.

Ma , amikor lenyomtam az enter billentyűt nagyon boldog voltam. Tudom, hogy ha majd megosztom az írásom, megint sokakat megérint majd.  Lesz, akinek tetszik, lesz akinek nem. Nem bánom. Nagyon szeretek írni, mert magamból olyan dolgok szabadulnak ki, amik itt bent az agyamban keringenek körbe és körbe. Remélem, hogy akik olvassák éreznek valamit. Jót vagy rosszat, szeretetet vagy gyűlöletet, bánatot vagy örömöt. Ez szinte mindegy is. A legfontosabb, hogy elinduljon valami mozgolódás belül, legbelül.
Mára az ÉLNI ÉS NEM FÉLNI :
ÉLNI még mindig csak magamért, mert ez az ÉN életem, és egyetlen embernek tartozom megfelelni - saját magamnak.
NEM FÉLNI odaállni, kimondani, megtenni és megválogatni, hogy kikkel osztom meg a mindennapjaim.

 

A NÉGYEK EREJE

Egyszer egy szép napon, mikor a reggeli Nap sugarai épphogy kikacsintottak a hegyek mögül, a Mezők Asszonya elkészült a nagy útra. A titkos dobozkájából előszedegette a kis üvegcsébe zárt bábokat, mert eljött az idő.
Szél Apó megsúgta neki, hogy a gonosz elindult. A pillangóknak fel kell éledniük, mert a harcot csak ők vívhatják meg.
Így hát, mikor a Nap elindult aznapi vándorútjára, a Mezők Asszonya megtette azt, amit már gyermek korától feladatául róttak rá. Ő a felelős ezért a négy pillangóért. Megfogta hát kosarát, és útnak indult, keresztül a Szépséges Mezőn, ahol a világoszöld fűben millió színes, csodás illatú virág illatozott.
Bár a pillangóknak ennél jobb helyük a világkerekén nem lehetett, mégis messzire kellett vinni őket.
Mert a gonosz a hegyek hatalmas ormai mögött éledezett, és rothadó csápjait próbálgatta.
Ő is most eszmélt, halálos rémséget terjesztve maga körül.
A Mezők Asszonyára hosszú út várt. Szél Apó és a Nap, segítették Őt útján, de bizony öreg volt már.
Lábai nem bírták a meredélyek mentén húzódó keskeny csapásokat.
Kénytelen volt ráébredni, hogy egyedül nem bírja elvinni a pillangók bábjait oda, ahol lepkévé kell válniuk. Térkép nem volt ehhez a helyhez, mégis tudta, érezte, hogy merre kell mennie.
Lelke is és teste is fáradt volt nagyon. Túl sok évet várt erre a napra. Azt hitte, hogy sosem jön el.
Ez tartotta őt életben, a küldetése. A bábok csendben pihentek a puha kosár alján. A Mezők Asszonya segítséget kért az állatoktól.Az állatok segítettek, madarak fogták csőrükbe a kosár fülét és már repültek is a legmagasabb hegycsúcs felé.
Ott már hűvös szél fújt, félő volt, hogy a pillangók, miután előbújnak bábjaikból, szárnyukat vesztik.
De a Nap meleg sugarával követte a kis csapatot.
A nap végére a kosár elérte célját. A kövön, ami ezred évek óta azon a helyen volt, mélyedés várta gazdáját.
És a kő meleg volt. Hiába a hideg szél, a sötétség, mégis a remény melege ott szunnyadt a kőben.
Másnap reggel, mikor a Nap kinyitotta az ég kékjét, gyönyörű aranysárga melegséget zúdított a kövön pihenő kosárra.
A csoda ekkor kezdetét vette. A négy báb elkezdett mocorogni, és apránként, hosszú órák alatt megszülettek a pillangók. Mind a négyen ott voltak, és külön külön is csodásak voltak, de mikor négyük szárnya összeért, felvillant az erő, ami bennük rejlett.
A szárnyaik millió színben pompáztak, és mind a négyen érezték egymást, tudták, hogy együtt mindent legyőzhetnek.
Így hát elindultak - hosszú út várt még rájuk.
Bár senki nem mondta nekik, de tudták, hogy meg kell harcolniuk a gonosszal, mert elpusztítja világukat.
A világukat, amit ők még nem is ismertek.
A hegyek magasak voltak, a hideg, jeges szél csapkodta őket. Nem akarta, hogy célt érjenek, de a pillangók fejüket leszegve repültek előre.
Az első nap a Pink Pillangó szárnya beleakadt egy kiálló sziklaperembe. Majdnem lezuhant a mélységbe, de társai ott teremtek mellette, és felemelték őt.
Második nap a Kék Pillangó érezte úgy, hogy ereje elhagyta, tüdeje nem bírja már a ritkás levegőt. Társai ott teremtek, és míg ő pihent őrködtek mellette.
Harmad napra a Zöld Pillangó vált reménytelenül elcsüggedté, nem hitt magában, abban, hogy a küldetésük sikerrel járhat. Barátai nem engedték, hogy elhagyja a bátorsága, biztatták, hisz ő volt a vezetőjük.
Negyed napra a Lila Pillangó körül omlott össze a világ. Minden értelmét vesztette számára. Nem hitt már a szerelemben, a barátságban. A Pink, a Kék és a Zöld pillangó körülfogták őt szárnyaikkal, és mély, csitító szavakat súgtak fülébe, új hitet adva neki.
Így, mire az ötödik nap is elérkezett, és a meleg felszárította a szárnyaikról a harmatcseppeket, megérkeztek céljukhoz. A Fekete Erdő tátongó sötétje várta őket.
A feladatuk az volt, hogy beporozzák a fákat, a virágtalan virágokat az ezeréves virágporral, amit magukon hordoztak, amit a Mezők Asszonya varázsolt rájuk.
A küldetésük tétje élet vagy halál volt.
És ők ezt tudták. Elindultak, egyre mélyebben az erdő sötétjébe. Vidám cseverészésük egyre jobban elhalkult, ahogy az éjsötét erdő vészjósló hangjai egyre hangosabbá váltak.
Keresték a Mélykék Mezőt, ahol a mélykék, virágtalan virágok várták az éltető virágport.
Enélkül meghal már minden.
A levegő párás volt, mégis fagyos. Nyirkos volt minden, és a pillangók szárnyai egyre nehezebben trilláztak már. De ők együtt voltak, és nem hagyták, hogy valamelyikőjük feladja ezt a harcot. Tudták, hogy ez nem csak a virágoknak, a mezőknek, az erdőknek fontos, hanem önmaguknak is.
Tudták, hogy ha tudják a küldetésüket teljesíteni, akkor örök életet kapnak a Mezők Asszonyától, és onnantól kezdve a gyönyörűséges , virágos mezőjükön repkedhetnek és élhetik vígan életüket.
Így hát elszántan, egymás kezét fogva csak mentek előre, minden egyes akadályt együtt küzdve le, míg végül megérkeztek a Mélykék Mezőre..
És ott, a mező közepén, ott terpeszkedett a Gonosz. Ott ült, ollóit fényesítette, és csak rájuk várt.
Vörös volt, kitin páncélja egyre nagyobbá vált. Várta, hogy kiket küldött ellene a Mezők Asszonya.
Mikor meglátta a négy pillangót, először meglepődött, majd hatalmas, recsegő nevetésben tört ki. Hát ezek akarnak vele leszámolni ? Ezek, a törékeny lelkek ? Akiket egy legyintésre eltűntet a világból ? És elkezdett hadonászni az ollóival. A pillangók kitértek előle és minden egyes csapásnál megrázták magukat.
Az aranyló virágpor először csak pilleként hullott alá, majd, ahogy a harc egyre elszántabb lett, úgy kezdett ömleni a pillangók testéről.
Varázslat volt , igazi ! Amint a Gonosz megérezte a Négyek erejét, úgy hatalmasodott el benne a rettegés, és úgy ömlött szét a pillangók szívében a határtalan érzés, hogy együtt meg tudják váltani a világot!
A virágpor zúdult, minden egyes szárnycsapásnál egyre több és több. Egész addig, míg a mező vakító színpompában díszlett.
És csodák csodájára, a környező fák, a füvek is varázsütésre megszínesedtek.
Az ősöreg vöröslő, kitinpáncélos, rothadó Gonosz már csak egy kis pötty volt csak, amit egy arra járó őz a földbe tiport.
A pillangók ujjongtak és sírtak örömükben, hogy küldetésüket teljesítették.
Azonban erejük elfogyott. Mind a négyen a földre hullottak. Egymást átölelve várták a véget.
Ekkor Szél Apó felkapta őket, és elrepítette a Szépséges Mezőjükre, vissza a Mezők Asszonyához.
Küldetésük véget ért, de történetük nem.
Örök barátságuk az idők végezetéig megmarad, hisz együtt mentették meg a világot a gonosztól.

....akár lehetett volna egy tökéletes nap.. akár...

Mára.............. akár lehetett volna ez egy tökéletesen szép nap.. akár.
De valahogy mostanában, ha körülnézek minden - minden szerteszét hullik.. Én jól vagyok, panaszra nincs okom. A Pet ct-m rendben, a tüdőm már nem lesz sosem olyan mint AZELŐTT.. de itt vagyok. Próbálok talpon maradni - sosem hittem volna, hogy ennyi csapás után így fogom élni az életem. 2012 -2013 fordulóján, közel hét hónap alatt dőlt romokba az egész addigi, közel 39 évem. A betegségem, a magánéletem.. MINDENT ami addig biztonságot, nyugalmat, hátteret adott, egyetlen mozdulattal tépték ki alólam, belőlem....
Igaz, szerencsés vagyok, hisz előbb jött a betegség.. volt időm akklimatizálódni a szarban... utána a magánéletem szétomlása már csak egy pöccintés volt - át a túloldalra...
Azóta eltelt két év.. lassan, nagyon lassan..

És ma.. minden felböfögött.. Minden...
Édes Drága TE <3 <3 aki az életem részévé váltál.. Mit is mondhatnék Neked ? Hogy elmúlik majd ? Hogy jobb lesz ? Hogy könnyebb lesz, mert nem egy másik nőhöz kell magad mérni ?? Én már csak tudom.....
Fenéket lesz jobb.. Hisz szereted Őt.. és talán Ő is szeret, valahogy, valahol magában.. De akkor miért tette ?? Én nem hiszek abban, hogy ha jön az érzelem, az mindent elsöpör. Pontosabban de, igen. Én is tapasztaltam, hogy ha jön az érzelem, akkor kész .. nem nézed, hogy ki a másik, ha a kémia, a lélek ott van, akkor veszett fejsze nyele.. DE!!!!!!!!!!! Én még mindig hiszem, tudom, érzem, és ÉLEM , hogy őszinteség... még ha fáj is..
És számomra az őszinteség nem utólag..
Mert az már nem őszinteség.. csak mentség..
Ha megteszel valamit.. amiről tudod, hogy a párodnak, barátodnak, barátnődnek fájni fog, akkor mielőtt megteszed, miért nincs annyi gerinced, hogy egyetlen percre elgondolkozz, hogy neki ez hogy fog esni. Vagy mondok még jobbat.. Miért nem gondolkozol, mielőtt odamész, a másikhoz, aki abban jobb, amit a Pároddal nem tudsz, vagy nem akarsz megoldani, hogy ez Neked hogy esne ? Mégis mit vársz ?
Naná, hogy a Kedves szép szavakkal, kedves simulással elvarázsol.. mert ő nincs ott a hétköznapokban.. Jaj, de könnyű is arra az egy két órára édesen búgni a másik fülébe.. mérgező szavakat csepegtetve.. miközben családok mennek tönkre.. nő - férfi - gyerek lelkek szakadnak apró szilánkokká...
És utána hazamész, Te, bátor.. belenézel a Párod szemébe.. és mosolyogsz, mintha mi sem történt volna.. És mikor a Párod rákérdez, mert érzi.. akkor még ahhoz is van erőd, hogy úgy tekerd kedves szavaid, hogy ő.. aki az életed szerelme.. gyerekeid anyja / apja érezze úgy magát, mint egy idegen, aki nem ismert téged, te Hős.....
Én szerencsés vagyok.. mert kaptam barátnőt is, aki megmutatta, hogy milyen is a gerinctelen ember.. és mikor utólag "bevallotta", hogy kijátszott.. még én voltam a túlérzékeny , fura lány..
Biztos vagyok abban, hogy a kör mindig körbe ér.. A HŐSÖK megkapják, amit adnak másoknak.. A kedves szavak csak addig kedvesek, amíg nem jár velük felelősség.
Édes Drága Te <3 <3 csak annyit tudok mondani, hogy szeretlek, és itt vagyok, ha kellek <3

HARCOS

A szél süvített.. a csatatér már kihalt, és a sok, büszke hős , aki még életben maradt, élőhalottként vonszolta magát vissza a táborba.. Ő meg csak ott állt, mint egy szikla.. Kimagaslott mindenki közül, és bár a külseje zord, távolság tartó volt, de ha belenézett valaki a szemébe, láthatta benne azt a kisfiút, akit valójában maga elöl is elrejtett....nyakát egy vágás torzította, amit időnként elgondolkozva simított végig....

Harcos volt, az a jól képzett fajta.. aki az életének fő célját önmaga képzésében, tökéletesítésében találta meg.. De sosem járt igazán sikerrel.. Valamiért minden próbálkozása elvetélt valahol fél úton.. A hatalmas célok, amiket kitűzött, mindig az elérhetetlenség küszöbén himbálóztak.. Harcosnak adta el a testét, mert a lelke meghalt..... ő nem ölni akart.. de nem tehetett mást.
A célja ennél nemesebb volt, de ezt a világ, amelybe született nem értette meg. .. Ugyan ki érthetné meg, hogy a küzdelem célja nem a másik megsemmisítése, hanem a lélek megerősítése ?? A küzdelem elsősorban önmagával való harcot jelent, hogy leküzdje az erőszak kényszerét, hogy felül tudjon emelkedni azon az ősi ösztönön, amit évszázadok óta hordoz a lelke... az ÖLÉS ösztönén.. És lám.. most mégis itt van, és gyilkol.. mert itt kell lennie, hisz valamiért ez az út várt rá..
Gyermekkorában apja arra nevelte, hogy legyen kemény, álljon meg a szélben, és seperjen le magáról mindent, érzést, fájdalmat, szeretetet, nőt, gyereket, férfit.. Legyen csak Ő, a férfi.. aki a teremtés koronája.. Anyja viszont csitítgatta lelkét, mikor elaludt, és titkos szavakat dúdolt a fülébe, arról, hogy szeretni jó, és várja őt egy nő.. aki majd csak érte él. De mikor felkelt a nap, apja hívó szava elsöpörte az édes méz cseppeket, amik éjjel a lelkébe ivódtak.. Így hát ment, és kemény kősziklaként élte az életet. Dolgozott, segített a gazdaságban. A család nélküle földönfutó lett volna.. Az évek teltek - múltak.. A boldogság csak nem jött, bár panaszra nem volt oka.. A nők a lábainál hevertek.. és ő használta őket.. Kiégett?? Igen, még az is lehet.. De nem bánta.. elhitette magával, hogy ez így jó. Aztán minden megváltozott, mikor a házukba tévedt egy lány, aki dolgozni akart.. Befogadták.. A lány szerény volt, messziről jött, rengeteg bánattal a szemében, és rögtön szíven találta a férfit.. Most először érezte meg a szelét a boldogságnak.. A lány odaadta magát.. mi mást tehetett volna..Abban a korban a nőknek nem volt választásuk, csak ha előkelőnek születtek.. És a férfiak tudták ezt..... használták a nőket.. végtelen és kegyetlen módon.. A lány nem csak a testét, a lelkét is megnyitotta neki.. A férfi megrémült, hogy milyen mélység tárult elé.. Nem hitte, hogy anyján kívül más asszonyban is lakozik lélek.. .
A férfi nem olyan volt, mint a többi... Ő szerette mindegyik nőt, akit megkapott.... mélyen elrakta az arcukat, illatukat a lelkének egy kis zugában, és mikor magányos volt - mindig...- akkor elővette a kis emléklányokat, és elhitette magával, hogy az élete így teljes..
És most itt van ez a lány.. akiért végre érdemes reggel felkelni.. akinek a mosolya minden napját megízesíti.. de mégis.. valamiért kirohanna a világból.Valami eltört már rég a lelkében, és retteg ettől az érzéstől, amit ez a lány vált ki belőle.
Mi ez a kettősség ?? Miért érzi, hogy az élete most gyökeresen megváltozik ??
Mióta az eszét tudja két dolog élteti. Önmaga tökélyre fejlesztése és az, amit anyja ültetett el agyában, hogy vár rá valahol egy Kedves.akivel tökéletessé válik a teremtés. És most, hogy itt lebeg a szeme előtt a lehetőség, most rettegve menekül..
Mit tegyen? .... már a lányt is kerüli..nem bírja elviselni még a lány kezének súlyát sem a vállán, mikor édes csókot lehel a Kedves a munkától csatakos arcára.... az élete percről percre hullik apró üvegszilánkokra..
Úgy érzi, megmérgezi őt a lány édes illata, mosolya, őszinte simulása.. Úgy érzi, hogy menekülnie kell, mert gúzsba köti ez az érzés..
Már haragszik, hogy elhitte a kedvességet.. A lány nem érti őt.. nyúl felé, és roppan a kéz.. törik a csont, reped a koponya.. A kés pengéje eltörik a lány csontjáról lepattanva, és megsebzi a férfi nyakát...
A lélek ellibbent a lányból.. Bárcsak ne akarta volna szeretni a férfit.. Bárcsak szó nélkül tűrte volna, hogy használják a testét.. Bárcsak ne kellett volna elvenni törékeny életét, hogy megmentse a férfit a felelősségtől.. bárcsak megmenthette volna a férfit.. bárcsak...

Másnap hajnalban a férfi elindult. Maga mögött hagyva a  szülői házat, anyjától sem búcsúzott.. és eladta a lelkét... immár pénzért ölt, ha a hadurak felfogadták.. Ezentúl nem harcolt már a lelkével,, az ÖLÉS istene magáévá tette... nyakán a seb örökké kapocs közte és a lány között.. nem tudott megmenekülni a kötődéstől, és az ő szíve is meghalt mikor kioltotta a Kedves életét....
és a férfi elhitte, hogy ezért egy valaki felelős..
A LÁNY.....

A Mester

Felkelt. Egy újabb reggel, amit egyedül tölt...A reggeli kávé keserű íze megszokottá vált, úgy mint az üres ágy, az üres szoba, az üres élet.
Pedig nem ezt ígérték, amikor gyerek volt.. Apja nem volt, anyja óvta, féltette, dédelgette és puhán becézve ígérte neki a glóriát... de nem így lett. Az anyja sem tudhatta,hogy Ő megalkuvó, gyáva emberré válik... Ha tudta volna vajon másképp dönt? Akkor mit ígért volna neki? Ezen töprengett, míg az ablakban állva nézte a most is csodás napfelkeltét.. Eszébe jutott,hogy hányszor látta már és mégis mindig lenyűgözi őt a látvány..Beleúszott a gondolatiba az a sok nő, akikkel megoszthatta volna az érzést, ami elönti őt a reggeli vöröslő fények látványára.. és belemart a szívébe a magány érzése... Előtódultak az emlékek, a szemek, szájak, hajak, gömbölyű vállak és testek apró emlékei, illatok, ízek.. érzések.. a nagy beszélgetések... és az a rengeteg elszalasztott találkozás.. a ki nem mondott szavak, amik megölték az érzéseket. És persze a miértek... amikor ő kérdezett és amikor tőle kérdeztek.. és a válasz nélküli kérdések, amik örökké kint lebegnek az éterben. Hányszor állt már a tükör előtt, és nézte egyre öregedő arcát.. A szemében látta azt, amit már mindenki látott rajta.. örökké egyedül marad..elzárja a szívét még maga elöl is. A szívét, ami ragyog. Átragyog mindenen. A szíve és a lelke olyan mint egy koszos gyémánt.. Csak épp nem engedte senkinek, hogy leseperje róla az évszázados keserűséget, a bánatot, amit hordoz mélyen magában. A bánat, ami elemészti a lelkét erősebb nála. Nincs benne már elég akarás,hogy legyőzze. Fiatalon volt még fény a tekintetében, vonzotta az embereket magához, de a bánata, ami a szívét marcangolja, elűzte a tüzet belőle.. És elhagyták őt. Mindenki. Elöször a szerelme... ő látta meg először,hogy a fény nem őszinte, és hazug fénnyel nem élhet senki. A barátai kitartottak, jó volt az együtt töltött férfiidő.. a nők hajkurászása, a részegség mámora.. amikor elhitették magukkal,hogy ők a világ urai.. a nők meg csak használni való eszközök... Aztán néha megcsillant valami, kapott ajándékot, szerelmet, érzelmet, de ő kevés volt. Bántott és kihasznált mindenkit maga körül. Az érzelmeit soha nem adta ki, így azok, akik adtak neki előbb vagy utóbb menekültek tőle.. Pedig forrt benne a tűz, a lángolás. Eszementen vágyott arra,hogy szeressék, elismerjék, megsimogassa egy kedves, vagy csak melléüljön és átölelje, letörölje a könnyeit, amit esténként hullatott, magát siratva. Sosem foglalkozott azzal, hogy megbánt másokat. Miért is tette volna? Hiszen ő volt a központ. Csakis ő. A tudása felülmúlt mindenkiét, akit ismert. Tehetsége szárnyalt, és ő éldegélt a saját fellegvárában, ahová nagyon kevésszer engedett be valakit - ha egyáltalán beengedett.... Beengedett egyáltalán valakit?? Soha.. Az az ő vára, ugyan ki lett volna méltó felérni HOZZÁ ? És teltek az évek. A tehetsége nem volt elég, mert az ember hiányzott mögötte... anélkül pedig senki nem hallotta meg zenéjében a muzsikát.. Megmarad az utókornak egy pár kotta, de a muzsika hiányzik, mert azt csak az hallja meg benne, aki ismerte a lelkét... és ők nem voltak sokan....és most,hogy ott áll az ablaknál, és előtörnek az emlékei zokog, mert tudja, hogy alig van, aki hírét vihetné, hogy milyen tűnékeny is az élete... Romba dőlt élete ezer felé hullott.. az elszalasztott lehetőségek kínozzák, tépik a lelkét, és így kifelé már az életből senkivel nem tudja megosztani a napfelkelte szépségét.. Nembaj, gondolja, majd a következő életemben talán...talán... De tudja, érzi, hogy nem lesz ott sem más, mert emberként nem tudta a béklyóit levetni, amikor segítő kéz nyúlt felé, azt ellökte, bezárt szívének kulcsát olyan messzire hajította,hogy maga sem tudja már hol keresse... A legszörnyűbb az,hogy nem is emlékszik már, hogy miért zárta önmagát saját börtönébe...Így hát mivel nem tud mit tenni ott áll, és azon tűnődik, hogy vessen véget sanyarú életének.. Gyűlöli már a zenélést, semmit nem jelent a számára. Hangszerét rég eladta, hogy az önsajnálatba menekülve részeg mámorban tengődjön az árából, lakása hűen tükrözi őt. A falakon évtizedek óta gyűlik a por, mióta anyja is elment, nincs aki gondját viselje a háznak, ugyanúgy mint az ő lelkének sem. Körülnéz, gyűlöl, a keserű kávé még keserűbb a belőle áradó érzésektől.... Mit tegyen, így nem lehet élni... De tudja,hogy nem fogja feladni, annál ő jobban szereti önmagát, mintsem kioltsa a saját tüzét.. Gondolataiba merülve észre sem veszi, hogy nyílik az ajtó. Megjött a nő, aki mióta megismerte, mindig mellette állt, már ha ő hagyta, hogy részese legyen az életének.A nő, aki titokban figyelte minden lépését, imádkozott a lelkéért, örült ha látta,hogy ő boldog, szárnyalt ha látta,hogy a férfi mosolyog.. némán állt, amikor a férfi megalázta, mert tudta,hogy nem bántani akarja. A férfi magát látta a nő által tartott tükörben. Az évek felette is elszálltak... Nem tartogatta a testét, a férfi még fiatalon megkapta őt, kedvét lelte benne, aztán továbblépett, de a nő lelke örökre kötésben maradt.. Ez volt a nő sorsa... hogy ennek az embernek az árnyékában éljen, és elviselje minden kegyetlenségét azért a pár jó szóért, amit néha odavetett neki,mint kutyának a csontot... . most is csöndesen, hogy ne zavarja, leteszi az ebédjét, és már menne is el... De valami történik.. A mester feláll, könnyes szemmel odalép hozzá, átöleli és csak ennyit mond : Köszönöm.....

...és ha a HOLD mond neked valamit azt hidd el.....

Mára...... Elhatároztam, hogy ma vidámkodok.. ezért majdnem nem is írtam :D  :D
Mikor hazajöttem, hullafáradt voltam. Lili elvonult verset tanulni én meg leszakadtam a tévé elé.. Nem fordul már olyan sűrűn elő velem, mint rég, hogy tévézzek.. Nyilván azért, mert sokkal kevesebb időt töltök a négy fal között.
Hát megint belefutottam egy nagyon - nagyon szeretett filmembe..
Al Pacino játszik benne, a címe Dr. Halál...igen.. tudom.. Szeretem az ilyen történeteket, amik megosztóak, amik erős társadalom kritikával élnek, amik elgondolkoztatnak.. Ezért szeretem az American Histroy X -et vagy a Harcosok klubját is.. Mind olyan film, amit akárhányszor végig bírok nézni, mert tele van aaakkkkkora hatalmas nagy tükrökkel az életünket tekintve..
Ez a mai az eutanáziáról szólt.  Egy igaz történet egy amerikai orvosról, aki nyíltan vállalta, hogy segít átmenni a túloldalra......persze börtönbe csukták.. nanáhogy..
Most sokan fognak a fejükhöz kapni.. ezt a filmet már Lili is megnézte velem.. és ma is kijött a végére.. és hihetetlen beszélgetésünk volt megint..
Ott ült az épphogy 10 éves lányom, és azt kérdezte :
- Anya, miért van, hogy az állatokat, amikor már tudható, hogy meg fognak halni, akkor elaltatjuk, hogy ne szenvedjenek, és a barátainkkal vagy a szeretteinkkel ezt nem tehetjük meg.. és végig kell nézni, hogy fáj nekik ???????????????
Mindezt úgy kérdezte, hogy hála az Égieknek, még sosem halt meg emberszerette.. csak a degunk ....
Tényleg miért is ??? Mert ilyen rohadtul álságos világban élünk.. hányadék..
Azt mondjuk, hogy bánjunk az állatokkal HUMÁNUSAN.. ne hagyjuk szenvedni.. és az embertársainkkal miért nem bánunk HUMÁNUSAN ??? Miért vesszük el a jogot, hogy ha valaki halálos betegségben szenved, DÖNTHESSEN arról, hogy akar elmenni ?????? Hihetetlen, hogy a 10 éves lányom érti.. és én ettől olyan nagyon boldog vagyok..
Így hát miután ma is megváltottuk a világot mi ketten, átkapcsoltunk az Öt legenda című rajzfilmre..
Már a vége felé jártunk.. és Gabika meg lett érintve lelkileg....
....egy rajzfilm..... persze, gyerekeknek.. naná.hogy én egész mást hallottam ki belőle.. a hitről.. meg a félelemről.. a nap mondata :

                           É N   H I S Z E K  B E N N E D,  D E  N E M  F É L E K

Mekkora okosság már.. szembenézni a saját félelmemmel.. igen, ott vannak nap mint nap. Gyerekként milyen ostoba dolgoktól féltem.. Persze akkor nem éreztem ostobának, hisz úgy hittem az életem függ attól, hogy  ki ne lógjon a lábam ujja, és a két lábam között fogjam át a takaróm  végét..Emlékszem, hogy minden este rituálé szerűen csomagoltam be magam .. mert hittem a félelmemben, de nem mertem szembenézni vele.
Aztán jöttek a felnőtté válás lépései.. A félelmek alakot öltöttek.. Féltem éjjel mászkálni a bulikból hazafelé, nehogy megtámadjanak.. Féltem a különböző kihívásoktól, hátha nem felelek meg.. Egyszerűen fogalmazva féltem felnőtté válni..
Mostani életemben a félelem egész más szinten mozog már bennem.. Mivel én is már egész más szinten élek meg mindent, ami velem történik.. A mondatom, az ÉLNI ÉS NEM FÉLNI is erről szól.. már nem félek kimondani, hogy félek.. mert ahogy kimondom már látom magam előtt, tapasztalom, és rögtön kapcsolódik hozzá valamilyen megoldás...
Így hát bár mára vidámkodni akartam.. nem nagyon sikerült..

A végére egy idézet Dér Jankótól
" ....és ha a hold mond neked valamit, azt hidd el.." .. és én így teszek..

"I will never forget the moment" by 30STM

Ma orvososdit játszottam.. és ha már orvos, hát egy kis visszatekintő....
Ma  kontroll vérvételen voltam, ami azt jelenti, hogy három havonta vért vesznek, és megnézik , hogy működik Gabi belülről.. persze, az eredmény csak - jó esetben két - három hét múlva lesz meg, így megtanultam már, hogy ezen nem parázok.. A tumormarkereim eddig is olyan nagyon szépen alakultak.. igaz, hogy a tűdőm néha kvára fáj, meg egyéb puklik is nőttek rajtam.. de a doktornénim mondta, hogy Gabikám, tökéletesek az előző tumormarkerek is, szóval hurrázzunk, de azért egy PET CT-re benevezünk..:D :D
Míg folyt a kezemre a forró víz, merthogy a vénáimat valahogy életre kellett bírni, és a megivott közel három liter víz csak a veséimet mosta át, volt időm már megint pörgetni a kis fogaskerekeimet..
Eszembe jutott az első kemoterápiás kezelésem..
Azt az élményt - sem - fogom soha elfelejteni.. :D El sem bírtam képzelni, hogy mi fog történni velem. És most, ha látok az onkológián várakozó betegeket, akiken látszik, hogy még nem kerültek be ebbe a körforgásba.. nos.. mellbevágó az arcukra nézni :D
Ott ültem ma is.. és volt egy kb. 50 éves nő, a férje kísérte el.. Annyira érdekes ez.. Ott ülünk, ott, azon a folyóson CSAK érintettek várakoznak.. Aki odakerül, az már nem menekül egy pár kemo vagy sugár nélkül .. és akkor jön egy új, egy, aki úgy hiszi, ő érinthetetlen.. épp ezért nem köszön, de még csak ránk sem néz.. Gondolom retteg.. retteg, hogy ha odaköszön, esetleg szót vált, akkor kész.. berántja a rákos társadalom, elszipkázza az egészségét.. Nem attól fél, hogy megfertőzzük, inkább attól, hogy az üvegpalotája összeroppan.. Persze a férje keményen állt mellette.. Lehet asszonyka miatta is próbálta a szerepét tartani.. Szívem szerint odamentem volna, és átöleltem volna a vállát, nyugi, kisanyám.. túl leszel ezen is..De persze nem tettem.. nem ez a dolgom.. Majd rájön, és biztos vagyok benne, hogy még találkozunk...sajnos...
AZ én első kemom reggelén, emlékszem, hogy mikor bevittek a kezelő helyiségbe csak úsztam az árral.. Kérdezni sem mertem.. Annnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnyira de annnnnnnnnnnyira rettegtem, hogy azt el sem bírom már mondani.. Egy szót nem szóltam, leültem. Dóri, az asszisztens nagyon csendesen instruált, hogy mit, hogy , van -e innivalóm, esetleg ennivalóm?? Meglepődtem.. ugyan, az minek, hát meddig tart?? Órákig...
Uramjézus.. aztán a fehér lepedőkkel leterített székeken gyűltünk.. Bekötötték az első küblit.. attól rohadtul álmos lettem.. még el is szunyókáltam.. a gyomrom icipici buborékká szelídült, semmi nem volt bennem, a bent tartott levegőn kívül.. a gondolataim valahol kint jártak az űrben.. csak néztem magam elé.. és akkor jött ŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ ... a PIROS.. a MÉREGGGGGGGGGGGGG............ és az az emlékkép, amikor láttam az infúziós csövön közeledni a kezem felé.. dübörgött az agyam.. nem hallottam mást, csak azt, hogy MÉREG MÉREG MÉREG MÉREG MÉREG.... és kész.. eltűnt az akkor még totálisan ép vénámban , és elkezdte ölni a sejtjeimet.... A kezelés kb. 3-4 órát tartott, aztán hazasétáltam.. Akkor még nem voltam rosszul  igazán, csak egy elég rossz közérzet lett úrrá rajtam.. iszonyat fáradt voltam.. és még az is megfordult a fejemben  - én kis buta - , hogy lehet, ennyivel megúszom... persze nem így lett... mert jött az este..
Azt az elsőt sosem felejtem.. a többi is meggyötört, sssssőőőőőőőőőőtttttttttt........... a többi fizikailag teljesen kifacsart, megrágott és kiköpött.. de az az első mentálisan tett nullára.. Ott szembesültem azzal a számomra rohadtul nem tetsző dologgal, hogy kurvára nem én irányítok sok dolgot.

Szóval ma a kontroll megvolt... nem nyugodtam meg, mert vannak fejlemények.. de nem hagyom magam lehúzni.. ráérek majd agyalni, ha lesz min...
És ma is jött egy szuperjó hír, megkerestek egy újabb filmhez pozitív szereplőnek.. nagyon szeretném, ha összejönne, de van egy feltétel, amit nem vállalnék be, így még tárgyalás alatt van a dolog.. De az érzés, hogy olyannak látnak, amilyennek érzem magam, pozitív, őszinte, önmagát felvállaló embernek.. nos ez hatalmas dolog a számomra...
Tehát.. mára is ÉLNI ÉS NEM FÉLNI.. nára ?? nem félni lefeküdni délután szunyózni egy jót !

Mára......itt ülök a gép előtt, mert ezer és millió gondolat szánkázik a fejemben, és közben hallgatom, ahogy Máté traccsol.. VÉGRE..... és eszembe jutnak a két forintossal működő telefonfülkék, mert nekünk nem volt ifjú koromban telefonunk, és ha akartam beszélgetni, akkor el kellett mennem a fülkébe..Ha most lenne annyi fém kétszázasom, mint amennyi kétforintost eltelefonáltam,... nos asszem tudnék venni nem egy, de nem is két Dr. Martenst.. de hát ez nem a kívánság műsor kategória :D
Aztán a gondolatok még mindig rohangálnak.... Írt egy drága, kedves lány, akit az életem fura, kusza véletlenei kapcsán ismertem meg.. Ha belegondolok, hogy az események milyen átkozottul fura sorrendje alakítja az életem....
Mindig volt bennem erős érdeklődés, késztetés a spiri dolgok iránt.. csak a környezetem ezt nem nagyon díjazta, én meg belefáradtam abba, hogy felvállaljam, azt, hogy nevetség, gúny vagy ledurrogás legyen a vége..
De hát mint minden, ez is megváltozott.. Imádom végre érezni, hogy a realitás egy dolog, azonban ennél sokkal összetettebb, sokkal dimenzionáltabb a világom.
A hétvégén volt egy kis osztálytalink, és Kata mondta Krisztának / aki két lábbal a földön jár:D /, hogy ő is ilyen volt, míg nem kapott egy olyan nyomatékot, mikor meg kellett látnia, hogy más szintek is vannak.. én mosolyogtam magamban.. mert tudom, hogy miről beszélt..
Ezért is van most néha olyan sokkoló érzésem, mikor összekattannak a fogaskerekek, mikor ki tudok lépni egy -egy szituból, és egész másképp látom a dolgokat..
Nem vagyok elvakult spirituális zanzafej. Voltak az elmúlt két évemben iszonyat mélypontok, amikor kellett kapaszkodó.
Volt egy EMBER az életemnek ebben a szakaszában, aki egy nagyon érdekes "utazásra" vitt el.. könyveket kaptam tőle.. azok a könyvek nélkül és a vele való beszélgetések nélkül most sehol nem lennék.. és amiket akkor olvastam hihetetlen erőt adtak. Kezdtem a Pi életével - amiből konkrétan kimásoltam három oldalt, és magammal hordtam -, aztán jött a Viskó, majd egy kis Osho és végül az a könyv, ami nekem MEGHATÁROZÓ élmény lett... a Vörös Oroszlán.
Ezekért az élményekért, minden egyéb körülménytől eltekintve örökké hálával tartozom..
Aztán a Vörös Oroszlánt még színházban is láttam.. na ott már tényleg kész lettem.. :D
Ahogy visszatekintek az életem erre a szakaszára, elámulok, hogy kik vannak most jelen velem, és kik kerültek el mellőlem, hogy milyen hullámvasút az életünk..
Megismerek valaki, azt hiszem, hogy IGEN, végre valaki ért, megért, elfogad, észrevesz, vagy csak érez.... és eltelik egy, két esetleg tíz hónap, és az egész kialakult kép elmosódik, mint a mikor a vízfesték szétfolyik..
És csak nézek vissza, hogy mi volt abban az emberben ami megfogott, amiért hittem neki, hittem a BARÁTSÁGÁBAN, hittem az ELFOGADÁSÁBAN.. és ez lehet nő, lehet férfi.. a tanulság ugyan az.
Már nem halok bele lelkileg egy - egy csalódásba.. Lehet azért, mert a legnagyobbakat már megkaptam.. és valószínű soha nem nyílik már ki a Gabikapu úgy mint régebben..
Ez nem rossz dolog, nem arról szól, hogy bezárom magam, és ülök a váramban..
Nem.. ez arról szól, hogy sokkkkkal óvatosabb vagyok. Az érzelmeim még mindig visznek.. ha lehet, jobban, mint bármikor eddig az életemben. Hagyom magam megérinteni lelkileg, már rohadtul leszarom, hogyha sírni kell az utcán.. sírok.. ..Már nem érdekel az hogy ki mit gondol rólam.. .
Emlékszem, mikor elmentünk a Mónival és Borival, meg Móni anyujával és férjével megnéztük a Csillagainkban a hiba című filmet.. kijöttünk a moziból, és Mónival egymást átölelve zokogtunk.. ugyan kit érdekelt, hogy néznek minket ??? Ott álltunk, és szartunk a világra.. de jó is volt.........
Évekkel ezelőtt / már mondhatom így, mert két éves múltam :D/ csak voltam.. Robotmami üzemmód.. és mondhatom, a sok katymasz ellenére még jól is voltam. Legalábbis akkor ezt hittem.. Most, ha visszanézek egyetlen egy dolog miatt vagyok iszonyatosan dühös.. hogy lehettem ekkora barom, hogy ennyire elnyomtam a lényem lényegét.. ÖNMAGAM... belül ott forrt bennem a vágy, hogy megismerjek dolgokat, hogy kipróbáljak mindent amihez kedvem van, és magam raktam bele abba a kalitkába, amit a társadalmi elvárásokra fogva hittem magamnak.
Normális voltam ?? Akkor úgy hittem igen. Ma már tudom, hogy nem.. Biztos vagyok benne, hogy kaptam rengeteg jelet, amit nem vettem figyelembe.. mert nem akartam.. Most már tudom, hogy nem bírnék úgy élni, mint akkor.. Ma már nem kérdés, hogy a döntéseim RÓLAM szólnak, ma már ne hozom kifogásnak azt hogy gyerekeim vannak.. Döntéseket hozok, és fel tudom vállalni, hogy miért lépek jobbra, vagy balra.. és a legjobb az egészben, hogy ma már nem zavar, hogy a döntésemért ítélkeznek felettem.. Nem akarok magyarázkodni. Miért is tenném ??? Ugyan, mit tudhat rólam az aki az asztal másik oldalán ül ?? És a legjobb érzés, hogy mióta tudatosan hozom a döntéseim, nem érzem , hogy bármilyen kifogást kéne mellétennem egy - egy negatív lépésem mellé, nem érzem, hogy bárkit hibáztatnom kéne, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna.. mert tudom, hogy ez az ÉN életem..
Szóval...Juci, köszönöm amit írtál.. mert nagyon jól esett.. tényleg.. .

Mára..... már megint átértékelve sok mindent..

Mára......... Nehezen indulok neki ennek az írásnak.. mert még mindig össze van szorulva a torkom. Megnéztem a Bakancslista című filmet.. Láttam már.. nem is egyszer.. ,de jó pár hónapja valahogy nem futottam belé.. azért is írok nehezen, mert nem akarom, hogy aki olvas, azt gondolja, hogy nem vagyok jól. Köszönöm, jól vagyok, csak megérintett most ez a film nagyon...... Valahogy ma egész mást mondott, mint akárhányszor, mikor eddig láttam.. És ma nem tudtam nevetni rajta... mélyen a szívemben ma valahogy ÉRTETTEM... ... és ez ma megijesztett.. mert nem jó érzés, hogy értem.. ma nem. 

Igyekszem olyan ember lenni, aki mindent megél, átél, és átenged magán.... és ma eléggé átéltem, hogy milyen hihetetlen mély kapcsolattá vált a barátságom a Móni - Andi - Lizi hármassal.. Néhány hónapja vagyunk jelen egymás életében, de olyan ŐSZINTE kapcsolat van köztünk, mint sok más, akár sokéves barátságokban sem.

Igen, ezt a sorsunk adta nekünk ajándékba. Én így érzem.... Elvett sok mindent a dög, de adott még több dolgot.. 

Sokszor üvölteni tudnék,  mert vissza akarom kapni a régit "tudatlanságom"-nak azt az önfeledt érzését, mikor tényleg az volt a legnagyobb gondom, hogy milyen mosóport vegyek.. de már soha nem lesz ilyen könnyed a lelkem.. 

És higgyétek el, Ti akik olvastok, NEM azért mert pörgök a betegségen, vagy egyéb dolgokon.. Minden reggel mikor kinyitom a szemem mázsás súlyként zuhan rám az az érzés, hogy ITT vagyok.... és igen, az is, hogy vajon még meddig ??? Mert mióta ez a dög belepofátlankodott a testembe, a lelkem is felnőtt.. 

Nem tudok nem szembesülni azzal, amin keresztül mentem, hisz akármikor belenézek a tükörbe ott a bizonyíték. És így már egész más értelme van mindennek.. Nekem nincs bakancslistám.. sok dolgot szeretnék csinálni, és nem gyűjtögetem őket, hanem megteszem.. Még akkor is, ha ez mások szerint önzőség.. szerintem nem. Soha nem tudhatom, hogy mikor állítanak ki a sorból, és rohadtul nem akarok úgy ott állni majd a végén, hogy miket hagytam ki az életemből.. 

A barátság, amit kaptam ezektől a nőszemélyektől felbecsülhetetlen számomra.. Igazán csak mi tudjuk egymást kirázni a szarfosból.. mert mi tudjuk, hogy mikre gondolunk egy-egy szónál, mondatnál.. De a vicceinket is mi értjük..mert ugyan ki más értékelte volna, hogyha rákos hűtőmágnest kap ajándékba :D  

Igen, már mondtam, és még mindig mondom, hogy egy ilyen fajta betegség elszigetel.. mert nem várható el hogy aki nem kerül szembe a másik oldallal, még ha meglebbentve is.. az értse, hogy mikor a halálról beszélünk, vagy a betegségről, azt nem azért tesszük , mert negatívak vagyunk.. Ezek a dolgok az életünk részei , CSAK MI MÁR EL TUDJUK FOGADNI..

Szóval.. mára az ÉLNI ÉS NEM FÉLNI.. .. nos.. ÉLNIIIIIII ezerrel.. mert csakis úgy érdemes. nem foglalkozni azzal, hogy ki és mit szól hozzá.. mert ez az ÉN !!!!!!!!!!! életem.. tetszik, nem tetszik.. ez van.. én élem, és a végén majd úgyis én leszek ott egyedül.. tehát, ugyan kit érdekel, hogy kinek felelek meg???? 

és a mai ...
Nagyon sokat gondolkodtam,  hogy miket és hogy vállaljak az elmúlt életemből.. Biztos vagyok benne, hogy azzal a felvállalással, amivel sok általam megismert NŐ él, hogy vállaljuk a történetünket, és sokan közülünk blogot írnak, nos az sokakat taszít..
Mert ilyen a társadalmunk, ilyen a világ, amiben élünk.. Vagyunk egymás mellett, de kb. senki nem akar tudni a másik bajáról.
Ma van Mindenszentek napja.. és a Fontos vagyok dokumentum film készítői közül Földvári Barbara sorait olvastam.. arról beszélt egy cikkben, hogy a halál, mint olyan mennyire eltávolodott tőlünk, emberektől. És tényleg.. Ömlik ránk mindenhonnan a sok mocsok, ha a tévét csak két órára is bekapcsolod, minimum egy háztömbnyi ember hal meg.. és eközben képtelenek vagyunk mit kezdeni, ha egy közeli hozzátartozónk betegszik meg, esetleg gyógyíthatatlan betegségben.
Valóban annyira eltávolodtunk a való élettől, és egy műanyag világban robotolunk..és épp ezért van az, hogy ha beüt egy hirtelen betegség, baleset, az emberek széthullanak.. mert nincs egy biztos erkölcsi alap mögöttünk..
Én ma mielőtt lefekszem biztos, hogy sorra veszem a halottaimat.. és nem azért, mert ezen pörgök, hanem mert ők fontosak voltak az életemben.. És nem rossz érzéssel, és sírva gyújtok értük gyertyát, hanem szeretettel..
Mert az életem része lesz a halálom is.. és ahogy Lili egy pár hónapja mondta :
- Anya, végülis minden másodperccel közelebb kerülünk a halálunkhoz..

Szóval.. az élet szép, és élvezni kell !!!! Egyszer mindenkinek vége lesz.. és olyan jó lenne nem rettegve elérkezni ahhoz a ponthoz, ami egy új dolog kezdete is lesz... majd.. jóóó sokára  <3

és itt vagyok.....

Hát itt vagyok..
Elhatároztam, hogy a két éves szülinapomon nyilvánossá teszem a blogolásom.. Eddig is írtam.. de az elmúlt két évem "blogolása" privát volt.. magamnak írtam.. magamból.. és amit nyilvánosan vállaltam, azt olvashattátok a facen..
Úgy érzem, hogy most már ez a felület az enyém.. és magam miatt is kell ez a fajta megnyilvánulás.
Azt terveztem el, hogy a második éves szülinapomon elkezdek egy párhuzamos múlt-jelen utazást.. mert érdekes lesz nekem, és talán nektek is visszatekinteni arra ami történt / történik velem.. így hát az első bejegyzésem az, amit már olvashattatok itt - ott.. Ezt az írást a Rákliga facebook-os oldalán 2013-ban több mint 2000 ember olvasta el.. Úgy gondolom, hogy ha már akár egy nő is erőt merített belőle, már megérte..

Betegségem története – ÉLNI ÉS NEM FÉLNI

Gabi vagyok, 39 éves, 2013. október 25.-én volt egy éve, hogy levették a jobb mellem.......

DE ÉLEK!!!!!!!!!!!!! és jobban vagyok mint valaha :)

2010 óta érzetem a jobb mellemben valami furcsa érzést. Mindig volt egy kis égő, fájó, bizsergő érzés. Aztán 2012 nyarán már külső elváltozások is bizonyították számomra, hogy valami baj van.

Az orvos elküldött MR vizsgálatra, amit három hónap várakozás előzött meg... aztán 2012. szeptember 28-án közölték a diagnózist ( amit már tudtam ). Az események felpörögtek, szövettani eredmény után onkológusom segített keresni sebészt, hiszen eddig nem volt szükségem szülész-nőgyógyászon kívül más orvosra.. egy fantasztikus sebész keze alá kerültem, és megtörtént a műtét. Budapesten, a Bajcsy kórházban műtöttek, az egész betegségem alatt is itt kaptam a kezeléseket, az ellátást is.

Hihetetlen erők szabadultak fel bennem, a lelkem megkönnyebbült, hogy a beteg "részem"-től megszabadultam.... igen, beleegyeztem, hogy levegyék a mellem, mert élni akartam, és nem akartam azzal foglalkozni, hogy esetleg ott marad valami rossz dolog...tudtam, hogy még sok minden áll előttem a kezeléseket illetően, de úgy tekintettem a jövőre, hogy ez is egy megoldandó probléma.

Eszembe sem jutott az, hogy vége az életemnek.

Hat kemoterápiás kezelést írtak ki a részemre. Tudtam, hogy borzasztó lesz.. hallottam, olvastam.. de sajnos minden képzeletemet felülmúlta a tapasztalás..Az első alkalommal rettegtem... annyira féltem, hogy azt elmondani sem tudom.. Emlékszem, ott ültem a folyóson, elképzelni sem tudtam, hogy mi fog velem történni.. Aztán behívtak, szép tágas szoba, öt-hat kényelmes ágy, mellettük az infúziós állványok... és elkezdődött.. Emlékszem, amikor bekötötték az első kis üveget, abban volt a hányáscsillapító... aztán jött a PIROS … és csak néztem.. és az agyam üvöltött : MÉREGMÉREGMÉREG és csak ott ültem, folytak a könnyeim.. azt az érzést sosem fogom elfelejteni..

Az első alkalom után öt napig voltam magam árnyéka, elkezdődött a hányás, hasmenés, pocsék vérkép, fehérvérsejtszám növelő injekciók adása magamnak, a második kezelés után jött a hajhullás. Karácsony előtt egy héttel megkértem a kilenc éves kicsi lánykámat, hogy vágja le a hajam ollóval, a 16 éves fiam meg segített a nullás géppel. Igyekeztem a lehető legjobbat kihozni a helyzetből,,

Figyeltem, hogy a gyerekeimet ne sokkoljam, de láttak mindent, látták amikor négykézláb másztam ki a wc-re mert annyira legyengültem a sok hányástól, látták, hogy mennyit sírtam, de ahogy jobban lettem már elmentem dolgozni, gondoskodtam róluk... ez hatalmas erőt adott..

Onnantól kezdve kendőket hordtam. Amikor kezelésre mentem felvettem a fekete, halálfejes-kalózos kendőt, mert hát HA HARC HÁT LEGYEN HARD, amikor eltelt egy hét, és már jobban voltam, jöhetett  a lányomtól kapott kék, lovas, patkós kendő, és volt egy fekete és egy sötétkék is - alkalmakra .

Ugyan volt parókám, de amikor azt felvettem és a tükörbe néztem, azt érzetem, hogyha hordanám azzal elbújnék a betegség elől, és én szembe akartam nézni, felvenni az elém dobott kesztyűt :)

A harmadik kezelés volt a mélypont, mind lelkileg, mind fizikailag. Allergiás reakciók sokasága, két heti hányás, nyálkahártya irritáció,  orrvérzés, bőrsebesedés... Itt kerültem lelkileg is padlóra...

De valami belső erő előjött, és újra talpra álltam. Öt hónap alatt húsz kilótól "szabadultam" meg.. és fantasztikusan nézek ki a régi önmagamhoz képest, még így fél mellel is. SOHA nem éreztem  ennyire nőnek magam, mint  mióta átestem ezen az egész őrületen :)

Hihetetlen nekem is, de a környezetemtől is rengeteg pozitív visszajelzést kapok, ami még inkább szárnyakat ad.

Közben életem egy másik fordulatot is vett... ...De az élet kegyes, és nincsenek véletlenek... Amit elvesznek tőlünk az okkal teszik mert jön helyette valami más, valami új, és talán jobb.. .Az életem abban a szakaszában adta nekem a jó sorsom ezt az embert, amikor a legmélyebben voltam.. . Aztán jött a 25 sugár. Nagyon nehezen kezdtem neki, de az új barátom rengeteg erőt adott, naponta "rugdosott", hogy menjek, és azt is végig csináltam.. mindezek alatt FANTASZTIKUS EMBEREKKEL -  csupa nagybetűvel- NŐKKEL találkoztam.

A kemoterápia alatt egy 5 fős csapatot sikerült "életre" hívnunk. Sosem felejtem el ŐKET. Nélkülük nem bírtam volna ki azokat az órákat, amikor azok a mérgek folytak belénk :) Drukkoltunk egymásnak, keresztbe szorított újjal, hogy harmadszorra már sikerüljön bekötni azt a fránya tűt, aztán amikor valamelyikünk rosszul lett, akkor nem győztünk vidám történetekkel traktálni egymást, csakhogy eltereljük a figyelmet a rosszról.. Nagyon ritkán beszéltünk negatív dolgokról, nem tudatosan.

.A  mi csapatunk élni akart, és ennek adtunk hangot... Rengeteget nevettünk, egymást szárnyaltuk túl, hogy kinek milyen mellékhatása volt, kitől hányadszorra sikerült vért venni, na és persze az vitte a pálmát akitől a legkülönlegesebb helyről :) Hiszem, hogy a vidámság optimizmust szül, enélkül pedig nincs gyógyulás, semmilyen betegségből :) MOSOLYMOSOLY mindig, minden helyzetben...

Ugyanilyen jó hangulat uralkodott a sugárterápia alatt is. Ott már többféle sorstárssal találkoztam, de a jókedvemet vittem magammal, és azt tapasztaltam, hogy gyűltek körém, ami rettentő jó volt nekem is és nekik is :) Szerencsés vagyok, mert a sugár alatt a bőrömnek semmi baja nem lett,és még nagyon kenegetnem sem kellett.. Most már a második három hónapos kontroll vizsgálaton vagyok túl.

Minden eredményem jó, és jól is érzem magam. A hormonkezelést, amit kapok még legalább három évig élvezem :) De ennek is megvan a jó oldala, nem kell havonta egetverő összegeket költenem női dolgokra..

Tudom,hogy ez nagyon furcsán hangzik, de az elmúlt évem egyetlen percét sem cserélném el senkivel. 

Ez a betegség gyökeresen megváltoztatott. Igen, régen én is ha ezt olvastam, vagy hallottam valakitől, csak megvontam a vállam : ugyan már, üres frázisok. DE TÉNYLEG így van.

Minden átértékelődött.
Hálás vagyok a sorsnak, Istennek, a véletlennek, az életnek, bárhogy is hívjuk, hogy szembe kellett néznem ezzel az egésszel.

Úgy érzem,hogy nem véletlen az amin keresztül mentem. Abban is maximálisan hiszek,hogy az sem véletlen,hogy miért épp mellrákom lett. Hiszek abban, hogy a rák főként lelki eredetű betegség. Nekem mindig is problémám volt a nőiességem kifejezésével.. a párkapcsolatomban is inkább én voltam a domináns fél. Nem tudtam NŐ lenni.. és ezért kaptam egy ilyen hatalmas pofont, hogy pont a mellemtől kellett megválnom, attól a részemtől, ami a nőiességemet hivatott jelezni.. és mindezek ellenére NŐŐŐŐŐŐŐ vagyok, öltözködöm, sminkelek, sugárzom az energiát és ÉLVEZEM azt,ha valaki bókol, és ELHISZEM hogy szép az élet :)

Kaptam egy új esélyt arra,hogy JÓL éljem az életem, ne legyek megalkuvó, és csakis olyan dolgokat és úgy csináljak, ami NEKEM jó. A gyerekeimet is erre nevelem.  És ha ez kellet hozzá, hát köszönöm :) 

A  gyógyulásomban hatalmas szerepe volt három dolognak :

1. A vidámságom, a pozitív hozzáállás, MINDENBEN a jót látni, a rosszat leseperni.
2. A munka. Végig, két kemoterápia között, amikor már bírtam menni,  mentem dolgozni. A munkahelyemen tudták mi van velem, értékelték azt, ahogy végigcsináltam ezt a betegséget. És ez is rengeteg erőt adott. 

3. A végére hagytam a legfontosabbat, ami mindenkinek kell a gyógyuláshoz. 

Elengedhetetlen a pozitív hozzáállás, a vidámság, de BARÁTOK nélkül nem megy. Igen, a család is fontos, de a család érintett, máshogy aggódnak, mint a barátok. Az én családom csak azt akarja, hogy úgy tegyek, hogy biztos túléljem. Sajnos édesapám a mai napig – már hat hónapja – nem beszél velem, mert nem tudta megemészteni azt a tényt, hogy fél mellel élem az életem.. Remélem, egyszer majd megérti, hogy ez nekem nem trauma,, mert élek. . Persze, a barátok is azt akarják, hogy túléljem, de ők felnőttként kezelnek, és elhiszik ha azt mondom,hogy jól vagyok.. de elfogadják, ha épp rossz napom van...- ezt is nagyon sok sorstársamtól hallottam vissza.

Nekem fantasztikus barátaim vannak. Nők és férfiak :) és az ő figyelmük, bátorításuk nélkül biztos nem ment volna. Csak kívánhatom, hogy mindenkinek legyenek ilyen emberek az életében, mint nekem. 

Az utolsó sugárkezelés után, azért, hogy sose felejtsem el azt amin keresztül mentem a bal csuklómra készítettem egy kék színű pillangó tetoválást.. Sosem volt tetoválásom, de ezt meg kellett tennem.. A pillangó nekem azt jelképezi,hogy újjá születtem.. és mivel ott van, ahová kaptam a kemoterápiát, így akárhányszor ránézek, elmosolyodom és elégedett vagyok.. MEGCSINÁLTAM....: KÖSZÖNÖM

A jelszavam ÉLNI ÉS NEM FÉLNI. Alapítottam egy zártkörű klubbot a drága barátaimnak, és a diagnózisom első évfordulójára készítettem mindegyikőjüknek egy pólót ezzel a felirattal. Remélem értik, és megértik az üzenetét.

Most,  hogy  már túl vagyok a nehezén, forr bennem a tenni akarás, így a Rákligánál jelentkeztem önkéntes képzésre, csatlakoztam egy "fiatal rákbetegek" klubhoz, és megint csak hálás lehetek,mert itt is fantasztikus emberekre leltem. 

Hát röviden ez az én történetem, hosszabban nagyon hosszú lenne :)